Ugrás a tartalomhoz

História 1986-056

Menyhárt Lajos , Pók Attila , Sipos Péter , Dérer Miklós , Urbán Aladár , Demeter Zsuzsanna , Berend T. Iván , Schindele Miklós , Pótó János , Burucs Kornélia , Stefány Judit , Glatz Ferenc , Bíró Friderika , Eperjesi László , Zinner Tibor , Petõ Iván , Sipos Péter , Zseliczky Béla , Szûts Ildikó , Béres Katalin , Tóth Pál Péter , Kapronczay Károly , Komjáthy Miklós , Hajdu Tibor , Balogh Sándor , Spira György

História

24. fejezet -

A lengyel menekültügy irányítása

KÖZÖS DOLGAINK

KAPRONCZAY Károly

A lengyel menekültügy irányítása

1939. szeptember 1-jén támadta meg a hitleri Németország Lengyelországot. A fasizmus elől menekülők áradata megindul Magyarország felé.

Az első lengyel menekült 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre, a következő napokban már tízezrével érkeztek. A magyar kormány, a nyugati hatalmak felé tett gesztusként is valóban gyors lépéseket tett a lengyelek jogvédelmére, ellátására. Jogi lehetőséget erre a nemzetközi egyezmények, elsősorban a magyar törvényként 1936-ban becikkelyezett genfi egyezmény nyújtott, amely a háborús konfliktusok idején hadifogságba esett vagy más állam területére menekült katonákról intézkedett. A polgári menekültek kérdését az előbbi nemzetközi megállapodások alig érintették.

A lengyel katonákkal – mint lefegyverzett „internáltakkal” – a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztálya foglalkozott. Vezetője Baló Zoltán ezredes volt, majd német követelésre történt leváltása után Utassy Loránd vezérkari ezredes lépett a helyébe. A lengyel táborokat zömében az ország középső és déli területén jelölték ki, ezzel is megkönnyítve a lengyelek továbbáramlását Jugoszlávián keresztül Franciaország és a Közel-Kelet felé. A polgári menekültek ügyében 1939. szeptember utolsó napjaiban értekezletet hívtak össze a Belügyminisztériumban.

Itt született döntés arról, hogy a lengyel polgári menekültek a Belügyminisztérium IX., általános segélyezési (szociális) osztályának gondozásába kerülnek. Így a menekültek ügye nem rendőrségi, hanem szociális probléma lett. (Ez a döntés alapjaiban határozta meg azután nemcsak a lengyel, de az egész második világháború idején a magyar földre menekült idegenek sorsát.) A Belügyminisztérium IX. osztálya élére dr. Antall József (1896–1974) belügyminiszteri tanácsost nevezték ki menekültügyi kormánybiztosként. Antall József1, aki 1945–1946-ban újjáépítési miniszter volt, az 1960-as években emlékiratot készített, amelyben többek között a menekültügy megszervezését, napi politikai hátterét is megvilágítja. S bár azóta több munka tárgyalta a menekültügyet (Lagzi István, Godó Ágnes és mások, legutóbb pedig a Barátok a bajban című) kötet, a menekültügy egyik legfőbb irányítójának kéziratos emlékezése mégsem „avult el”. Ebből idézünk az alábbiakban.

„… A menekültügy magyarországi kezelése, az ebben követett irányvonal a kormányzat és a politikai ellenzék különleges együttműködésén alapult. A hozzánk menekült külföldi állampolgárok legnagyobb két csoportját az erdélyi magyarok és a lengyelek alkották. Később még jelentékeny csoportok keletkeztek, bár létszámban nem közelítették meg az előbbieket. Így a franciák, angolok, oroszok, jugoszlávok, hollandok, belgák, csehek és a különböző országokból érkezett és nálunk keresztény iratokkal ellátott zsidók, illetve Olaszország »átállása« után a badoglionista olaszok. Természetesen a Magyarországra menekült, idegen állampolgárságú magyarok megítélésében, kezelésében nem voltak ellentétek a magyar kormányzat és a különböző politikai irányzatok között. De egészen más helyzet alakult ki a náci Németországgal szemben álló országok menekültjeivel kapcsolatban, noha még ott is voltak különbségek szimpátiában. A hitleri Németország győzelmében hívő és a magyar sorsot ahhoz kötő konzervatívabb és radikálisabb, de mindenképpen »jobboldali« és »németbarát« körök, együttműködve a nyomást gyakorló német diplomáciai és katonai erőkkel, súlyos nehézségeket támasztottak a menekültügyben. Éppen ezért a kormányzaton belül megoszlottak az erők, változtak az erőviszonyok. Az ellenzéken belül pedig a legitimistáktól a szociáldemokratákig létrejött az egyetértés Magyarország jövője, a tisztességes emberi és politikai magatartás tekintetében, ami leginkább éppen a menekültügyben virágzott ki…

