Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

2. fejezet -

A Zsigmond-kor kutatásának problémái

MÁLYUSZ Elemér

A Zsigmond-kor kutatásának problémái

A magyar Akadémia 1889-ben határozta el egy Zsigmondkori Oklevéltár kiadását.1 A cél a Zsigmond király uralma idejéből fennmaradt, magyar vonatkozású kiadatlan oklevelek közül a lényegesek kiválogatása és egész terjedelmükben való közlése volt. A nem magyarországi provenienciájú (azaz eredetű) oklevelek Acta extera-sorozatban külön jelentek volna meg. Az összegyűjtött anyag sajtó alá rendezése 1942-ben kezdődött meg. Mivel a háborút követő változás megkönnyítette a magánkézben levő levéltárakban a kutatást, a kiadvány jellege átalakult. Most már célul lehetett kitűzni minden oklevél kiadását; amelynek van társadalmi vonatkozása. A teljes szövegben való kiadás tervét természetesen el kellett ejteni. Csak kivonatokról lehetett szó. Azonban oly kivonatokról, amelyek tartalmazzák az oklevélnek valamennyi, egy kutató szemében értéket jelentő részét. A sablonos oklevelek tömegével is meg lehetett ismerkedni. Ezekről, amennyiben nyomtatásban már megjelentek, rövid regeszták készültek. Másik lényeges változás volt, hogy a külföldi provenienciájú oklevelek bekerültek az oklevéltárba.

Eddig – 1951 és 1958 között – három kötet jelent meg az oklevéltárból. Ez tehát tulajdonképpen inkább regesztagyűjtemény. A három kötet 1387 és 1410 közötti évekből kereken 14 ezer kivonatot, illetőleg regesztát tartalmaz.

A külföldi forráskiadványok magyar vonatkozású adatainak kikeresése hozzásegített a Magyarországgal szomszédos országok társadalmi viszonyainak megismeréséhez. Olyan részletjelenségek hasonlósága, helyenként egyezése tűnt fel, amelyek mindennapiságuknál fogva nem szoktak az összefoglaló munkákban tárgyalásra kerülni. „Szükség volna tehát – mondtam a II. kötet 1956. évi előszavában – egy olyan forráskiadványra, amely a 15. századi fontos okleveleinket a magyarul nem tudók számára könnyen hozzáférhetővé teszi. Csakhogy ennek a kiadványnak nemcsak a középkori Magyarországra vonatkozó okleveleket kellene tartalmaznia, hanem azokat a cseh, osztrák, keletnémet, lengyel, délszláv (boszniai, dalmáciai), román okleveleket is, amelyekből a felsorolt országoknak gazdasági viszonyai, társadalmi fejlődése, államszervezete megismerhetők. Úgy látszik ugyanis, hogy a 14. század végén és a 15. század első évtizedeiben az említett országoknak a fejlődése párhuzamosan haladt, sőt egymással szoros kapcsolatba került. Erről első pillantásra is feltűnő jelenségek tanúskodnak, mint a városokban a patríciusok és a kézművesek küzdelme a vezetésért, amelybe azután Zsigmond Sziléziában és Magyarországon egyaránt beleavatkozott, vagy az állami birtokok elzálogosítása, magánkézbe kerülése. Ez az egység még határozottabban kibontakozónak látszana, ha napvilágot látnának azok az oklevelek, amelyek az árutermelés és a mezővárosok fejlődéséről, a városok számának megnövekedéséről és a polgári rend kialakulásáról, a rendi szervezet kibontakozásáról és az országgyűlések állandósulásáról, a központi hatalom egységét fokozó reformokról vagy a pápai politikával való szembefordulásról szólnak. Sok magyarországi jelenség, amelynek fontossága rejtve van előttünk, egyszerre érthetővé válnék, ha analógia segítene, s főleg a fejlettebb viszonyokhoz lehetne mérni a hazait. De ugyanígy bizonyára a mi állapotaink ismerete se volna felesleges szomszédaink számára.

Oklevéltárunk nem valamennyi oklevele tartalmaz azonban olyan adatokat, amelyek sikeresen volnának felhasználhatók. Nagyobb részük, főleg a családi codexekben már megjelentek, helyi jellegűek, s azok jelentős tömegét is, amelyeket oklevéltárunk közölt először, csak a magyar történészek tudják majd értékesíteni. Ugyanígy vagyunk azonban mi is szomszédaink okleveleivel. Eleve tudjuk, hogy nem valamennyiből fogunk tanulni. Olyan közös forráspublikációra volna szükség, amely – elhagyva a helyi érdekű okleveleket – csak azokat közölné, amelyek szomszédainknak a mi életünkkel közös vonásait tüntetik fel. A kivonatok nem tennének különbséget kiadatlan és nyomtatásban már megjelent oklevelek között, hanem az utóbbiak tartalmát is minden lényeges mozzanatra kiterjeszkedve, oly részletesen közölnék, hogy a teljes szövegüket hozó, de a szomszédos országok könyvtáraiban csak hiányosan fellelhető oklevéltárak és folyóiratok kézbevétele felesleges lenne.”

