Ugrás a tartalomhoz

História 1987-01

Kákosy László , Glatz Ferenc , Kertész István , Gömöri György , Hahner Péter , Hahner Péter , Nehring, Dorothee , Philipp, Werner , Vörös Károly , Jeszenszky Géza , Ormos Mária , Litván György , Vida István , Vida István , Lázár György , Susarin, V. P. , Lõrincz László

História

13. fejezet -

Seton-Watson és a “magyarellenesség”

JESZENSZKY Géza

Seton-Watson és a „magyarellenesség”

Az MTA Történettudományi Intézet és a londoni East-European Institute közös kiadásban készül kiadni Seton-Watson 1918-ig terjedő iratait, amely a magyarságról alkotott 20. századi európai kép egyik lényeges forráscsoportjába világíthat be.

Robert William Seton-Watson londoni, majd oxfordi történészprofesszor (1879–1951), vagy ahogy korai írásaiban használt írói neve alapján Közép-Európában ismertté vált, Scotus Viator, az angol nyelvterületen a 20. század első felében Magyarország, a Habsburg monarchia és egész Délkelet-Európa egyik legalaposabb ismerőjének számított. Írói és szervező tevékenységével, valamint szakértői kommentárjaival a trianoni békeszerződés talán legfontosabb szellemi előkészítőjévé, majd szívós védelmezőjévé vált.* Ennek megfelelően magyar részről (legalábbis 1945-ig) jórészt csak a felháborodás és a harag hangján írtak róla, a történelmi Magyarország sírásóját és a magyarság halálos ellenségét látták benne. Szomszédaink viszont a két világháború között lelkesen ünnepelték, díszdoktorságokkal, királyi és elnöki vendéglátásokkal halmozták el, emléktáblákat helyeztek el tiszteletére.

Munkásságának elfogulatlan tanulmányozása valószínűleg a két szélsőség között jelölné ki helyét a térség historiográfiájában. Pályája azonban a nemzetek külföldi hírének-képének kialakulása és a külső bírálatok belső fogadtatása szemszögéből is megérdemli a figyelmet. Hogyan, milyen hatások nyomán válik egy külföldi érdeklődő egyes népek barátjává, lelkes és önfeláldozó támogatójává, másoknak pedig szigorú bírálójává és bírájává? A századunkban a magyarságot ért megpróbáltatások okait keresve több mint kuriózum: történelmi lecke nyomon követni azt a folyamatot, ahogy egy világhatalomnak a magyar 48-at lelkesen tisztelő képviselője, a nemzeti szabadságot és kultúrát mindennél fontosabbnak tartó idealista skót fiatalember, közvetlen tapasztalatai hatására, fokozatosan kiábrándult a magyar politikai rendszerből, és egyre határozottabban a nem magyar (és nem német) kis nemzetek politikai aspirációinak szenvedélyes hívévé és támogatójává válik.

Mi okozta Scotus Viator pálfordulását, és hogyan alakította ki 1914 előtt a publicisztika és a történetírás határán mozgó írásaiban azt a negatív képet a dualizmus kori Magyarország politikájáról, amely következményeiben az egész magyarságot sújtotta? Ahogy a Társadalomtudomány egyik 1934. évi recenziójának szerzője látta: „Az angol könyvek lapjairól az évtizedek munkájával megalapozott, céltudatos, ügyes és borzalmasan sikeres magyarellenes propaganda öltötte nyelvét a magyar olvasóra. A nagy amerikai könyvtárak Magyarországra vonatkozó anyaga mindenütt Scotus Viator műveinek sorozatából állt, ebből táplálkoztak egyetemi tankönyvek írói, és a nagy enciklopédiák minden magyar kérdésben félrevezették olvasóikat. Aki tíz évvel ezelőtt Amerikában hangot próbált adni a magyar igazságnak, fuldokolva érezte, hogy a közönség nem hisz és nem hihet neki, mert amit mond, az ellenkezik minden szaktekintély tanításával. Minden kút meg volt mérgezve.”

Valóban tudatos kútmérgező volt „a vándorló skót”?