Azt hiszem, hogy senki sem gondolhatja komolyan Magyarország akkori politikai rendszere ismeretében, hogy lehetséges lett volna a menekültügy korrekt kezelése Horthy Miklós kormányzó egyetértése nélkül. Továbbá Teleki Pál miniszterelnök, majd Kállay Miklós miniszterelnök kifejezett támogatása, biztató intenciói nélkül. Nem szólva Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterről, aki a menekültügyben a háború egész időszaka alatt védelmezője és segítője volt a menekülteknek, illetve azoknak, akik e kérdésekkel közvetlenül foglalkoztak. Különösen fontossá vált a szerepe, amikor Bárdossy László miniszterelnöksége idején, illetve a Honvédelmi Minisztérium élén történő személycserék, a vezérkari- főnökség egyes tagjainak magatartása kedvezőtlen helyzetet teremtett.2 Talán mondanom sem kell, hogy a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium magas rangú vezetői között milyen fontos kérdésként merült fel a menekültügy, és mennyire éreztették munkánk fontosságát…

A Belügyminisztériumban –a miniszteren kívül – az államtitkárok támogatását is élvezhettem, kivéve Bonczos Miklós3 politikai államtitkárt, aki minden eszközzel igyekezett az erdélyi menekültek mellett a lengyel és a többi menekültet is a hatáskörébe vonni. Politikai működése nyilvánvalóan Keresztes-Fischer ellensúlyozását szolgálta, de a háború folyamán, az erőviszonyok alakulása következtében sikerült tőle megszabadulnia. Magam – a miniszter hallgatólagos hozzájárulásával – már előbb végrehajtottam »elszakadó hadműveleteimet«. Teleki Pál és Kállay Miklós több alkalommal kéretett magához a menekültek ügyében, Keresztes-Fischer pedig rendszeresen és személyesen referáltatott magának. Talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy a menekültügyben soha semmiféle utasítást nem kaptam a miniszterelnöktől vagy közvetlen főnökömtől, a belügyminisztertől. Referálásomat, azt, amit politikailag szükségesnek tartottam elmondani, tudomásul vették, és bizalmukról biztosítottak. Ennél többet a háború körülményei között nem várhattam és nem is vártam. Pontosan kell értelmeznie az utókornak a körülményeket. A kormányzat Hitler-ellenes, akkori szóval »angolbarát« orientációjú tagjai nem utasítottak a menekültek szöktetésének elősegítésére, erről ritkán és mindig meghatározott beállításban esett szó. Nem adtak utasítást iskolák stb. felállítására, még kevésbé zsidó menekülteknek keresztény iratokkal való ellátására. De éreztem, hogy a miniszter mellettem van, élveztem bizalmát. Ezt azzal viszonoztam, hogy nem tájékoztattam a kényelmetlen kérdésekről, hanem azokat magam intéztem vagy olyan ellenzéki barátaimmal, mint például Varga Béla balatonboglári plébános, kisgazdapárti országgyűlési képviselővel. A Belügyminisztériumban igen nagy szerepet játszott minden jó ügyben, a menekültügy sikerének elősegítésében is az elnöki osztály főnöke, Osváth László miniszteri osztályfőnök, Keresztes-Fischer belügyminiszter legbizalmasabb munkatársa. Osváth László nemcsak a korrekt emberi magatartás megtestesítője volt, hanem szocialista érzésű, mélyen humanista gondolkodású, ízig-vérig magyar ember. Szerény, csendes magatartása igen nagy tisztviselői tapasztalatokat és mély emberi bölcsességet takart. Az elnöki osztály főnökeként személyi kérdésekben, a működésünk feltételeinek megteremtésében meghatározó sorepe volt. A közöttünk kialakult személyes barátság és politikai egyetértés nélkül aligha vált volna működésünk olyan sikeressé. Ő is egyike azoknak, akikről a mai Magyarország megfeledkezett, számos igazságtalanságot kellett elviselnie, hasonlóan Balóhoz, Utassyhoz és még igen sok volt kollegámhoz, akik nélkül nem beszélhetnénk a »másik Magyarország« bár szerény, de elvitathatatlan eredményeiről, jó tetteiről. Noha ezt soha nem szögeztük le, az akkori idők társadalmi és hivatali stílusában nem rögzítettük, de mindig az volt az érzésem, mint »személyzeti főnök«, ő javasolt Keresztes-Fischernél a menekültügy élére. A miniszter, majd Teleki Pál olyan bizalommal és kitüntető elismeréssel kezelt, ami a legjobb információra mutatott. Azt hiszem, hogy a bizalmat megszolgáltam a német Gestapo börtönéig. Osváth László igen sokat tett a menekültügy sikeréért, rendelkezésre bocsátotta azokat az eszközöket, amelyekre szükség volt, ellátott bölcs tanácsaival és »közvetített« nemegy olyan kérdésben, ahol az ő emberi és politikai tapintatára volt szükség” – írja Antall József emlékiratában.

