Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

6. fejezet -

Jelszavak, politikai ünnepek

SZABÓ Róbert

Jelszavak, politikai ünnepek

Rákosi Mátyás 1945 januárjában tért haza a Szovjetunióból. Nevét a Horthy fegyházában politikai tevékenységéért letöltött 15 esztendős fogsága tette ismertté, s ez a tény megalapozta politikai nimbuszát is. Népszerűségét és politikai tekintélyét pártjának vezetői megérkezése után az MKP befolyásának növelése érdekében akarták felhasználni. Ezért még ugyanaz év tavaszán a kommunista pártszervezetek gyűlésein általános szokássá vált az Éljen Rákosi Mátyás! jelszó használata; a párt vezetőjének neve hamarosan transzparenseken tűnt fel, majd előnytelen külsejét a valóságot megszépítő fotókon igyekeztek rokonszenvessé tenni.

Hasonló tudatos törekvés élő politikai vezetők népszerűsítésére a többi pártban nem volt jellemző. Politikai rendezvényeiken, választási gyűléseken a pártjelvényen kívül a magyar történelmi személyek ábrázolása is csak elvétve fordult elő.

A totális módszerek általánossá válnak

1945-től Magyarországon május 1-je volt az egyik legnagyobb embertömeget megmozgató politikai ünnep. Hagyományos tartalma mellett kiváló alkalmat jelentett a pártok népszerűsítésére, hiszen minden transzparens, jelvény és jelszó a pártok befolyásának növekedését tükrözte. A fennmaradt fényképek tanúsítják, hogy kezdettől fogva a legtöbb politikus-portré Rákosit és Sztálint ábrázolta, de 1948-ig József Attila, Kossuth, Petőfi, Táncsics, Marx, Engels, Szakasits, Tildy, olykor Veres Péter arcképei is megjelentek a felvonulásokon. Sztálin személye ekkor még a szomszédos nagyhatalom, a térség új meghatározó ereje, a Szovjetunió generalisszimuszát, legfőbb katonai vezetőjét jelenti a baloldali pártok számára. A transzparensek szövege: „Éljen Sztálin, nagy barátunk”. 1945-ben a felvonulások még jórészt a spontaneitás jegyében zajlottak le. Már áll a dísztribün, de az még emberléptékű, fölötte nemzetiszínű és vörös zászló övezi Marx, Engels, Lenin, Sztálin fényképeit.

A politikai jelszavak 1945–1948 között más személyeket nem méltattak. 1948-ban – az MKP és a Szociáldemokrata Párt egyesülése idején –, megmutatva a propagandamódszerek forrásvidékét is a munkáspártokon belül, már felhangzik a szociáldemokrata Szakasits Árpád éltetése is.

1948–1949 fordulóján azután határozott változás figyelhető meg a jelszavak propagandájában. Kezdődik e fordulat 1948. november 5-én, amikor közzétették az egyesült munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja Országos Propaganda Osztályának 12 pontos jelszósorozatát a NOSZF évfordulójára. Ebben az SZKP főtitkárát már „a világ dolgozóinak nagy vezére és tanítómestere”-ként, a „magyar nép nagy barátja”-ként méltatták, sőt megjelenik a szlogenek között: az MDP számára „Lenin–Sztálin dicsőséges pártja” a példakép. A jelszavak és az ünneplés egész hangulata között teljes az összhang: Szakasits Árpád köztársasági elnök, az MDP elnöke a jelszavakhoz hasonló szellemű beszédben méltatta az operaházi ünnepségen november 7-e jelentőségét: „méltók akarunk lenni a Szovjetunió barátságára, magunkévá akarjuk tenni a Nagy Októberi Forradalom eszméjét, és követni akarjuk a hős szovjet nép példáját a munkában, a szocializmus építésében” – mondotta hangsúllyal beszédében. (A politikai propagandarendszer további tanulmányozása ezen módszerekbeli irányváltás mögött nyilván kimutathatja majd az MDP törekvését az egypártrendszerre, a szándékos helyzetkiélezést az antifasiszta koalíció egykori szövetségeseivel szemben.)

Az 1949-es év ezután már az ünneplés és a jelszavakkal politizálás egyértelműen új korszakát hozza. A Kossuth Akadémia tisztjeinek 1949. március 14-i felavatásán nagy nyilvánosság előtt megtartott ünnepségen a köztársasági elnök már példaképnek állítja Rákosi Mátyást. A honvédség csak abban az esetben teljesítheti maradéktalanul feladatát – mondja –, ha rendületlenül követi az MDP útmutatását, és eszményképévé választja azt a Rákosi Mátyást… [aki] élete legnehezebb óráiban sem feledkezett meg a munkásosztályról, a dolgozó magyar népről. Másnap, a 48-as forradalom évfordulóján százezer fiatal ünnepélyes fogadalomtételére került sor a Hősök terén, akik már Sztálin, Szakasits, Rákosi, Lenin, Kossuth, Petőfi, Dózsa és Táncsics képei alatt ígérték meg Rákosi politikájának követését és a Komszomol példájának utánzását.

De ahogy a jelszavak, az ünnepségek tekintetében, úgy a politikai publicisztika terén is választóvíznek tekinthetjük ezt az évet. Ekkortól a korábbi koalíciós lapok önálló politikai arculata rohamosan eltűnt, a kihalásra ítélt pártok (FKgP, NPP) sajtóorgánumai egyéni sajátosságaikat elvesztették, írásaik hangneme és tárgya tendenciájukban a Szabad Népet követte, és így meglehetős egyöntetűséggel írtak a bennünket itt most közelebbről érdeklő politikai ünnepekről is.

