Ugrás a tartalomhoz

História 1986-01

Fodor István , Kristó Gyula , Pótó János , Vékony Gábor , Váczy Péter , Szarka László , Glatz Ferenc , Tarnóc Márton , Sipos Péter , Derzsaluk, Nyikolaj , Székely Gábor , Ránki György , Erényi Tibor , Takács Péter , Kovács I. Gábor , Pótó János

História

10. fejezet -

Együttélõk

GLATZ Ferenc

Együttélők

A legkezdetlegesebb államalakulatokhoz is települések állandó rendszere szükséges. Ezek között munkamegosztás. Ez biztosítja a településeken élő közösségek létfenntartását, táplálkozását, ellátását iparcikkekkel. És az „állam” biztosítja a különböző termékek cseréjét, forgalmát. Ehhez tartozik: megfelelő út és közlekedési rendszer. A településekből politikai szervezet úgy jön létre, hogy e közösségek fölött állandó adminisztráció, az adminisztrációt segítő jelrendszer vagy írásbeliség alakul ki. Bármily kezdetleges is. Az európai államok születéséről alapismeretek ezek a 20. század végén.

I.

A 9. század Európájának valóságos birodalmai a bizánci és a frank birodalom. Példájuk mutatja: egy államhatalom kiterjeszkedése, annak rögzülése nagyon is attól függ, hogy a különböző területek belső fejlődése, az ott élő etnikumok termelési, munkamegosztásbeli szintje eléri-e az állandó hatalomra szervezhetőség fokát. Amennyiben nem, ezen területeket időlegesen meg lehet hódítani, fölöttük vendégnépekkel és a birodalom más területeiről hozott katonasággal fennhatóságot lehet kiépíteni. De tartós állami-politikai rendszert nem.

A Kárpát-medencében, Pannóniában, a mai Dunántúlon a frank birodalom ilyen véghelyei alakultak ki. Az itt élő más népek időről időre alkothattak kisebb központokkal adott területekre kiterjeszkedő hatalmi övezeteket. Hajthattak végre hadjáratokat, hódoltathattak. Végigszáguldottak lakatlan területek százkilométerein, s ahol találtak éppen ott tartózkodó népeket, azokkal megütköztek; ha győztek, megsarcolták őket. S ha volt erejük, netán évtized múlva ismét visszatérhettek. Ezer évet kellett várni, hogy nyomukba modernül ható államhatárokat rajzoljanak a térképre romantikus, nemzeti határok huzogatását kedvelő történészek. Visszamenően. S teremtettek a térképre államhatalmakat, birodalmakat, fejlett adminisztrációval összefogott „nemzeteket”. Valójában: e területeken nem alakult ki a munkaszervezet olyan színvonala, amelyre egy nagy kiterjedésű, állandó jelleggel összefogott politikai alakulat vagy netán birodalom épülhetett volna.

A magyarság társadalmi munkaszervezete is ilyen színvonalon állt, amikor a Kárpát-medencébe érkezett. Az állattartó, rabló, de már földművelést is űző törzsek itt rekedtek az „avarok pusztáin”. Csak fokozatosan vették birtokba a Kárpát-medencét. Mindaz, amit középkori magyar államnak szokás nevezni, több évszázados folyamat eredménye. Szent Lászlónak (1077–1095) a honfoglalás után majd két évszázaddal még vasszigorú törvényekben kellett a megtelepedett nép állandó, mindennapos együttélésének kereteit, a család, a tulajdon, a csereszervezet állandóságának biztosítékait kimondania. A magyar történetírás régi kedves eszméje, hogy az így létrehozott állam a „magyarok” állama volt. Kétségtelen: a szervező erő a magyar törzsi arisztokráciából kiemelkedő uralkodó réteg. De: szerintünk a Kárpátokkal övezett, a 11. századra már működő állam kiépülésének alapja mindazon, évszázadok óta itt lakó, korábban tartós államszervezetekbe nem tömörült népelemeknek (avar pásztoroknak, germán néptöredékeknek, szláv földműves vagy szolgáló iparosoknak) terméke is, akik a Kárpát-medence immáron politikai biztonsággal védett kereskedőútjain cserélve termékeiket a 10–11. században e területen éltek.

