Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

1. fejezet -

Luxemburgi Zsigmond. Magyar király, német–római császár

ÉVFORDULÓ

ENGEL Pál

Luxemburgi Zsigmond

Magyar király, német-római császár

Zsigmond király trónra lépésének 600. évfordulóján az MTA Történettudományi Intézete, a Budapesti Történeti Múzeum, az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportja és a bochumi egyetem történelem tanszéke tudományos konferenciát rendezett 1987. július 8–11. között. Zsigmond – aki 1387–1437 között 50 évig ült a magyar trónon, és hosszú uralkodása alatt a német-római császári, a cseh királyi koronát is megszerezte – az egész közép-európai régió középkori fejlődése szempontjából meghatározó egyéniség volt. A „nemzetek feletti” uralkodót a 19–20. században kialakuló nemzeti történetírások egyike sem érezte magáénak, hanem jobban „nemzeti” uralkodóit méltatta. A mostani konferencián német, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, jugoszláv és magyar résztvevők igyekeztek a nagy formátumú államférfi valós képét megrajzolni. (A szerk.)

Nem biztos, hogy mindig a kortársi megítélés a legjobb útmutató egy uralkodói életmű megítélésében. IV. Béláról, akit ma a „második honalapítóként” tisztelünk, a magyar krónikairodalom semmi érdemlegeset nem jegyzett fel, Károly Róbertről is főleg azt tartotta fontosnak elmondani, hogy kiirtotta Zách Felicián egész nemzetségét és ezért az úr – aki „azokat fenyíti, akiket szeret” – figyelmeztetésül tönkretette hadseregét, amelyet a románok ellen vezetett. Nagy Lajos király vejével, Luxemburgi Zsigmond császárral (1387–1437) is hasonlóan álltunk. Az ő magyarországi uralkodását először Mátyás kortársa, Thuróczy János próbálta megrajzolni, részben olyanok visszaemlékezéseiből, akik még közelről ismerték. Végeredményben nem lehet állítani, hogy ne tisztelettel emlékezett volna meg róla, mégis úgy esett, hogy elbeszélésében a hangsúlyok inkább a kellemetlen emlékekre jutottak, az utókorban pedig már csak ezekre volt szokás visszagondolni. Így aztán Zsigmond maradt az az uralkodó, aki lefejeztette Hédervári Kont Istvánt és harmincegy büszke társát (1388); aki a törökök elől előbb Nikápolyná1 (1396), majd Galambócnál (1428) megfutott; akit az urak fogságra vetettek, ahonnan csak a Garai testvérek irgalmából szabadult ki (1401); aki végleg elvesztette a Nagy Lajostól dicsőséggel meghódított Dalmáciát (1402–1420); végül aki „határtalan könnyelműsége” folytán örökös pénzzavarral küszködve mindent elzálogosított, étkészletétől kezdve a tizenhat szepesi városig, mely utóbbiakat csak Mária Terézia szerzi majd vissza a magyar korona számára. Mindebből más, mint kedvezőtlen portré nemigen kerekedhetett ki, kivált ha hozzávesszük, hogy a modern korban a történelmet többnyire józan nyárspolgárok írták, akikre éppoly rossz benyomást tettek a bővérű uralkodó gáláns kalandjai, mint az a tény, hogy valaki rendszeresen többet költ, mint amennyi a jövedelme. Mindeme negatívumokat azután századunk első évtizedeiben Hóman Bálint foglalta össze tudományos igényű szintézisbe, amelyben a korszakot már a „nagybirtok uralma és főúri „ligák” versengése jellemezte. Eredményeit Szekfű Gyula úgy összegezte, hogy Zsigmond ötvenéves uralkodása idején „a királyi hatalom tekintélye és anyagi ereje nagyban lehanyatlott”.