A hazánkba menekült lengyelek többsége 1940 tavaszára távozott, csatlakozott a lengyel kormány nyugaton újjászervezett hadseregéhez. A nálunk maradt katonai és polgári személyek végleges „táborokba” kerültek, kialakították érdekvédelmi, kulturális egyesületeiket, megteremtődtek az oktatás, az egészségügy feltételei, az egyéni megélhetés lehetőségei.

A polgári „menekült tábor” fogalma nem fedte a szó igazi értelmét, mivel annak határa azonos volt a helyet biztosító falu (vagy város) közigazgatási határával, amelyen belül a menekültek szabadon mozoghattak, családoknál nyertek elhelyezést. Részükre a család nagyságától és a képzettségtől függő – differenciált napidíjat biztosítottak, melynek havi összege azonos volt a hazai átlagjövedelemmel. A táborok parancsnokai a helyi jegyzők, főszolgabírók vagy polgármesterek voltak, utasításaikat közvetlenül a IX. osztálytól kapták. Később a polgári és a katonai menekültek munkát vállalhattak, így lehetőségük nyílt magasabb jövedelem elérésére.

A lengyel emigráció titkos és legális szervezeteket alkotott. A titkos szervezetek a Hitler-ellenes ellenálláshoz kapcsolódtak, a nyílt intézmények pedig a magyarországi menekültek érdekvédelmét szolgálták. A nyílt szervezetek közül az egyik legfontosabb a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztálya mellett megalakult Internált Katonák Képviselete a Magyar Királyságban nevet viselő katonai iroda. A katonai iroda nemcsak továbbította a lengyelekhez a XXI. osztály rendelkezéseit, hanem kinevezte az egyes táborok lengyel parancsnokait, összegyűjtötte a panaszokat és javaslatokat, előterjesztési joggal rendelkezett.

A Belügyminisztérium IX. osztálya már 1939. szeptember végén olyan lengyel érdekvédelmi szervezet megalakítását kezdeményezte, amely a magyar hatóságok mellett véleményezési, javaslattevő szerepet tölt be, megszervezi az emigráció kulturális életét, a fiatalok oktatását, segíti a segélyek elosztását, megbízza és ellenőrzi a lengyel táborok parancsnokait stb. Így alakult meg a Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság (a szakirodalom röviden Lengyel Polgári Bizottságként említi). Személyi összetétele igazodott a londoni lengyel emigráns kormány koalíciós pártösszetételéhez. Vezetője Henryk Slawik szociáldemokrata újságíró, volt képviselő lett, aki igen fontos szerepet töltött be a titkos lengyel ellenállási mozgalomban is. A magyarországi lengyel emigráció legfőbb érdekvédelmi szervezete kezdetben a budapesti lengyel követség volt, megszűnése után (1939 vége) e feladatot a Lengyel Polgári Bizottság vette át. Alárendeltségébe tartozott a budapesti Lengyel Intézet és Könyvtár (itt szerkesztették az emigráció sajtóját, intézték a könyvkiadást stb.). Önálló szervezetként működött a Lengyel Vöröskereszt magyarországi Képviselete és a Lengyel Orvosok Csoportja. Ezen szervezetek emberbaráti feladatokat láttak el, és rájuk bízták az emigráció egészségügyi ellátását is.

