Ugrás a tartalomhoz

História 1987-03

Kákosy László , Vanek Zsuzsanna , Gaál Ernõ , Wojtilla Gyula , Szlávik Gábor , Havas László , Németh György , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Hoffmann Zsuzsa , Vadász Sándor , Szarka László , Szilágyi Miklós , Gellért Kis Gábor , Nagy Áron , Egyed Ákos , Varga Lajos , Berend Nóra , Hoffmann Tamás

História

8. fejezet -

Egy királygyilkosság anatómiája. II. Philipposz halála

KERTÉSZ István

Egy királygyilkosság anatómiája

II. Philipposz halála

A Kr. e. 4. század legkiemelkedőbb görög tudósa, Arisztotelész Politika című művének egyik fejezetében a zsarnokok, királyok ellen elkövetett gyilkos merényletek indítékaival foglalkozik. Megállapítja, hogy amikor valakit személyes bántalom ért az állam vezetője részéről, akkor a sértett rendszerint a bántalmazó testi épségére törve igyekezett bosszút állni. Ám akinek a fennálló politikai rend vívta ki gyűlöletét, az nem az irányító politikus megölésére, hanem az általa képviselt rendszer megdöntésére törekedett. Arisztotelész példákkal is alátámasztja véleményét. Több olyan király-, illetve zsarnokgyilkosságot sorol fel a távolabbi és a közelmúltból, amelynél az elkövetőt személyes indokok vezették. Más ókori közlésekkel egybehangzóan ecseteli például az athéni türannisz (zsarnokság) élén álló Peiszisztratidák elleni Kr. e. 514. évi merénylet körülményeit. Rámutat arra, hogy a türannoszcsalád Hipparkhosz nevű tagját a nevezetes „zsarnokölők” bosszúból gyilkolták meg. Ugyanis Hipparkhosz fivére, Hippiasz megszégyenítette Harmodiosz húgát, Harmodioszhoz pedig bosszúja beteljesítésében csatlakozott a vele intim viszonyt folytató Arisztogeitón. Két egymásba szerelmes arisztokrata vérrel mosta le a büszkeségén esett sérelmet. Az utókor azután szabadsághőst fabrikált belőlük.

Arisztotelész makedón példákkal is illusztrálva álláspontját. Ez nem különösebben meglepő, hiszen Nagy Sándor (Alexandrosz) nevelőjeként éveket töltött a makedón udvarban. Egyik történeti példája éppen neveltje édesapjának, II. Philipposznak a meggyilkolása: „Philipposzra pedig azért támadt rá Pauszaniasz, mert elnézte, hogy őt Attalosz környezete személyében megsértse.” (Szabó Miklós ford.) Az Arisztotelész által megjelölt személyek kilétére még visszatérünk. Most megelégszünk annak megállapításával, hogy a kortárs, esetleg szemtanú tudós egyetlen ember, egy Pauszaniasz nevű testőr magánbosszúját látta a makedón király meggyilkolásában.

Kinek állt érdekében?

Az ókorban sem hittek, és manapság sem igen hisznek a magányos gyilkos verziójában. Ahogy a 20. századi nagy politikai gyilkosságok esetében, úgy Philipposz meggyilkolása kapcsán sem elégítette ki a közvéleményt Arisztotelész magyarázata. Túlságosan is hihetetlennek tűnt, hogy azt az uralkodót, aki a Kr. e. 350-es évektől Makedóniát újra egységbe fogta, területét megsokszorozta, Hellaszt szolgájává süllyesztette, és végezetül már a hatalmas perzsa birodalmat is fenyegette, egy ifjú testőre ledöfje. Mindezt csak azért, mert megharagudott rá. Maga a végzetes gyűlölet, amely Pauszaniaszt hatalmába kerítette, túlságosan banális okból támadt és így hihetetlennek tűnt: II. Philipposz Kr. e. 337-ben (halála előtt egy esztendővel) nőül vette Kleopatrát, az egyik alsó-makedóniai arisztokrata, Attalosz unokahúgát. Nos, Arisztotelész magyarázata szerint, a fiatal testőr haragjának kiváltója az volt, hogy az uralkodó elnézte ennek a „felfuvalkodott” Attalosznak és környezetének gőgjét.