1905 őszén tetőpontján állt a magyarországi alkotmányos válság, jogosnak tűnt a félelem, hogy az önálló magyar vezényleti nyelvet követelő, függetlenségi vezetésű pártkoalíció és az uralkodó konfliktusa polgárháborúhoz vezet, így Bécsben a közhangulat a szokásosnál is erősebben magyarellenes volt. Ekkor érkezett a császárvárosba történelmi ismeretei elmélyítésére a Kossuth-tiszteletben fölnőtt, anyagilag kedvező helyzetű ifjú Watson, anyai ágon a skót történelemben jelentős szerepet játszó Seton család sarja. Jó német nyelvtudása, műveltsége és az otthonról hozott ajánlólevelek mind a jobb középosztálybeli társaság, mind a tudomány ajtaját szélesre tárták előtte. Ekkor még erősen nehezményezte osztrák ismerősei, Redlich és Friedjung professzor és a Reichsratbibliothek könyvtárosai, vagy a rokonszenves Times-tudósító, Wickham Steed magyarokkal szemben kritikus megjegyzéseit, erősen tanult magyarul, s 1906. május elején nagy várakozásokkal indult el Magyarország fölfedezésére. Első kalauzai – Apponyi Albert, a koalíció egyik vezére, Láng Lajos egyetemi rektor, volt kereskedelemügyi miniszter, Esterházy Sándor nyugalmazott jogakadémiai igazgató – inkább kezdődő kételyeit, semmint magyarbarát érzelmeit erősítették meg benne: Gondosan vezetett naplójából kitűnik, mi fordította a romantikus skót nemzeti érzelmű, félszeg tudósjelöltet, minden elnyomott és elesett készséges támogatóját a magabiztos magyar úriemberek ellen. „Lángnak a nemzetiségekhez való viszonya különösen tanulságos volt… Szilárdan hitt a magyarosítási politikában, s ennek fényes sikereként fölidézte Sopron példáját, ahol két nemzedékkel korábban még csak a lakosság 5%-a volt magyar, míg ma 60% vallja magát annak.” Nincs nyoma, hogy Magyarország etnikai és társadalmi történelmének itt is megmutatkozó komoly félreértésének, de még inkább az észak-magyarországi „szlovák” nemesség elmagyarosodásáról tett gyakori megjegyzéseknek hol van az eredete.

Nemzetiségi aktivistákkal Seton-Watson először útja következő állomásán, Nagyszebenben találkozott. Itt csak úgy zúdultak rá a fölöslegesnek érzett magyar nyelvtanítás miatti panaszok. A szászok ajánlották be a balázsfalvi román egyházi előkelőségekhez, ahol a Román Nemzeti Párt neves parlamenti képviselőjével, Maniuval is megismerkedett. Aradon Russu-Sirianu, a Tribuna főszerkesztője „fanatikus nacionalista” benyomását keltette benne, ellentétben a „határozottan józan és mérsékelt” Vasile Goldişsal. Az utóbbi magyarázta el brit vendégének, hogyan sértik meg rendszeresen a magyarok az 1868. évi nemzetiségi törvényt. Végül újvidéken a Matica Srpska titkára, dr. Milan Savić a szerbek sérelmeiről tájékoztatta. A sok negatív tapasztalatot mintegy betetőzte, hogy Bécsbe visszatérve megismerkedett „a magyarokkal szemben rendkívül heves” Karl Renner szociáldemokrata vezetővel, majd az utóbbi révén Anton Stefánek szlovák tanár-újságíróval, akivel a parlamenti könyvtárban folytatott hosszú beszélgetések során tartós barátságot kötött. Véleményének megváltozását Magyarország a válaszúton címen a Spectatorban vezércikként megjelent 1906. október 20-i írása jelezte. Ebben elmarasztalta a magyar hegemóniát, de még szép jövőt jósolt a magyaroknak, amennyiben nemzetiségeikkel az uralom helyett a primus inter pares alapjára helyezkednek. Csalódásai ellenére Seton-Watson még évekig kitartott Magyarország területi integritásának megőrzése mellett: „Természetesen a legkisebb szimpátiát sem érzem azok iránt, akik fel akarják osztani Magyarországot” – írta 1907 elején Esterházynak.

Seton-Watson ifjúkori ideálja a magyarság volt, de az első szerelem a szlovákokhoz fűzte, akikkel behatóbban 1907 tavaszán ismerkedett meg. A Milan Ivánkával, Rudolf Markoviccsal, Pavel Blahoval, főként pedig Svetozar Hurban-Vajanskyval folytatott beszélgetések, különösen pedig a Turócszentmárton környékén tett kirándulás és a tábor, tűznél énekelt pánszláv dalok teljessé tették fordulatát, s ezen nem változtatott sem Concha Győző jogászprofesszor, sem Chudovszky rózsahegyi ügyész, akik megerősítették, hogy a magyarok sosem fognak engedni a nemzetiségi követeléseknek. Új barátságokat is kötött; Milán Hodža és A. Vaida-Voevod később sem okozott neki csalódást, ellentétben a röviddel ezután megismert Hlinkával és Octavian Gogával. Most már sűrűn jelentek meg angol hetilapjában a magyar nemzetiségi politikát, így az Apponyi-féle iskolatörvényeket, vagy a csernovai csendőrök halálos fegyverhasználatát elítélő cikkei, Scotus Viator aláírással.