Ennek a szomorú tablónak sok eleme máig kísért kézi- és tankönyvekben egyaránt, noha időközben hatalmas, eddig jórészt feltáratlan forrásanyag birtokában megkezdődött Zsigmond magyarországi uralkodásának újraértékelése. Középkorunk egyik legjobb ismerője, Mályusz Elemér 1951-ben megindította a Zsigmondkori Oklevéltár publikálását (az 1387–1410. éveket felölelő kötetek jelentek meg, amelyek összesen 14 389 egykorú irat kivonatát tartalmazzák) és 1984-ben terjedelmes monográfiában foglalta össze több évtized kutatásainak eredményeit.* Az értékelés változását jelzi, hogy ez évben, 1987-ben már nagyszabású kiállítás és (július 8–11. között) nemzetközi tudományos konferencia ünnepelte a király trónra lépésének 600. és halálának 550. évfordulóját. A jelentős nemzetközi érdeklődést az magyarázza, hogy Zsigmond az egyetlen középkori magyar uralkodó, akinek említése nélkül kontinensünk története még dióhéjban is alig írható meg. Nemcsak – magyar király volt, hanem 1410-től a német-római birodalom uralkodója is, és a német történetírás egyre jobban hajlik arra, hogy a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodói egyéniségét lássa benne. Végtére is az európai kereszténység mindenekelőtt neki köszönhette legnagyobb középkori váltásának, az 1378-ban kitört „nagy egyházszakadásnak” a felszámolását. Császári minőségében ő hívta össze a legnépesebb kongresszust, amely a földrészen a napóleoni időkig valaha is összeült: a három versengő pápa letételére és az új pápa megválasztására hivatott konstanzi egyetemes zsinatot (1414–18), s azt nemcsak végigelnökölte, hanem erélyével, intelligenciájával és hallatlan diplomáciai talentumával ténylegesen irányította. Közben bejárta Nyugat-Európát Aragóniától Angliáig (1415–16), hogy koronás kollégáival a nagy békeműről tárgyaljon, és végül csakugyan elérte, hogy a zsinat eredményesen fejezhette be munkáját. Persze ő volt az is, aki jobb belátása ellenére kénytelen volt a zsinaton aláírni a cseh teológus-forradalmár Husz János halálos ítéletét (1415), és később, mint a cseh trón várományosa, évtizedes küzdelembe bonyolódott emiatt a huszita eretnekekkel. Nem lett volna azonban vérbeli diplomata, ha nem birkózik meg ezzel a gondjával is. Miután fegyverrel nem boldogult, kiegyezett a huszita mozgalom mérsékelt irányzatával, a „kelyhesekkel”, rábírta a pápát és a bázeli egyetemes zsinat főpapjait arra a hallatlan engedményre, hogy tudomásul vegyék a huszita mozgalom legfőbb újításait, közte, a két szín alatti áldozást (1433), majd a kelyhesekkel és a katolikusokkal megsemmisíttette halálos ellenségeit, a radikális huszita „taboritákat” (lipanyi csata, 1434) és így még megérte, hogy királyként vonulhatott be Prágába (1436), ahol hajdan atyja, IV. Károly császár – egyben cseh király – székelt.

A nagyszabású nyugati politikához biztos hátország szükségeltetett, mert az egykor hatalmas „római szent birodalom” a 13. század óta alig volt egyéb, mint sok-sok fejedelemség laza együttese, s így a császári koronának sem volt sok értéke már ekkoriban a ragyogásán kívül. A birodalom fejévé választott uralkodók egyedül arra az erőre alapozhatták politikájukat, amelyet saját „családi” tartományuk képviselt: a Habsburgok az osztrák tartományokra, a Wittelsbachok Bajorországra, a Luxemburgiak pedig az 1310 óta birtokolt cseh trónra. Zsigmond esetében ezt a hátországot a magyar királyság jelentette. A magyar trónt 1387-ben az országnagyok (a „bárók”) választásából nyerte el, mint Nagy Lajos leányának, Máriának a férje. Hosszú időbe telt, amíg meg tudta vetni a lábát és maga alá tudta gyűrni a királycsináló bárók ligáját. Miután azonban szívós aprómunkával sikerült megbízható híveket – részint magyar urakat, mint Garai Miklóst, Maróti Jánost, a Perényieket és másokat, részint idegeneket, mint a stájerországi Cillei Hermannt, a lengyel Stibor vajdát, a firenzei születésű Filippo Scolarit, azaz Ozorai Pipót – gyűjtenie maga köré és – mind több befolyással felruháznia őket, segítségükkel 1403-ban leverte az ellenzék mozgalmát és többé nem engedte szóhoz jutni. Ezután „élete végéig nem háborgatta országában belső zavargás: nyugodtan viselhette uralkodói jogarát” (Thuróczy). A korábban elhalt Mária helyett Cillei egyik leányát, Borbálát vette nőül, és uralmának huszonkét leghívebb támogatóját 1408-ban a Sárkányrend lovagi társaságába tömörítette, amelynek alapító okmánya örök hűségre kötelezte tagjait a dinasztia és egymás iránt.