Ezt a gyilkosságra sarkalló motívumot még akkor is nehezen fogadták el, ha idővel egy jobban megalapozott változata terjedt el a történetnek. Ezt a Kr. e. 1. századi Diodórosz örökítette ránk: Pauszaniasz, a király egyik oresztiszi (felső-makedóniai) testőre, akit Philipposz kedvelt, féltékeny lett egy másik emberre, és azt egy csatában öngyilkosságba kergette. Attalosz, a király hetedik feleségének, Kleopatrának nagybátyja és gyámja, pártfogója volt a halálba kergetett férfinak, s haragját nyíltan éreztette Pauszaniasszal. Emiatt ez utóbbi panaszt tett Philipposznál. Az uralkodó együtt érzett kegyencével, de Attalosz ellen mégsem akart fellépni. Elvégre a rokonáról volt szó, ezenkívül egy olyan vezérről, akit épp ekkor jelölt ki a Kis-Ázsiába irányított makedón haderő élére. Ezért inkább Pauszaniaszt vigasztalta, ajándékokkal kedveskedett neki, és előléptette a ranglétrán. A fiatalember azonban nem engesztelődött meg, sőt őrült haragja most már jótevője, a király ellen fordult. A meneküléshez előkészített egy lovat, megölte Philipposzt, de mielőtt a paripához eljuthatott volna, a testőrök lekaszabolták.

Ez a foglalata Diodórosz híradásának, egy olyan leírásnak, amely lélektanilag kétségkívül meggyőzőbb Arisztotelészénél. Ám ebből is hiányzik a politikai mozgatóerők feltárása. Márpedig az ókori és a még későbbi utókor egyaránt ilyeneket sejtett a királygyilkosság mögött. Bizonyítékok híján aztán híresztelések kaptak lábra, amelyeket a bekövetkező évtizedek változó politikai közhangulatának megfelelően váltakozó éllel fordítottak hol Philipposz, hol Alexandrosz és anyja, Olümpiasz, hol egyes makedóniai előkelők, hol pedig ellenkező előjellel a makedón támadástól rettegő III. Dareiosz perzsa király ellen. A pletykák történeti hagyománnyá nemesedtek, s kellemes témát kínáltak az eseményeket követően majd hatszáz évvel később, az időszámításunk kezdete után alkotó történetírók, elsősorban Justinus számára.

Keresd az asszonyt!

Justinus valamikor a Kr. u. 3. század táján kivonatolta az időszámításunk kezdete körül élt Pompeius Trogus hatalmas világtörténetét, és azt valószínűleg itt-ott tovább színezte. Művének II. Philipposz meggyilkolását festő részlete tükrözi azt az óhatatlanul felmerülő gyanút, hogy ha egy királynak hét felesége, és ezektől bizonyítottan két fia és három leánya volt, akkor a bűntett mögött feltétlenül valamelyik szerető hitvesnek kellett állnia. Miután II. Philipposz feleségei közül egyértelműen Alexandrosz anyja, Olümpüasz volt a legkimagaslóbb egyéniség, ráadásul még nagyhírű fia halála után is komoly politikai viharokat idézett elő, s ennek megfelelően súlyos gyűlöletet vívott ki, természetszerűen benne találták meg a gyilkos kezét irányító asszony személyét. Justinus ezt a hagyományt adja közre a gyilkosság leírásában. Ennek lényege a következő: Pauszaniaszt, az ifjú, előkelő makedónt a fennhéjázó Attalosz megbántotta. A fiatalember a királynál tett panaszt, aki azonban ellenszenvesnek találta Pauszaniaszt, és ahelyett, hogy orvosolta volna sérelmét, még ki is nevette a hozzá folyamodót. Így azután Pauszaniasz már nemcsak Attaloszra, hanem Philipposzra is haragudott, s dühe csak növekedett akkor, amikor a király Attaloszt nevezte ki a Perzsiára támadó sereg parancsnokává. Észrevéve a fiatalember bosszúvágyát, Olümpiasz és Alexandrosz felbujtotta őt a gyilkosságra. A királynő amiatt neheztelt Philipposzra, hogy elhidegült tőle, és Kleopatrát tekintette kedvenc feleségének. Alexandrosz viszont attól félt, hogy nem ő, hanem féltestvére örökli majd a trónt. Olümpiasz lovakat helyezett készenlétbe Pauszaniasz megmenekítéséhez. Az ifjú megölte Philipposzt, de a testőrök fegyverei elől nem tudott elmenekülni. Az országos gyász közepette Olümpiasz nyíltan Pauszaniaszt siratta. Holttestét megkoszorúzta, majd maga égette el, és a hamvak fölé halotti dombot építtetett – szól az elbeszélés. Ezenkívül még azt is elrendelte, hogy évenként áldozatot mutassanak be az elvetemült gyilkos halotti isteneinek. De Olümpiasz vérszomját állítólag még ez sem elégítette ki. Kleopatrát öngyilkosságba kényszerítette, miután előbb megölette leánygyermekét.