Javaslatom nem talált visszhangra. 1957-ben vagy 1958-ban a Budapesten vendégként megforduló Leo Stern halle–wittenbergi professzort, a Német Akadémia tagját tájékoztattam élőszóban, majd részletesebben írásban javaslatomról. Az volt ugyanis a meggyőződésem, hogy az NDK történettudománya lehetne a tervezett vállalkozás irányítója. Stern professzor ismételten biztosított, hogy egyetért a tervvel, ennél többre azonban nem jutottunk. Ezen nem is csodálkozhattam. Hat ország történettudományának összefogása volt a feltétel, ez pedig túlságosan körülményes munkának látszott.

Pedig akkor még nem sejtettem, hogy más akadály is van: a Zsigmond személye iránti érdektelenség. Erre a IV. Károly jubileum alkalmával megjelent irodalom olvasása közben jöttem rá. Biztosra vettem, hogy találok felvilágosítást, mint neveltette Károly császár Zsigmondot. Csalódás ért. Bármennyire beleillett volna az irodalomba, hogy szó essék Niccolo dei Beccariról, a ferrarai humanistáról, szerepéről nem kaptam tájékoztatást. Pedig R. Folznak a Historisches Jahrbuch 1963. évfolyamában megjelent cikke ráirányíthatta volna a figyelmet Károly környezetének erre a tagjára. Csalódás ért azzal is, hogy nem találtam bőséges felvilágosítást az európai gótikus szobrászat legszebb darabjai közül Zsigmond udvarából. 1874-ben tárták fel a budai vár udvarán a szobrokat Tangermünde városról. Mint ismeretes, ezt Károly császár Zsigmondnak, mint brandenburgi őrgrófnak székhelyül szánta. Bizonyos vagyok abban, hogy rajtam kívül mások is szívesen olvastak volna arról többet, miben nyilvánult meg a város második Jeruzsálem jellege, a kor gondolati-érzelmi világának milyen elemei volnának leolvashatók a még meglevő épületekről, romokról.

A szűkszavúsággal szemben máshol a terjedelmesség adott okot a kritikára. A Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters 1982. évfolyamában2 a Vencel, Rupprecht és Zsigmond koronázásának ismeretlen forrásai című közleményt oly gondosság jellemzi, amely akár egy Meroving-kori oklevél közléséhez is elég volna. Pedig nem is valamennyi oklevél hoz új információkat. Az egyiknél a kiadó megjegyzi: „Messzemenően azonos a Deutsche Reichstagsakten VII. k. 68. sz. alatt közöltekkel.” Felmerül a jogos kérdés: érdemes-e oly nagy gondot fordítani egy variáns szöveg újbóli kiadására? Viszont Zsigmondot 1411. január 21-i oklevelének regesztájában a kiadó tévesen Csehország királyának nevezi, a kancelláriai jegyzetben a Georgicus vicecancellarius nevet pedig magyarázat nélkül hagyja. Tehát az oklevél legfontosabb részét. Annak ellenére, hogy a magyar irodalom, alapján könnyen megállapítható: Késmárki György titkos alkancellárról van szó, akinek egész pályafutása részletesen ismert.3

Ha német kollegáink azt hiszik, hogy lerázhatják magukról a terhet, amelyet a Zsigmond-kor problémáival való foglalkozás jelent, tévednek. Elődeik több generáción keresztül annyi munkát fordítottak ennek az időszaknak a megismerésére, hogy azt lehetetlen nem folytatniuk. A Zsigmond-kor megismerésében az újat mindig a német történettudomány hozta, s ez kötelez. Az egymást követő fordulatokra legyen szabad néhány szóval utalnom.

Kezdjük a jó öreg J. Aschbachhal, az első – és máig az utolsó – teljes Zsigmond életrajz írójával. Az itinerárium közlésével meghatározta az események rendjét, lehetővé tette, hogy az utóbb ismertté lett mozzanatok az elbeszélésben a maguk helyére kerüljenek.

A következő lépésül a Regesta imperii sorozatban W. Altmann kiadványa az eseménytörténet részletesebb megismerését tette lehetővé. Merész vállalkozása, hogy nem érte be a Reichsregisterben található oklevelek számbavételével, nem hozta meg a remélt eredményt, ennek azonban a kor regesztakészítését jellemző szokás volt az oka. Az ő korában egy regeszta teljesnek számított, ha tartalmazta az oklevélben előforduló valamennyi személynevet. Maga a társadalmi jelenség, amelynek visszatükröződése volt az oklevélben megörökített jogi eset, akár háttérben is maradhatott. S amiről nem feledkezhetünk meg: csak az uralkodói oklevelek magukban nem adhatnak teljes képet egy korról.

A Deutsche Reichstagsakten kötetei elkészítésének több professzor-generáció szentelte életét. Bámulatos, milyen erőfeszítések árán sikerült a levéltári anyagot egész Európából összegyűjteni, és ez az anyag milyen sokrétű. Nem is csodálhatjuk, ha értékelése ma is messze van attól, hogy befejezettnek volna mondható. Még akkor is, ha a 19. századi alkotmánytörténeti felfogás szemszögéből figyeljük a kor arculatát, és nem gondolunk az eszmetörténeti felfogás követelményeire.

