Ugrás a tartalomhoz

História 1986-056

Menyhárt Lajos , Pók Attila , Sipos Péter , Dérer Miklós , Urbán Aladár , Demeter Zsuzsanna , Berend T. Iván , Schindele Miklós , Pótó János , Burucs Kornélia , Stefány Judit , Glatz Ferenc , Bíró Friderika , Eperjesi László , Zinner Tibor , Petõ Iván , Sipos Péter , Zseliczky Béla , Szûts Ildikó , Béres Katalin , Tóth Pál Péter , Kapronczay Károly , Komjáthy Miklós , Hajdu Tibor , Balogh Sándor , Spira György

História

1. fejezet -

Hruscsov, Nyikita Szergejevics

ÚJRAKEZDÉS

MENYHÁRT Lajos

Ny. Sz. Hruscsov

„Az SZKP KB ez év [1964] október 14-én plénumot tartott. A plénum teljesítette Ny. Sz. Hruscsov elvtársnak azt a kérését, hogy előrehaladott korára és egészségi állapotának rosszabbodására való tekintettel mentsék fel őt az SZKP KB első titkárának, az SZKP KB elnökségi tagjának és a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének tisztsége alól” – írja a Népszabadság 1964. október 16-án.

A közlemény nagy meglepetést keltett, s találgatások tömegére adott alkalmat mind a Szovjetunió, mind a világ politikai közvéleményében. Olyan vezető szovjet politikus visszavonulásáról, háttérbe szorításáról tudósított, akinek nevével és tevékenységével az 1950-es évek derekától korszakos politikai változások kapcsolódtak össze.

Nyikita Szergejevics Hruscsov 1894. április 17-én született Kurszk kormányzóság Kalinovka falujában. A település lakóinak nagy része, köztük Hruscsov családja is, kénytelen volt felhagyni a földműveléssel, s a dél-oroszországi bányavidéken keresett munkát. A proletárcsaládok gyermekeihez hasonlóan korán, már 14 évesen munkát kellett vállalnia. 1908-tól a Donyec-medence egyik bányájában dolgozott.

1918-ban, a polgárháborúban tűnt ki politikai aktivitása, különösen szervező készsége révén. A vörösegységek ellátásának szervezésében, az utánpótlás biztosításában szerzett érdemeket, de a politikai nevelő munkából is kivette részét. A párt soraiba is ekkor vették fel. 1920-ig fegyverrel harcolt Ukrajnában. Az 1920-as években Ukrajna különböző vidékein a párt apparátusában gazdasági szervező munkát végzett. Eredményesen, amit az is mutat, hogy küldöttként részt vehetett a párt XIV. (1925) és XV. (1927) kongresszusán.

1929-ben Moszkvába irányították, s itt tanult 1931-ig a párt gazdasági kádereit képző Ipari Akadémián. Tanulmányai befejeztével a főváros pártapparátusában gazdaságpolitikai területen dolgozott. Munkáját dinamizmus, határozottság jellemezte. 1934-ben a XVII. pártkongresszuson már Moszkva egyik párttitkáraként vett részt. Hozzászólásában a lenini politikai örökség időszerűségéről beszélt, s a feszült helyzetben is az elvszerűség érvényesítését tartotta szükségesnek. A kongresszuson a KB tagjává választották. (A továbbiakban – nyugdíjazásáig – minden kongresszuson részt vett, végig a KB tagja maradt, sőt 1939-től a Politikai Iroda, 1952-től pedig a KB Elnökség tagja lett.) Az 1920-as évek végétől tehát a párt vezető testületeinek tagja, de mivel elsősorban szervezési, gazdaságpolitikai munkát végzett, a törvényesség tömeges megsértésétől – cinkosként és áldozatként is – távol tudta tartani magát.

1935-től Moszkva, illetve a Moszkvai Terület első titkára. 1938 júniusában az ukrán párt XIV. kongresszusán első titkárrá választották – természetesen a moszkvai központ javaslatára. 1949 decemberéig maradt ebben a funkcióban. Rendkívül nehéz feladatok megoldását irányította. A mezőgazdaság ekkor végrehajtott kollektivizálása – társadalom- és nemzetiségpolitikai okok miatt – ugyanis feszült helyzethez és a termelés jelentős visszaeséséhez vezetett. Ugyanakkor a feszített ütemű iparosítás egyik kiemelt színtere volt a Dnyeper-menti szovjetköztársaság. A korábbi ukrán vezetés kiemelkedő, tekintélyes, népszerű személyiségei (Sz. V. Kosziov, P. P. Posztisev, V. P. Zatonszkij és mások) viszont az önkény áldozatául estek. (Később, a XX. kongresszus zárt ülésén elmondott leleplező beszédében Hruscsov azt fejtegette, hogy akkoriban nem volt átfogó képük a törvénytelen felelősségre vonások méreteiről, s hitelt adtak a hivatalos tájékoztatásnak.)