Fölfigyelt erre a magyar sajtó is, s megindultak a támadások és gyanúsítgatások a „névtelen rágalmazó” ellen, ami természetesen még inkább a magyar vezetőréteg ellen hangolta a becsületére kényes britet. Most már céltudatos kampányba kezdett, újságcikkek mellett pamfletekben és könyvekben igyekezett leleplezni a fölháborítónak talált magyarországi viszonyokat. A leghatásosabb az 1908 végén megjelent Racial Problems in Hungary volt.

Ennek előszavában a szerző fölfedte kilétét és nyíltan bejelentette, hogy célja a magyar uralkodó klikk iránt még mindig szimpátiát mutató brit közvélemény megváltoztatása. Dokumentációjának alapossága ellenére e munkában már kiütköztek a jogos harag szülte elfogultság jelei is, mint a múlt egyoldalú, magyarellenes éllel historizáló bemutatása (pl. Csák Máté tartománya a különálló Szlovákia megnyilatkozása volt), a szelektív anyagkezelés, az olyan nyilvánvaló túlzások, mint hogy „a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai”. Seton-Watson azonosult a magyarral szemben álló rivális nacionalizmusok látásmódjával. A nemzeti érzés csak néhány évtizede létező jelenségét, s így a nemzeti hovatartozást is öröknek tekintette. A magyar történelemben is állandóan megfigyelhető természetes, korábban ösztönös, később pedig sok esetben szándékos, de önkéntes asszimiláció mögött elítélendő magyarosítást keresett. Minden kimutathatóan vagy csak vélelmezhetően nem magyar eredetű személyben nemcsak asszimilánst, de egyenesen renegátot látott, s ezek listáján Toldy Ferenc, Hunfalvy, Irányi, Munkácsy mellett szerepeltette Petőfit és Kossuthot is.

A brit publicista mindig hangoztatta, hogy ő nem a magyar nép ellensége, csak a fönnálló politikai rendszer ellenfele, s Jászi Oszkár e különbségtételt hangsúlyozva állt ki „az írói becsületében megtámadott” mellett. 1914-ig Seton-Watson valóban a békés reform jegyében, a Monarchia fennmaradása érdekében készítgette a trialista vagy föderalista reformterveket, legfőbb reménye pedig Ferenc Ferdinánd trónra lépése volt, akit a nemzetiségek őszinte és önzetlen barátjának hitt. A délszláv területek, majd Románia bejárása után is elvetette a területi változások gondolatát, s beszélgetőpartnerei általában nem szálltak vele szembe e kérdésben. Take Ionescu volt román miniszterelnök például az orosz veszély ellen annyira fontosnak látta a Monarchia létét, hogy kész volt lemondani Erdély megszerzéséről. „Az egység vonzó álom, de nem áll a román nép érdekében” – mondotta Seton-Watsonnak, aki 1914 júliusáig maga is ezt hirdette.

A világháború kitörése új helyzetet teremtett, megnyitotta az utat a radikális átalakulás előtt. Ettől a pillanattól fogva Seton-Watson egyértelműen a Monarchia felbomlasztásán és a vérmesebb cseh, román és délszláv ambíciók megvalósításán dolgozott, hihetetlen szívóssággal, eréllyel és önfeláldozással. Most már nem a magyar vezetőréteggel állt szemben, hanem az ország integritásával, határjavaslatai pedig nem követték szigorúan az etnikai elvet, hanem gazdasági, stratégiai és földrajzi megfontolásokra hivatkozva jócskán eltértek azoktól – sosem a magyarok javára. A Trianonban megvalósult határoknál azért ő is kedvezőbbeket javasolt: pár százezer magyarral kevesebbet szánt az utódállamoknak. Háború alatti írásaiban a dualista rendszert és a nem magyarokkal szemben követett magyar politikát a világháború egyik fő okának tette meg, s Németországgal egyenrangú háborús bűnösnek titulálta Magyarországot, s személy szerint Tisza Istvánt, a Monarchia egyetlen olyan politikusát, akinek komoly fenntartásai voltak a háborús döntéssel szemben.