Zsigmond nem a legszerencsésebb időben lett magyar király. A Balkánon születőben levő új nagyhatalom, az oszmán-török birodalom épp ekkortájt érte el terjeszkedése során az ország déli határát (1389), és ekkor vette kezdetét az a hosszú, csaknem szakadatlan élethalálharc, amely – a királyság erőit fokozatosan felőrölve – végül a mohácsi katasztrófához (1526) vezetett. A magyar nemesség az Anjou-királyok idején megszokta a gyengébb ellenfeleket és a hódító háborúkat, s nehezen törődött bele, hogy most az oszmánokkal szemben Magyarország szorul védekezésre. A török martalócok pusztításaiért és a sorozatos katonai kudarcokért elsősorban Zsigmondot és kormányát tette felelőssé, éppoly elfogultan, mint amilyen elfogultan bocsátotta meg később bálványának, Hunyadinak a várnai és rigómezen vérfürdőszerű vereségeket. Maga a király már a tragikus nikápolyi csatavesztés (1396) után levonta a következtetést, hogy az országnak az oszmánok ellen nem támadásra, hanem védelemre kell berendezkednie, és a továbbiakban ez a szempont diktálta déli politikáját, ugyanúgy, ahogyan évtizedek múlva Mátyásét is. A déli végek oltalmát ütközőállamok közbeiktatásával igyekezett megoldani: vazallusává fogadta a szerb fejedelmet, többször megpróbálta ugyanezt Havasalföldön, és éveken át hadakozott Bosznia uralmáért Hervoja vajdával és török szövetségeseivel. Emellett a török betörések kivédésére az 1420-as években az Al-Duna mentén nagyszabású végvárvonalat építettek ki, amely a továbbiakban vagy száz évig állta a sarat anélkül, hogy később valaha is lett volna újból eszköz és energia a felújítására.

A török fenyegetés volt a kiváltója azoknak a reformkísérleteknek is, amelyek a Nikápolyt követő temesvári országgyűlésen (1397), majd az 1430-as években az elavult Anjou-kori hadszervezet és a honvédelem korszerűsítését célozták. Általában elmondható, hogy Zsigmond – és ez az egyik legmodernebb vonás egyéniségében – szívesen hajlott a változtatásra, ami különben a középkori mentalistástól általában idegen volt. A kor embere minden téren görcsösen ragaszkodott a hagyományhoz és az „új” jelzőt rendesen pejoratív csengésűnek érezte. Jellemző, hogy amikor a király halála után az 1439. évi országgyűlésen a rendi ellenzék visszavonatta Zsigmond legtöbb intézkedését, röviden csak „káros újítások” címszó alatt emlegették azokat. A nemességet különösen fájdalmasan érintette a telekkatonaságnak nevezett új intézmény törvénybe iktatása, ami birtokai arányában fegyveresek kiállítására kötelezte, és ezzel tulajdonképp megsértette a nemesi birtok adó- és tehermentességének ősi elvét. A papság főképp az egyházi vagyonok adóztatását sérelmezte, meg azt, hogy a császár számos püspökséget éveken át betöltetlenül hagyott, jövedelmüket a saját céljaira – elsősorban a török elleni határvédelemre – fordítva. Jó szívvel leginkább a királyi városoknak volt okuk Zsigmond uralkodására emlékezni: igaz, hogy tőlük is folyton pénzt követelt, de ennek fejében mindenkivel szemben védelmébe vette őket, gyarapította kiváltságaikat és erejüket, szorgalmazta falaik kiépítését és tőle telhetően gondoskodott gazdasági prosperitásukról, mindenekelőtt a belső béke és a közbiztonság szigorú fenntartásával. Jóindulatát a városok utóbb azzal hálálták meg, hogy az 1440-es évek polgárháborúiban a rendekkel szemben minden erejükből leányát, Erzsébetet és unokáját, a kis V. Lászlót segítették. Még a jobbágyság körében is élt olyan hit, hogy Zsigmond hajlandó megvédeni, őket az úri önkény ellen. Táplálhatta ezt többek között az a körülmény is, hogy a király egész uralkodása folyamán biztosítani igyekezett jogukat a „szabad költözéshez”, azaz földesuruk szabad megválasztásához. Mindenesetre, amikor Zsigmond utolsó évében, 1437-ben kirobbant a Budai Nagy Antal és társai vezette erdélyi parasztfelkelés, a jobbágyhadak Zsigmondhoz küldték el követeiket Prágába abban a reményben, hogy igazságot szolgáltat nekik. Inkább illúzió lehetett ez, hiszen nehezen hihető, hogy az uralkodó a földesurakkal szemben nyíltan az ő pártjukra állt volna; a halál mindenesetre megmentette attól, hogy állást kelljen foglalnia, és a felkelés néhány héttel azután elbukott. Azonban nem lehet véletlen, hogy ugyanezzel az illúzióval találkozunk Zsigmond másik országában is. Két évvel a halála után, 1439-ben terjedelmes röpirat készült a bázeli egyetemes zsinaton működő körökben, amely a birodalom és az egyház újjáalakításának átfogó programját tartalmazta, és szó volt benne egyebek között a paraszti szabadság kibővítéséről is. Az írás címe – Reformatio Sigismundi, azaz „Zsigmond reformja” – azt jelzi, hogy a kor haladó gondolkodói szívesen fémjelezték törekvéseiket a császár nevével.