Ilyen körülmények között kellett felzárkóztatni a terv teljesítésében elmaradt, a honvédelem szempontjából kulcsfontosságú ágazatokat (bányászat, fémipar stb.), javítani Ukrajnában a társadalom politikai szervezettségét (pártépítés) és az 1936. évi alkotmány szellemében megélénkíteni a politikai aktivitást, működtetni a demokratikus intézményeket (szovjetek, szakszervezetek, Komszomol). A gazdasági feladatok eredményesebb megoldása érdekében Hruscsov kezdeményezte az apparátuson belüli munkamegosztás átszervezését. Titkártársait tette felelőssé egy-egy ágazat irányításáért, a terv célkitűzéseinek megvalósításáért. Másik jelentős kezdeményezése az ifjúság mozgósítása volt – főként a nagy beruházásokra. A későbbi, az 1954 utáni szűzföldprogramhoz hasonló mozgalmat indított el Ukrajnában.

A háború kitörése után, 1941. július 7-én – Sztálin július 3-i beszéde szellemében – a Hruscsov vezette ukrán KB felhívással fordult a köztársaság lakóihoz: a Vörös Hadsereg sorainak erősítésére, az értékek fegyelmezett mentésére és erődítési munkálatokra szólított fel. Ennek eredményeként a párt tagjainak fele belépett a hadseregbe, a nagyvárosok erődítési munkálatain pedig százezrek dolgoztak. Más köztársasági, területi első titkárokhoz hasonlóan, Hruscsov is különböző frontok katonatanácsainak munkájában vett részt – 1943-tól altábornagyi rangban. Emellett 1942-ben a partizánmozgalom összehangolását is irányította. Az ukrán területek felszabadulását követően, 1944-ben kormányelnökké nevezték ki.

1947-ben Kaganovics vezetésével – a helyi értelmiségiek és vezetők nacionalista elhajlása ürügyén – tisztogatási akció indult Ukrajnában. Hruscsov minden tekintélyét latba vetette a túlkapások megakadályozása érdekében – fél sikerrel. Ez év decembere után csak az első titkári funkció maradt a kezében, 1949 végéig, amikor az SZKP KB titkárává választották, és visszatért a Moszkvai Terület Pártbizottsága élére is. Ezt a „kádermozgást” alapvetően az motiválta, hogy nehézkesen haladt a mezőgazdaság háború utáni helyreállítása. A súlyos háborús pusztítások és az 1946. évi aszály mellett az 1929 óta folytatott agrárpolitika is hozzájárult a szovjet mezőgazdaság problémáihoz. A tapasztalt, „jó kezű” Hruscsov a KB-ban a mezőgazdaság felügyeletét kapta. így szűkült Malenkov felelősségi köre, aki ezek után csak az ipari termelést ellenőrizte. Kaganovics mellett tehát már Malenkov, azaz egy másik nagy befolyású, „régi” központi vezető szemében is szálka lett Hruscsov karrierje. Sztálin viszont éppen ezt akarta. Tekintélyének, hatalmának érvényesítését jól szolgálta munkatársai megosztottsága.

Már az eddigiek is mutatták, hogy Ny. Sz. Hruscsov nem elméleti felkészültségével, nem teoretikus alkatával tűnt ki. Elsősorban gyakorlatiasságának köszönhette politikai, vezetői karrierjét. Jó érzékkel igazodott el a kiépült intézményrendszer kereteiben, s eredményesen tudta megoldani a rábízott feladatokat. Az éles politikai-ideológiai vitáktól távol maradt, a gyakorlati feladatokra koncentrált. S mivel ezen a téren eredményeket tudott felmutatni, tekintélyre tett szert. A legfelső vezetésen belüli taktikai megfontolások mellett elsősorban ez magyarázza az 1953-ban bekövetkezett változásokat.