Ekkor alakulnak ki az 1949 után sok évig (évtizedig) élő sémák is a politikai évfordulók ünneplésére. Március 15., a függetlenségi nemzeti ünnep felidézése mindig 1945. április 4-ével, a felszabadulás évfordulójával összekapcsolva történt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc befejezetlenségét idézték, melynek céljait csupán az 1945. évi felszabadulás óta eltelt események tették teljessé. Augusztus 20-a a „Rákosi adta alkotmány” ünnepe lett (utalva az 1949. augusztus 20-án elfogadott új alkotmányra). Ha az ünnepi szlogeneket nézzük, akkor azt látjuk: azok elsősorban a mezőgazdasági termelés fokozására, a lelkiismeretes beszolgáltatásra igyekeztek ösztönözni. Március 21-e a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója jelentőségének elhallgatása már az emlékezések rövidségével is lemérhető. Kifejezetten politikai ünnep április 4-e és november 7-e maradt. Május 1-je a „békeharc” és az impozáns felvonulások, a katonai díszszemlék napja lett. (1949. május 1-je az utolsó olyan felvonulás, ahol még maradéktalanul érvényesültek az 1945-től megfigyelhető – a spontaneitásra súlyt helyező – ünnepi vonások.)

A bölcs vezér és a szovjet példa

Nézzünk néhány, a személyi kultusznak nevezett politizálási módszerre jellemző propaganda és ünneplési sajátosságot.

1949 áprilisának végén közli első alkalommal a Szabad Nép a párt Központi Vezetőségének hivatalosan kiadott május 1-jei jelszavait. Ez a számsorrendbe rendezett szlogenek listája azért is érdekes, mert a jelszavak sorrendiségükkel önmagukban még nem tükrözték a politikai élet mindennapjaiban már kibontakozó személyi kultuszt. Sztálin méltatása „csak” a lista 4–5. helyét foglalta el. Új jelszófordulatok 1950-től, a következő évtől figyelhetők meg: Sztálin ekkor már „a világ dolgozóinak bölcs tanítója, a béke lángeszű vezére, a legyőzhetetlen béketábor vezetője”. És megjelenik sztálini mintára – Rákosi hasonló jellegű magasztalása. A legáltalánosabb szlogen: „népünk bölcs vezére.”

Rohamléptekkel haladt előre 1949-től s politikai propaganda jelszavainak használatában a szovjet példa és politikai gyakorlat (ma már tudjuk: mechanikus) átvétele. 1949 november 6-án az ünnepi szónok a nagy októberi szocialista forradalmat már Lenin és Sztálin által előkészített és győzelemre vitt forradalomként értékelte. Ezen az ünnepélyen nevezték feltehetően, először a nyilvánosság előtt, az MDP főtitkárát „Lenin és Sztálin legjobb magyar tanítványának”. (E téren is hódít a „sztálini” minta: Sztálin forradalmár érdemeinek mérhetetlen felnagyításához hasonlóan; 1951–1952-ben a Magyar Nemzet újságírója Rákosit a Magyar Tanácsköztársaság legkiemelkedőbb vezetőjének nevezte.)

A Sztálint dicsőítő szlogenek magyarországi csúcspontja 1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapján következett be. Gerő Ernő az ünnepelt monumentális, egész alakos festménye előtt a szovjet politikust a béke és a Szovjetunió szinonim megfelelőjének nevezte („mert a Szovjetunió: Sztálin, mert a béke: Sztálin”). A sztálini műszakok szervezése, Sztálin harcos élete című kiállítás megrendezése mintha Rákosi személyi kultuszának főpróbája lett volna.* Az MDP főtitkárának 60. születésnapján (1952. március 9.) rendezett emlékülésen Dobi István megnyitó beszédében „a legelső magyar ember, Rákosi Mátyás” érdemeit sorolta, s ezt Gerő Ernő ünnepi beszédében még fokozni is képes volt: „hazánk minden igaz fia érzi, tudja: Rákosi és a Párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy! ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja.” (Külön tanulmány tárgya lehetne a Sztálin harcos élete című 1949-ben és a Rákosi harcos élete című, 1952-ben készült kiállítás összehasonlítása.). Sőt, gyakorlat lesz, hogy a november 7-i ünnepségeken Sztálin és Lenin fehérmárvány mellszobra mellett Rákosi kisebb méretű mellszobra is helyet kap. 1950 és 1953 között a május 1-jei felvonulásokon például ütemes taps jelezte Rákosi megjelenését a tömegektől teljesen elzárt, erődítményszerű tribünön, és akkortól állandósult a dekoráció is: Sztálin és Lenin mellett Rákosi arcképe is állandóan ott található. Az ünnepségek velejárója lesz az is, hogy – felülről irányítottan – Sztálint és Rákosit dicsőítő „rigmusok” – egymondatos jelszavak – hangzottak el. „Éljen Sztálin, nagy vezérünk, /szabadságot hozott nékünk"/. „Rákosi a mi, vezérünk /ezért boldog egész népünk!”; „Senkivel sem cserélünk, / Rákosi a vezérünk!” A Rákosi nevét felvett Weiss Manfréd Művek dolgozói nyitották meg a felvonulók menetét, a tömegben Rákosi arcképe mellett mellszobrát is vitték.

Az 1953 júniusában hozott. MDP-határozat Rákosi személyi kultuszát nagymértékben felszámolta ugyan, de három év kellett ahhoz, hogy a politikai propagandában s a politikai jelszavakban továbbélő sztálini személyi kultusz hatását az idő mérsékelje.

Vö. a két születésnapról Béres Katalin cikkét e számunk 25. oldalán.