Az imént felsorolt szervezetek és hivatalok mellett a magyar társadalom segítségét, a külföldi segélyek fogadását és elosztását az 1939. szeptember végén megalakult Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság hangolta össze, melynek megszervezését a Magyar Vöröskereszt kezdeményezte.

E vázlatszerű áttekintésből is kiviláglik, hogy a menekültügy irányítása rendkívül összetett politikai kérdés volt, mivel ez volt az egyetlen szál, amely hazánkat a Hitler-ellenes szövetségesekhez köthette. „Nyílt titok” volt, hogy a Magyarországon működő titkos lengyel katonai állomások összekötő kapocsként szerepeltek a nyugati szövetségesek oldalán harcoló lengyel hadsereg és a hazai ellenállás között. Magyarországon keresztül futottak a titkos futárvonalak; nálunk képezték ki a harcba indulók többségét. Nem véletlenül kísérte élénk figyelemmel a német elhárítás a magyarországi lengyel emigráció életét, mozgását, a velük való bánásmódot, amit bizonyít a számtalan német tiltakozás, kiadatási követelés. Éppen a lengyelekkel kapcsolatos bánásmód bátorította fel a magyar–német határt elérő lengyel, francia, angol, holland és szovjet hadifoglyokat, hogy megkíséreljék a Magyarországra szökést.

*

A menekültügy történetében súlyos fordulópontot jelentett a német csapatok bevonulása 1944. március 19-én. Nemcsak a lengyel vezetőket tartóztatta le a Gestapo, hanem Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, majd Antall Józsefet és az ellenzéki politikusok jelentős részét, akik nem tudtak „illegalitásba vonulni”. Antall József munkatársai igyekeztek menteni a menthetőt a Belügyminisztériumban, de a nyilas hatalomátvétel után még az addig helyén maradt Utassy Loránd vezérkari ezredes is Sopronkőhidára került. A németek fogolytáborokba hurcoltak sok ezer katonai és polgári menekültet, a maradék elbújtatásáról vagy megszöktetéséről pedig a magyar lakosság legszélesebb rétegei gondoskodtak.

Jegyzetek

1. Antall József, kisjenői (Oroszi, 1896. március 28. – Bp. 1974. július 24.): jogász, kisgazdapárti politikus, Miniszter. Az 1930-as évek második felétől kapcsolatban állt a népi írók mozgalmával, az MSZDP-vel és Bajcsy-Zsilinszky Endrével. 1939-től min. osztálytanácsosi rangban mint menekültügyi kormánybiztos a belügyminisztériumban, a szegényellátási és általános segélyezési osztály vezetője, hivatali tevékenységi körét túllépve, segítette a különböző nemzetiségű politikai menekülteket. A háború alatt együttműködött a lengyel ellenállási mozgalommal. A német megszállás után a Gestapo letartóztatta (1944. március 19.). 1943 májusától szeptemberig újjáépítési államtitkár, 1945. szeptember 15-tő1 1946. július 23-ig újjáépítési miniszter volt. Az FKgP nemzetgyűlési (1945–46) és országgyűlési képviselője (1947–49) volt. 1948 áprilisában az FKgP Politikai Bizottságának tagja volt. 1949 tavaszán visszavonult a politikai élettől. 1956-ban részt vett az FKgP újjászervezésének kísérletében, majd nyugdíjasként Budapesten élt.

2. Utalás arra, hogy 1941 áprilisában, Teleki Pál öngyilkossága után Bárdossy László került a miniszterelnöki székbe, aki következetes németbarát politikát folytatott, s akivel így a kormányzati hatalom konzervatív, angolszászbarát szárnya összeütközésbe került.

3. Bonczos Miklós (Nagyszalonta, 1897. szeptember 16. – Buenos Aires, 1971. augusztus 12.): belügyminiszter, országgyűlési képviselő, főispán. A Ludovika Akadémián végzett (1915). 1925-ben ügyvédi irodát nyitott. 1933–37 között Csongrád vármegye tiszti főügyésze, 1937-ben főispánja, 1938–1942 között belügyi államtitkár. A Magyar Élet Pártja programjával Szentes országgyűlési képviselője (1939–44). Az Orsz. Nemzeti Családvédelmi Alap (ONCSA) megszervezője volt. 1942–44-ben igazságügyi államtitkár, majd a Lakatos-kormány belügyminisztere (1944. augusztus 7–október 12.). 1944. decemberében elhagyta az országot.