KB-titkárként már a Sztálin halálát megelőző években felismert egy végzetes politikai veszélyt. Azt, hogy az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején nem a társadalmi feszültségek, nem a vezetésen belüli ideológiai-politikai nézetkülönbségek, sőt még csak nem is az utódlásért vívott taktikai csatározások határozták meg a belügyi, biztonsági szervek egyre jelentősebb szerepét, hanem az, hogy függetlenedtek a pártvezetéstől és nem eszközként funkcionáltak, hanem Berija és társai vezetésével irányítani akarták a politikai folyamatokat. 1953 márciusa előtt Hruscsov nem látott lehetőséget e végzetes veszély elleni nyílt fellépésre, Sztálin ugyanis vakon bízott Berijában. A generalisszimusz főtitkár halála után azonban Hruscsov aktivitása hirtelen megnőtt, politikai hatalmát a torzulások leleplezésére, a veszély elhárítására használta fel.

1953 júliusában Hruscsov kezdeményezésére leváltották a Belügyminisztérium éléről Beriját, s társaival együtt bíróság elé állították. Decemberben már végre is hajtották a méltón szigorú ítéleteket. Egyidejűleg felülvizsgálták a törvénytelenségeket, s rehabilitálták az ártatlan áldozatok ezreit, többségüket már haláluk után. A merész politikai fordulat elindította az ideológiai élet tisztulását, a társadalmi-politikai élet megélénkülését. Elítélték a dogmatizmust, a voluntarizmust, rehabilitálták Lenin politikai gondolatrendszerét.

A Hruscsov vezetésével kibontakozó pozitív változások éreztették kedvező hatásukat a nemzetközi munkásmozgalomban, a szocialista országok kapcsolataiban, s – tekintettel a Szovjetunió világpolitikai súlyára – a nemzetközi viszonyok alakulásában is. 1955-ben a szovjet vezető Belgrádba látogatott, s normalizálták Jugoszlávia és a Szovjetunió kapcsolatait. A belgrádi nyilatkozat nem csupán szovjet–jugoszláv relációban érdemel figyelmet. Argumentálta azt is, hogy felszámolták a kommunista pártok, a szocializmust építő országok kapcsolataiban a hidegháborús korszak gyakorlatát. Az el nem kötelezett Jugoszláviához való közeledés tükrözte a gyarmati népek felszabadító harcaival, a kialakuló harmadik világgal kapcsolatban megváltozott szovjet álláspontot. (Mutatták ezt a szovjet vezetők indiai, indonéziai, burmai látogatásai is.)

A megváltozott szovjet politika, az új világpolitikai helyzet kiemelkedő eseménye volt a genfi csúcstalálkozó 1955-ben. Konstruktív párbeszéd vette kezdetét a két világhatalom között, amelynek jelentős állomása volt Hruscsov amerikai látogatása és felszólalása az ENSZ közgyűlésén (1959). A szovjet vezetés leszerelési lépések sorozatával is alátámasztotta a békés egymás mellett élés politikáját; ami igen kedvező visszhangot váltott ki a világ közvéleményében, s természetesen belpolitikai hatása is pozitív volt. Már csak azért is, mert erőforrásokat szabadított fel a gazdaság építésére, az életszínvonal javítására.

Hruscsov gyakorlatilag 1953 márciusától irányította a legfelső szovjet párttestületeket, ténylegesen azonban csak szeptemberben választották meg a KB első titkárává (Sztálin halála után egy nappal, 1953. március 6-án együttes ülést tartott a Központi Bizottság, a Minisztertanács és a Legfelső Tanács Elnöksége. Ekkor választották a Legfelső Tanács Elnökségének elnökévé Vorosilovot, miniszterelnökké Malenkovot, külügyminiszterré Molotovot, belügyminiszterré Beriját. Az utóbbiak ezen felül miniszterelnök-helyettesek is lettek. Másnap, március 7-én átalakították a párt legfelső vezetését: az Elnökség és az Elnöki Iroda helyett – mely Sztálin hatalmi apparátusa volt – létrehozták a KB 10 főből álló Elnökségét. Ennek vezető titkári posztját töltötte be Hruscsov.) Jellemző, hogy ugyanazon a szeptemberi plénumon, melyen Hruscsovot első titkárrá választották, hoztak határozatot a mezőgazdaság fejlesztéséről. A következő években anyagi, technikai eszközöket csoportosítottak át, javították a mezőgazdaság szakember-ellátottságát, módosították az adórendszert, s ami a legjelentősebb: 1953–1958 között 6–12-szeresére növelték a mezőgazdasági termékek felvásárlási árait. Mindez alapjaiban rendítette meg azt a gazdaságpolitikai koncepciót, amely 1929 óta érvényesült, s a feszített ütemű iparosítás érdekeihez igazította az agrárpolitikát.