II.

Már az írás nélküli társadalmak gondolkodásában é1 a foglalás elsőbbségének érve: aki adott területen, Európa még hiányosan lakott pusztaságain és hegyein előbb élt, annak a szokásjog értelmében előnye volt másokkal szemben. De tudjuk: a soha nem kodifikált szokásjog inkább csak eszmei támasz volt, amelyet a régi területükről egyszer már kiszorított vagy talán elvándorolt népelemek e visszafoglaláshoz teremtettek. Területek nem a „jog” alapján cseréltek gazdát.

A területhez való jog újabb formái a középkori államalakulatok, a feudális királyságok korában keletkeztek. A feudális uralkodók házasodásaik vagy éppen hódításaik révón mondották ki „jogaikat” adott területekre és e régebben vagy korábban ott lakók feletti uralomra.

A polgári államalakulat igyekszik rendezett együttélési viszonyokat teremteni, s amit a maga normái szerint rendben lévőnek talál, arra kitalálja a „történeti jogosság” eszméjét. ők már az államot alkotott közösség jogát keresik az immár szervezett katonasággal is védett, pontosan körülhatárolt területhez. Már nem a feudális uralkodók hódításaira, házasságaira hivatkoznak, hanem a jelenlegi államot lakó népek elsőbbeni betelepülésére, netán civilizatórikus „államszervező” eredményeire. A kor már rendelkezik történeti ismeretekkel. Hivatkozásaiban él és vissza is él a történelemmel. Él a történeti ismeretekkel, amikor tudja, hogy az „első foglalás” jogán szinte senki nem formálhat jogot a maga államterületére. A magyarok éppúgy „kérhették volna” a steppevidék pusztaságait – elsőbbeni település alapján – magukhoz tartozónak, mint ahogy a Kárpát-medencében élt germánok is számlát nyújthattak volna be akár az őket követő szlávoknak vagy az ide települő magyaroknak. S mindannyiuknak a rómaiak. És így tovább. Visszaél a történeti ismeretekkel a korszak, amikor kialakítja a kontinuitás, a folytonosság eszméjét. Két értelemben is. Először: bizonyítandó, hogy azt a földet folyamatosan ugyanaz az etnikum, dákok, románok, szlávok vagy éppen hunok-magyarok lakták volna. Másodszor: bizonyítandó, hogy azon a területen mindig is megvolt az állami és politikai élet folyamatossága. Így teremtette a történeti mítosz a hun birodalom és a magyar állam folytonosságát, illetve örökségét; a dáko-román állami folytonosságot; és teremtette a morva-szláv birodalom mítoszát is. Az ezer év előttre rajzolt államhatárok szinte centiméterre egyeznek a jelen külpolitikai helyzetének változásával, illetve a rajzoskedvű történész „politikai” érzékelésével. 1919-ben a morva birodalomhoz rajzolták a születő Csehszlovák Köztársaság keleti határán a ruszinszkói területeket, majd az 1945 utáni új nacionalista hullámban ugyanezt a térképvonalat – a mai határoknak magfelelően – néhány centivel nyugatabbra tolják.

A történeti jog természetesen nem valós jog. Ideológia. A valós jog ezekben az államnemzeti harcokban a fegyverek és a nemzetközi diplomáciában elért sikerek joga volt. Ezekre alapultak az első világháborús békerendszerek és ezekre az 1938–1941 közötti területrevíziók is. Az, hogy a történészek mit tudtak bizonyítani – ki települt meg először azon a földön vagy ki szervezett először államalakulatot –, az államhatárok kijelölésében igazán kevés szereppel bírt. A történeti jog az éppen aktuális „nemzeti” igények megjelenési formája. Valós funkciója, hogy éltesse a társadalomban a jelenlegi lakhelyhez való jognak a tudatát, vagy pedig felkeltse – éppen a szomszéd népekkel szemben – az aspiráció jogosságának gondolatát.