Kevesebb probléma megvizsgálása marad feladatul utódainkra egyház és állam kapcsolatának terén. Köszönhetjük ezt a hatalmas Acta concilii Constantinensis kiadványnak és annak, hogy H. Finke nemcsak kiadta ezt a példamutató forrásgyűjteményt, hanem a késő középkor problémagazdagságának megmutatásával és a maga iskolaszervező erejével fogékonnyá tette tanítványait, hogy felismerjék a korszak különleges jellegét,

Közben, miután a gazdaságtörténet biztosította a maga számára az önálló élet jogát, F. Bastian a Zsigmond-kori kútfőnek, a Runtingerbuchnak kiadásával példát állított, mint tudja egy igazi kutató elvonatkoztatni magát a világtól és képes beletemetkezni munkájába. Hiszen gondoljuk meg, a kiadvány IV. kötete 1944-ben hagyta el a nyomdát. S itt legyen szabad egy percre személyes ügyemmel előjönni. Időbe telt, amíg Magyarországra eljuthatott a Runtingerbuch egy kölcsönpéldánya, s abból értesülhettem, hogy Bastian tervezett egy magyar tárgyú könyvet. Ismételten hivatkozott rá, címét is megadta: Süddeutscher Handel mit Ungarn. Feldolgozás, okleveles függelékkel. Hollétéről nem sikerült felvilágosítást szereznem.

Ezzel a jelenhez érkeztem. Napjainkban a történeti metodológia területén nagy változás tanúi lehetünk. Megfigyelhetjük, mint lesz a legrégibb történeti segédtudománynak, a diplomatikának tárgya az értelmiségi hivatalnokság története, a kutatás feladata pedig megismertetni, mint lett a politika tudományos jellegű. Az úttörő kezdeményezés a pfalzi kancellária tanulmányozásához kötődik, a kor azonban a Zsigmond-korral azonos. A Zsigmond-kor a súlypontja H. Heimpel professzor háromkötetes monográfiájának is, amely az új irányzatnak hatalmas alkotása.4 Fél évszázad előtt vajon mert volna bárki is gondolni arra, hogy egy értelmiségi család története megírható 1162-től 1447-ig oly kódexek segítségével, amelyek nem úgynevezett irodalmi munkák, hanem hivatalnoki működés lecsapódásai? A Vener-monográfia Heimpel professzor személyes teljesítménye, az ő életművének betetőzése. Élete azonban része a német történettudománynak, s így lehetetlen, hogy ne legyenek követői. Budapestről figyelve a fejleményeket, nekem úgy tűnik: világszerte megerősödőben van az értelmiség történetének kutatása, erős Max Weber hatás alatt. A stuttgarti kongresszus Weber-kultusza valószínűsíti ezt a feltevést.

Ezek után a német történettudománynak a Zsigmond-kor iránti érdektelenségét pillanatnyi jelenségnek tartom. Meggyőződésem, hogy 2010-ben, amikor majd Zsigmond római királlyá választásának 600 éves évfordulójára kerül a sor, az érdeklődés élénk lesz. A magyar történettudomány akkorra készen lesz a teljes Zsigmondkori Oklevéltárral, a pótkötetekkel is. Ezt azért merem ilyen határozottan állítani, mert a Budapesti Országos Levéltárban máris működik egy apparátus, amely pontos tervezéssel gondoskodik az oklevelek összegyűjtéséről. Ha a tisztelt jelenlevőknek, nem csak a külföldieknek, van idejük, ajánlom, ismerkedjenek meg ezzel a szervezettel.

Jegyzetek

1 A nemzetközi konferencia szervezői felszólalásom tárgyát ily címmel állapították meg: Zsigmond király Magyarország történetíráséban. Egészségi állapotom megakadályozott, hogy idejekorán jelezzem aggályomat. Nekünk, magyaroknak tanulságos lehet, ha a krónikaíró Thuróczy Jánostól kezdve számba vesszük, hogy milyen kép öröklődött egymást követő változatokban Zsigmondról mindazok tollán, akik a magyar történelemmel foglalkoztak. Ily felsorolás azonban aligha kötheti le a külföldiek figyelmét. Bíztam abban, hogy az ülésszak elnöke nem fogja megszakítani – amúgy is rövidre szabott – felszólalásomat, helyesli, ha a jövő kutatásnak Zsigmond udvarából nagyobb jelentőséget tulajdonítok híven ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy mint minden korban, Zsigmondéban is nem a hatalom gyakorlójának személye, hanem a társadalom sorsa a fontos.

2 193–202. l.

3 Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971. 101. l.

4 Die Vener von Omünd und Strassburg, 1162–1447. Studien und Texte zur Geschichte einer Familie sowie des Gelehrten Beamtentums in der Zeit der abendländischen Kirchenspaltung und der Konzilien von Pisa, Konstanz und Basel. Göttingen, 1982. I–II. k.