Hruscsov nevéhez kapcsolódik a szűzföldprogram is, amelynek keretében – az 1950-es évek második felében – több mint 30 millió hektárt vontak mezőgazdasági művelés alá. Jelentősen növekedett ezzel az ágazat termelése – igaz, extenzív módszerekkel. Megindult az iparirányítás decentralizálása. Különös gondot fordítottak az új, korszerű ágazatok (p1. a vegyipar) fejlesztésére. Grandiózus beruházási program bontakozott ki a szovjet ipar energiabázisának kiszélesítésére.

A gazdaságirányítás terén hozott módosítások összhangban voltak a politikai irányvonal változásaival, a lenini normák helyreállítására irányuló törekvésekkel. 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán ő tárta fel a Sztálin körül kialakult személyi kultuszt és káros következményeit, a törvényesség tömeges megsértését. Ez a pártkongresszus hirdette meg a szakítást a szovjet pártban, a nemzetközi kommunista mozgalomban eluralkodott dogmatizmussal és voluntarizmussal. Az eredeti bolsevik vezetési stílushoz való visszatérés meghirdetése is összefonódott Hruscsov tevékenységével, aki a kollektív, testületi, demokratikus irányítást törekedett érvényesíteni a pártban, illetve az egész szovjet belpolitikai életben.

Az új vezetés politikai bázisának megszilárdítását jól szolgálták a nemzetiségi kérdést érintő intézkedések is. Növelték a köztársasági szervek jogkörét. 1954-ig több mint háromezer üzemet, vállalatot helyeztek irányításuk alá. Felszámolták azokat az intézkedéseket, amelyek a sztálini időkben alkalmazott „kollektív felelősség” elve alapján sértették a Kaukázus északi előterében élő kis népeket, a krími tatárokat és más etnikumokat. A helyi önkormányzat fejlesztésére irányuló törekvések társadalmi méretekben növelték a politikai aktivitást, szélesítették a szocialista demokrácia bázisát. Igaz, ezzel kapcsolatban felelevenedtek az állam elhalásának, a társadalmi csoportok önigazgatásának illúziói is.

A XX. kongresszus szellemének érvényesítése nem volt zökkenőmentes. 1957 májusában a KB Elnökség tekintélyes tagjai (Molotov, Malenkov, Kaganovics és mások) – miközben Hruscsov Leningrádban tett látogatást – el akarták őt távolítani a párt éléről. A testület háromnapos vita után kétharmados többséggel ugyan leszavazta az első titkárt, eljárásuk azonban szabályellenes volt, mert a KB jogkörét gyakorolták. Hruscsov ragaszkodott az illetékes testület összehívásához, amely június 22-én háromórás vita után az első titkár mellé állt. Elsősorban a KB vidéki, nemzetiségi, új, fiatalabb tagjai álltak ki Hruscsov mellett, de támogatta pl. G. K. Zsukov honvédelmi miniszter is. Molotovék elszigetelődtek, leváltották őket tisztségeikből, de más büntetőszankciókat nem alkalmaztak velük szemben.

A koncepcionális átgondoltság hiányosságai, a végrehajtás következetlensége mellett ilyen és hasonló politikai ellenlépések is fékezték a sztálini örökség negatívumainak radikális felszámolását, az új irányvonal érvényesítését. A lényegében változatlanul maradt intézményrendszer kereteiben megtorpantak a demokratizálási, decentralizálási törekvések. A források beszűkülése ellenére extenzív módon próbálták mobilizálni az eszközöket a gazdaság fejlesztésére, s csak bátortalanul törekedtek a gazdaságirányítás reformjára. Mindezek magukban hordozták a voluntarizmus veszélyét, a kollektív vezetés elvének csorbítását. (1958-ban a kormány irányítása is Hruscsov kezébe került.) Megmutatkozott ez pl. a kukoricatermesztés erőltetésében, a mezőgazdasági gépek megvásároltatásában a kolhozokkal és a 7 éves terv célkitűzéseinek túlméretezésében is, továbbá a XXII. kongresszus (1961) egyes intézkedéseiben.