A Kr. u. 1–2. század fordulóján Plutarkhosz is hasonló, bár jóval mértéktartóbb történetet adott elő: „Pauszaniasz, akivel Attalosz és Kleopatra biztatására alázatosan bántak, és ezért nem kapott elégtételt, megölte Philipposzt. A gyilkosságért, mint felbujtót, főként Olümpiaszt vádolták azon az alapon, hogy ő biztatta és ingerelte fel az amúgy is feldühödött ifjút. De a gyanú bizonyos mértékben Alexandroszra is ráterelődött.” (Máthé Elek ford.)

Képrombolás

Gyakran emlegetik a történelem „képromboló dühét”, amely rövid időn belül gazembert csinál a hősből, becstelent a bálványozott példaképből. Justinus vérgőzös históriája, amely tendenciózus továbbfejlesztése az Arisztotelész és Diodórosz által előadottaknak, minden bizonnyal egy olyan időszakra megy vissza, amikor ez a düh Nagy Sándort sem kímélte meg. A kutatók körében általános a vélemény: az, hogy Olümpiaszt és Alexandroszt a király gyilkosának felbujtóiként állítják be a közvélemény előtt – s amely beállítást a szóhagyomány alapján a későbbi történetírás is továbbörökítette – egyértelműen a Kr. e. 310-es évek makedón politikájával magyarázható.

Nagy Sándor Kr. e. 323-ban halt meg. Fia, akit IV. Alexandroszként jegyez a történelem, soha nem ismerhette meg az uralkodás ízét. Néhány hónappal atyja halála után látta meg a napvilágot Róxané ölében. Névleg Nagy Sándor terhelt szellemű féltestvére, III. Philipposz uralkodott, de a tényleges hatalom a diadokhoszok (utódhadvezérek) kezében volt. Ezek többsége saját uralmát kívánta a fennhatósága alatt levő területen létrehozni, s nem törődött a nemrég még világhatalomra törő dinasztia igényeivel. Antipatroaz, az idős régens, aki Makedónia és Hellasz felett őrködött, patrónusa volt egykori uralkodója özvegyének és fiának. Ám Kr. e. 319-ben ő is meghalt. Halála előtt hívét, Polüperkhónt nevezte ki utódjának, mivel tudta, hogy tulajdon nagyravágyó fia, Kasszandrosz a saját hatalmi ambíciói miatt szembefordulna a néhai uralkodó, Nagy Sándor családjával. Kasszandrosz azonban akcióba kezdett Kr. e. 318–17-ben. Rávette a bábkirály III. Philipposzt, hogy mozdítsa el hivatalából Polüperkhónt, és őt nevezze ki helyette. Polüperkhón kénytelen volt Róxanéval és a kis Alexandrosszal együtt Épeiroszba menekülni, és ott a hazájába visszatért (hiszen onnan származott) Olümpiasz segítségét kérni. A harcias matróna – unokája érdekében – ekkor sereget gyűjtött, elfogta és kivégeztette III. Philipposzt és annak feleségét, Eurüdikét. Kasszandrosz azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Fegyveresen vett elégtételt, s most ő fogta el Olümpiaszt és védenceit. Nagy Sándor anyját azonnal kivégeztette, Róxanét és fiát Kr. e. 311-ig fogságban tartotta, majd titokban megölette.

Kasszandrosznak, aki Nagy Sándor családtagjainak tetemein keresztül jutott el a Makedónja feletti hatalomig, jó oka volt arra, hogy lejárassa áldozatai és azok hozzátartozóinak emlékét. Valószínűleg ez idő tájt keletkeztek azok a mendemondák, amelyek II. Philipposz és fia ellentéteiről igyekeztek meggyőzni az embereket, s ezáltal hihetőbbé tenni Nagy Sándor bűnrészességét atyja meggyilkolásában. Vélhetőleg ekkor nyerhetett hitelt a Justinus által előadott és korábban idézett história eredetije is. Hiszen az emberek még élénken emlékeztek arra, miképp gyilkoltatta le Olümpiasz – az elhalt Nagy Sándor édesanyja – a Philipposz másik feleségétől származó törvényes királyt, III. Philipposzt és annak feleségét. És ez már sajátos megvilágításba helyezte az előző királygyilkosságot, II. Philipposz megölését is.