Az 1907-re a skót megfigyelőben kialakult és a világháborúban még sötétebb tónusokat kapott magyarságkép Horthy konzervatív, ellenforradalmi rendszere alatt érthető módon nem változott meg. A rangos történelemprofesszorrá emelkedett Seton-Watson ugyan szót emelt a csehszlovákiai és romániai magyar kisebbséget érő visszaélések ellen, többek között Masaryk elnökhöz címzett bizalmas memorandumban, majd az 1931-ben megjelent Slovakia Then and Now (Szlovákia régen és ma) című könyvében is, de életművéhez, az 1919–20. évi békerendszer területi rendelkezéseihez ragaszkodott. 1934-ben rövid könyvben (Treaty Revision and the Hungarian Frontiers – A területi revízió és a magyar határok) fejtette ki, hogy a kisebbségek helyzetének megjavulása nem a határrevízió útján képzelhető el, ahogy Lord Rothermere javasolja, hanem a kis közép-európai népek megbékélése, a határok jelentőségének csökkenése révén. „A nemzeti kisebbségek beolvasztására irányuló törekvések, mint az iskolák, a kulturális és a nyelvi lehetőségek korlátozása, a szép szavak mögött gyakran (bár nem mindig) megbúvó asszimilációs kísérletek, amelyek jóval általánosabbak, mint ahogy a közvélemény gondolja, Európa jelentós részét elkerülhetetlenül nyugtalanságban tartják… Többre van szükség, mint a fönnálló Kisebbségvédelmi Szerződések eredményes betartása, noha ez lenne az első, elengedhetetlen lépés. Minden esetben ki kellene ezeket a szerződéseket terjeszteni a maximumra, s a közvéleménynek föl kell ismernie, hogy egy ember »nemzetisége« nem azonos »állampolgár«-ságával.”

Az 1938–41 között történt területi változásokat és természetesen a nácizmus egész politikáját élesen elítélte Seton-Watson, s a háború alatti szerényebb szakértői tevékenysége az utódállamok 1937. évi határainak maradéktalan visszaállítását szolgálta. Ennek értelmében kedvezőtlenül fogadta a Kállay-kormány 1943-ban megélénkülő béketapogatózásait és szövetséges-barát gesztusait. Azt remélte, hogy Németország és a Szovjetunió közti sávban létre fog jönni egy demokratikus, polgári berendezkedésű föderáció, amely baráti, jó viszonyt fog fönntartani a Szovjetunióval. Úgy vélte, hogy ebbe fog beletagolódni az új Magyarország parasztságra épülő demokráciája is.

Az életmű egyértelműen azt mutatja, hogy noha a neves brit történész és politikai tanácsadó őszintén törekedett arra, hogy a magyarokkal szemben is mindig méltányos maradjon, a fiatalkori élmények meghatározóak maradtak: R. W. Seton-Watson szívében mindig Scotus Viator, a nem magyarok pártos híve maradt. Sajnos mindig bőven akadtak érvek álláspontja igazolására. Haragudnunk kell ezért reá? Mint láttuk, a század eleji magyarországi viszonyok bemutatása és a jó szándékú reformjavaslataiért személyére zúduló magyar támadások nyomán vált Seton-Watson „magyarellenes”-sé. Az egészséges nemzeti tudatnak azonban képesnek kell lennie a bírálatok elviselésére, még akkor is, ha megalapozatlannak érzi azokat. Az érettebb és komplexusoktól nem gyötört nemzetek a külföldről érkező kritikát kihívásnak tekintik, kutatják valóságtartalmát, esetleg megmosolyogják, de semmiképpen nem kiáltanak rendőrért. A kis országok számára nemcsak erkölcsi, de gazdasági megfontolásokból is oly fontos kedvező külföldi vélemények kialakításának sem a frázisos propaganda a legbiztosabb módja, hanem a jó politika, a belső eredmények, ahogy Illyés Gyula figyelmeztetett 1943-ban: „Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi – s immár megszaporodott – értékeink felmutatásával.” Seton-Watson esetében a magyar társadalom nem mutatkozott eléggé érettnek, így játszotta el egy jó szándékú megfigyelő rokonszenvét.

* Vö. Jeszenszky Géza: A „vándorló skót” és Magyarország História, 1982/4–5. szám.