Ny. Sz. Hruscsov konstruktív volt a sztálini korszak hibáinak korrigálásában, de a XX. kongresszus határozatainak szellemét nem tudta maradéktalanul kiteljesíteni. A mezőgazdaság fejlődésének megtorpanása, a szűzföldek kimerülése, a gazdaságpolitika következetlenségei a politikai közhangulatra is kedvezőtlen hatást gyakoroltak. A külpolitikai feszültségekkel együtt megingatták a vezetésbe vetett bizalmat. A szovjet–kínai viszony megromlása, Lumumba tragédiája, a kubai válság, az amerikai kémrepülőgép ügye és az a tény, hogy a szovjet leszerelési lépések visszhang nélkül maradtak – más tényezőkkel együtt – megérlelték az újabb személyi változtatásokat. 1964. október 14-én megszülettek a döntések. Mint mindig, ezúttal is kérdéseket vetettek fel. A vezetés személyi összetételének változása milyen mértékben vonja maga után a politikai irányvonal módosulását? Érvényesül-e továbbra is a XX. kongresszus szellemisége, a lenini örökség reneszánsza? Az optimisták úgy ítélték meg, hogy ha a Hruscsov nevével összefonódott politika a sztálini hibák (tézis) antitézise volt, akkor 1964. október 14-e a szintézis kezdete lehet…

Ny. Sz. Hruscsov emlékeit rendezve, teljes visszavonultságban, nyugdíjas állampolgárként, figyelhette a fejleményeket 1971. szeptember 11-én bekövetkezett haláláig. A novogyevicsi temetőben nyugszik.

Jegyzetek

Kaganovics, Lazar Mojszejevics (1893. november 22.) Bőripari munkás. 1911 óta a bolsevik párt tagja. A novemberi forradalom után Szovjet-Oroszország és Turkesztán politikai biztosa. 1924-től az SZKP KB, 1930-tól a Politikai Bizottság teljes jogú tagja. 1928–39 között az SZKP KB titkára. 1935–44 között nehézipari, ill. közlekedési népbiztos. 1938-tól a Minisztertanács elnökhelyettese. A második világháború alatt az Állami Honvédelmi Bizottság tagja. 1944 végétől miniszterelnök-helyettes. 1957. június 19-én az SZKP KB megfosztotta tisztségeitől, mivel Malenkovval és Molotovval együtt a XX. kongresszuson elfogadott politikai program ellen szervezkedett Ezután Kazahsztánban lett üzemigazgató. 1961-ben kizárták a pártból.

Malenkov, Georgij Makszimilianovics (1902. január 8.) Mérnök. 1920 óta tagja az SZKP-nak. 1925-töl a párt főtitkári irodájában dolgozott. 1939-től tagja a KB-nak, amelynek káderosztályát vezette. 1941-45 között az Állami Honvédelmi Bizottság tagja. 1946-tót miniszterelnök-helyettes, s tagja az SZKP Politikai Bizottságának. Sztálin halála (1953. március 5.) után az SZKP KB első titkára és a Minisztertanács elnöke (1953–55). Egy ideig öt tekintették Sztálin utódjának. 1953. szeptember 13-án Hruscsov váltotta fel öt az első titkári tisztségben. 1955. február 5-én leváltották a miniszterelnökségből is. 1955-57 között az elektromos erőművek minisztere. 1957, június 29-én kizárták a KB-ből és megfosztották tisztségeitől. Egy erőmű igazgatója lett Szibériában.

Berija, Lavrentyij Pavlovics (1899. március 29–1953. december 23.) Mérnök. 1917-től tagja az SZKP-nak. 1921–31 között az állambiztonsági hatóság Kaukázuson túli szekciójának vezetője. 1931-től a Kaukázuson túli, ill. a Grúz Kommunista Párt KB titkára. 1934-tőt az SZKP KB tagja, 1938-tól belügyi népbiztos. A második világháború alatt tagja az Állami Honvédelmi Bizottságnak. 1945-től a Szovjetunió marsallja. 1946-tól miniszterelnök-helyettes, tagja a Politikai Irodának. Sztálin halála után, 1953 júniusában – amikor feltárták, hogy „törvénytelenségek egész sorát kezdeményezte és hajtotta végre” – megfosztották tisztségeitől, s 1953 decemberében halálra ítélték és kivégezték.