Vérből politikai haszon

Kasszandrosz Nagy Sándor családja ellen „hasznosította” II. Philipposz hajdan kiömlött vérét. De természetesen maga a később világhódítóvá emelkedett ifjú király sem mulasztott el politikai fegyvert kovácsolni atyja meggyilkolásából. Ő maga és anyja, Olümpiasz nyilvánvalóan ártatlanok voltak a gaztettben, hiszen Olümpiasz Philipposz negyedik felesége volt, s mindig is hozzászokhatott ahhoz, hogy férje nem csupán vele osztja meg ágyát. Egy szokásszerűen többnejű király családi életében ez volt a mindennapos. Alexandrosz vetélytárs nélküli kijelölt utód volt, hiszen bizonyossággal csak egyetlen fiútestvéréről tudunk, és az sem volt épelméjű. Az Alexandrosz neveltetésére fordított gond, és az a körülmény, hogy nagy csatáiban, mint például Kr. e. 338-ban Khairóneiánál, maga mellé vette a harcban, igazolja: Philipposz nem gondolt arra, hogy másra hagyja a trónt. Anyának és fiúnak tehát egyszerűen nem állt érdekében vitathatatlanul előnyös helyzetüket kockáztatni egy politikai gyilkossággal. Az viszont más dolog, hogy ha egyszer már megtörtént a baj, azt igyekeztek a maguk javára fordítani.

Nagy Sándor nem maradt el atyjától sem erélyben, sem politikai érettségben. Tudta, hogy vagy azonnal tekintélyt szerez mint király, vagy elődei többségéhez hasonlóan állandó belviszályokkal kell megküzdenie. Nem lehetett kétséges a követendő út. Azonnal cinkossággal vádolta meg a felső-makedóniai Lünkésztisz tartomány fejedelmi családjának két tagját, Hérómenészt és Arrhabaioszt, és kivégeztette őket. Az eljárást hihetően meg lehetett indokolni. Pauszaniasz, II. Philipposz, a nagy király gyilkosa, a felső-makedóniai Oresztiszből származott, s bosszúja az alsó-makedóniai Attalosz miatt lobbant fel. Azaz, ha voltak cinkosai, azok is csak Felső-Makedóniából származhattak. Az ellentét Alsó- és Felső-Makedónia között régóta fennállt és ismert volt. A Therméi (ma Szaloniki)-öböl mentén félkör alakban húzódó alsó-makedóniai síkság volt a makedón királyság szíve. Az ezt északnyugati irányból védelmező hegyes vidéket nevezték Felső-Makedóniának. Az ott élő, zömmel illír származású népesség rendkívül harcias volt, és csak igen nehezen hódolt be a makedón királyok Alsó-Makedóniából kiinduló központosító kísérleteinek. Könnyen meglehet, hogy az ifjú király a felső-makedóniai Lünkésztisz elszakadási törekvését kívánta a koholt váddal megakadályozni, s egyúttal példát akart statuálni más renitenskedőknek.

Később azután még egy használható ötlete támadt az akkor már a perzsa birodalom belsejében álló uralkodónak: Pauszaniasznak nemcsak cinkosa, de néki és bűntársainak nagyhatalmú felbujtójának is kellett lennie. Kézenfekvő volt azt állítani: a perzsa uralkodó, III. Dareiosz biztatta őket roppant pénzösszeggel a gyilkosságra. Amikor ez eszébe jutott, azonnal lecsapott a korábban kivégzett lünkésztiszi fivérek testvérére, Alexandroszra. Ezt a kitűnő katonát, aki hűséges volt hozzá, eddig nem bántotta. Most megvádolta, hogy Dareiosz megbízásából az ő életére tör. A vádat még jobban alátámasztandó, Nagy Sándor ezt kapcsolatba hozta azzal a váddal, hogy Alexandrosz és fivérei már Kr. e. 336-ban is a perzsa király pénzétől felbujtva váltak a gyilkos Pauszaniasz bűntársaivá. Alexandroszt kivégezték, Nagy Sándor pedig ország-világ előtt hirdethette: a jogos bosszú jegyében támadt a Föld leggazdagabb birodalmára, a perzsákéra.

*

II. Philipposz meggyilkolása mögött tehát szinte bizonyosan csak egy bosszúvágytól eszét vesztett testőr állt. Így nem maga a bűntett rejtette magában a „kinek állt érdekében” kérdését. Ez a probléma sokkal inkább akkor bukkant fel, amikor utólag próbáltak a magányos gyilkos köré politikai erőket felvonultatni. így vált izgalmasabbá a krimi utóélete magánál a kriminél.