Mint ez is mutatja, Zsigmond kétségkívül egyike volt a késő középkor legszínesebb egyéniségeinek. Prágából kitűnő nevelést hozott magával, és a miliőnek, melyben felnőtt, magas szellemi színvonalára utal az a tény, hogy apja volt az első európai uralkodó, aki önéletrajzot írt. Ő maga hét nyelvet tanult meg, köztük latinul, és ez nemcsak arra tette képessé, hogy figyelemmel kísérje a zsinatok tanácskozásait, hanem arra is; hogy útjai során bárhol és bárkivel könnyen teremtsen kapcsolatot. Úri gőgtől mentes, közvetlen modorát különösen a polgárok értékelték Európa-szerte, de tudósfélékkel is könnyen megtalálta a hangot. Bizonyos, hogy a műveltséget becsülni tudta, amire egy neki tulajdonított szállóige is utal: „Lovaggá egy nap alatt ezret is üthetek, de doktorrá ezer nap alatt egyet sem.” Ugyanakkor voltak benne olyan tulajdonságok is, amelyekkel úri környezetének imponálhatott. A sors nemcsak éles elmével, hanem előnyös külsővel is megáldotta, aminek nagyon is tudatában volt, és szívesen ábrázoltatta magát. Portréiról élénk tekintetű, hullámos szőke hajú, öregkorában is jó karban levő, valóban fejedelmi méltóságú férfi tekint ránk, akin meglátszik elnyűhetetlen egészsége és életöröme. Zsigmond a politikán kívül a fényűzést, a lakomákat is kedvelte, kivált pedig az asszonyokat. Nőügyeiről éppúgy adomák keringtek, mint szellemes riposztjairól. Elsősorban mégis uralkodni szeretett és feladatát minden jel szerint komolyan is vette. Sokszor keltett olyan benyomást, mintha könnyelmű és állhatatlan volna, de egész életműve bizonyítja, hogy az igazi célokat sohasem tévesztette szem elől és szívósan, türelemmel küzdött értük. Ebbeli törekvésében képességeinek és lehetőségeinek kétségtelenül jobban megfelelt a tárgyalóasztal, mint a csatatér. Ha voltak is kezdetben ábrándjai, hogy Nagy Sándor lesz a példaképe, hamarosan letett róluk, hadvezérként a kor legfélelmetesebb hadseregeivel, a törökökkel és a huszitákkal szemben nem remélhetett jelentős babérokat. A diplomáciához viszont csakugyan értett. Elemében érezte magát, ha vitás kérdésekből a kiutat alkudozásokkal kellett megkeresnie és tekintélye e téren oly elismert volt, hogy számos esetben kérték fel idegen hatalmak közvetítőül vagy döntőbíróként konfliktusaik megoldására. Ő maga is szívesen ajánlkozott ilyesmire, ha másért nem, azért, hogy próbára tegye ügyességét, melyben oly mértékben bízott, hogy egy ízben még a véget nem érő „százéves” angol–francia háborúban is megkísérelt békét közvetíteni, amikor – közvetlenül a franciák azincourt-i veresége után Párizsban, majd Londonban tárgyalt.