A történeti jog magformálása tehát nem a népből származik. Az állami-kulturális élet adminisztrátoraiban, vezetőiben, az értelmiségi középosztályban alakult ki. Az ő lelkét terhelik mindazok a történeti jogi heccelések, amelyek azután kiterjednek díszes kiadványok, műsorok, folyóiratok révén a társadalom egészére. Az értelmiségi középosztály a közösségi élet nélkülözhetetlen alkotója. Volt és ma is az. Hivatalból a nemzeti kultúra ápolója. De elveszti értelmiségi jellegét s állami hivatalnok marad csupán, ha közösségi hasznosságát annak bizonygatásában látja: a társadalmi fejlődés célja „örök nemzeti célok” elérése. S hogy az volt ezer évvel ezelőtt és az a jövőben is.

III.

A marxizmus igyekezett úrrá lenni ezen az örökségen. A második világháború után a térség országaiban egy monolit szocializmuskép vált uralkodóvá. Tudjuk, a személyi kultusz antidemokratikus politikájának tartozéka volt, hogy nem engedte a nemzeti sajátosságokat a felszínre törni. De az a szocializmus-kép vissza is szorította a térség államaiban a generációkon át gondolkodásba hagyományozódott nacionalizmusokat. A romantikus magyar kontinuitás-tudatot éppúgy, mint a románt, a szlovákot. Ez ténykérdés. Megválaszolásra váró tudományos kérdés viszont: hogyan történhetett, hogy az 1960-as évektől ezek a polgári ideológiák újraéledtek? 1956 februárja, a XX. kongresszus felszakította ezt a monolit képet. Azóta hangsúlyozzuk a szocializmus építésében a nemzeti sajátosságok szerepét. De: mindennek feltétlenül együtt kell járnia azzal, hogy a nemzeti magabiztosság pótelemét, romantikus polgári kontinuitás elméleteket melegítsünk fel? ... Kérdések marxistákhoz – szomszédainkhoz és magunkhoz egyaránt... Gondolkodásunk hozzászokott a polgári ideológiák bírálatához. Azt mondjuk: a társadalmi-gazdasági bizonytalanságot a polgári társadalmakban nemzeti érvrendszerekkel takarják el. Ismét tudományos kérdés: térségünkben miért van szükség, és szükség van-e valós helyett romantikus nemzeteszményekre? Vajon milyen indíttatásból teszik félre képzett történészek mindazt, amit a marxizmus államról, etnikumról, nemzetről tanít?...

IV.

A magyar történész hallgat. Fél, hogyha elmondja véleményét – nem „nemzeti” haraggal, csak holmi szakma-gyakorlóként – 11–13. századi dülőnevekről, honfoglalás kori temetőkről, neve megbélyegzett nacionalisták listájára, tán a diplomáciatörténet lapjaira is kerülhet. Fél attól, hogy talán szűkebb közösségének, a magyarság szomszédban élő részeinek is rosszat tesz. Suttogó beszédek kollégák között a kisantant rémének feléledéséről. Fél saját szakmai lelkiismeretétől is, mivel jelentősebb újabb kutatásai nincsenek. A kora középkor kutatási szervezete szétesett Magyarországon az elmúlt évtizedekben. A történeti Magyarország kétharmada kívül esik a mai határokon és ezzel a kutatás határain is. Az itthoni középkori feltárásokat az esetlegesség jellemzi. Szerencse, ha helyi múzeumba középkorkutató kerül. Ugyanakkor hatalmas pénzek évfordulókra, legújabb kori emlékmúzeumokra. Középkorkutatói utánpótlás nincs. Kevés a pozitív, szorgos, szívós napi szervezőmunka. Pedig a magyar kultúrpolitika nem várja a középkorkutatástól politikai-ideológiai tézisek követését. Nincs iniciált vagy sugallt álláspont településről, etnikumról. Nem „politika” arról írni Magyarországon, ki, mikor, hol lakott; honnan, hová vándorolt be; s kit mely tájékra helyeznek a településtörténészek, régészek. Oda nem figyelés? Vagy egy korábbi korszak nehézségi ereje hat?... A díszes képekkel, térképekkel kísért kiadványok számunkra csakis szakmai kihívások. Erős kihívások. Mi így gondoljuk.