IV. Károly császár annak idején Prágát Közép-Európa legszebb és legnagyobb városává építette ki. Zsigmond, ha már a sors kényszeréből Budán kellett uralkodnia, megpróbált a nyomába szegődni. Székvárosát fényes épületekkel díszítette, amelyek közül „Friss”, azaz új palotájának egész Európából a csodájára jártak. Útjain mindenfelé gyűjtötte a szakavatott mestereket építkezéseihez, melyek színvonaláról ma leginkább az 1974-ben előkerült nevezetes szoborlelet tanúskodik. Kedvenc tatai vadászkastélyából alig maradt valami, és nem sok látható az akkori pozsonyi várbó1 sem, amelynek rekonstrukciójára pedig éveken át sokat költött. Utolsó évtizedében oda helyezte át székhelyét, hogy Német- és Csehország ügyeit könnyebben szemmel tarthassa, és 1429-ben a birodalmi rendek gyűlése is ott volt kénytelen összeülni. Szerette volna országát egyetemmel is gazdagítani, amiben nyilván szeme előtt lebegett az apja által létesített, ma is fennálló Károly Egyetem példája, de óbudai kísérlete kudarcra volt ítélve. Az 1395-ben életre hívott, majd 1410-ben felújított főiskola néhány évi tengődés után elsorvadt, jóllehet neves külföldi professzorokat nyert meg a számára, és több próbálkozásra nem futotta a császár türelméből.

Ahogy nőtt Zsigmond európai tekintélye, oly mértékben vált az udvara egyre nemzetközibbé, rendszeresen megfordultak benne német fejedelmek és főpapok, cseh és lengyel lovagok, olasz tudósok és művészek, meg mindenféle más náció szülötte, akár követségben, akár azért, hogy szolgálatában szerencsét próbáljanak. Alattvalóinak idegengyűlöletére az 1403. évi felkelés leverése után nem kellett többé tekintettel lennie és valóban számos kegyeltje volt külföldi. Kíséretének szilárd magvát azonban mindig magyar bárói és lovagjai alkották, és a husziták, amikor ellenük vonult, így átkozták: „Gennyedjen el a magyarjaival együtt!” Az udvari nemesség széles körei Zsigmond utazásai során ismerkedtek meg először közelebbről a Nyugat sok tekintetben különböző kultúrájával. Új szokásokat tettek magukévá, így a lovagi címer használatát, és az előkelőkben feltámadt az igény, hogy szegényes udvarházaikat és lakhatatlan sasfészkeiket kényelmes kastélyokra cseréljék fel. Észlelniük kellett azonban – már akkor is – a nyugati országok nyomasztó gazdagságát. Nem kisebb ember, mint „Rozgonyi Cicelle” férje – akkor a veszprémi püspökség kormányzójaként az országnagyok egyike – írta haza Párizsból: „Sok gyönyörű holmi kapható ebben a városban, de mivel nincs pénzem, hát inkább nem is nézem őket…”

Zsigmond uralkodása itthon mégsem hagyott hátra kedvező emlékeket. A magyar nemesség harcias, zömmel írástudatlan tömegeinek alighanem kevéssé imponált a császár más jellegű egyénisége, viszont irritálta a nemesi kiváltságok ismételt megtiprása és az udvar számára idegen légköre. Valószínű, hogy legtöbbjük érzelmeit az a népének töredék tükrözi a leghívebben, amely Thuróczy előadásában maradt ránk Hédervári Kont és társai megindító sorsáról. A történet szerint a kivégzett vitéz gyermek fegyverhordozója férfi módra visszautasította a király kegyelmét – „Téged, cseh disznó, nem szolgállak!” –, és követte urát a vérpadra. Efféle históriákkal múlathatták akkoriban az időt a nemesi portákon, miközben a császár halálára és „jobb idők” eljövetelére vártak.

* Vö. erre e számunkban Mályusz Elemér cikkét.