Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

22. fejezet -

“Haza csak ott van, hol jog is van...” Szociáldemokrácia és választójog

MUCSI Ferenc

„Haza csak ott van, hol jog is van...”

A magyarországi szocialista munkásmozgalom szinte létrejötte óta egyik legfőbb feladatának tekintette Magyarország demokratikus átalakítását. Frankel Leóa Nemválasztók Pártjának megteremtésével (1876) éppúgy abból a meggyőződésből indult ki, mint Engelmann Pál a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megszervezésével (1890), hogy a végső cél elérése: a szocialista társadalom megteremtése, elválaszthatatlan a demokratikus szabadságjogok kiterjesztésétől, a szocialista agitáció és szervezkedés szabadságának létrehozásától s ezáltal a nép tömegeinek a politikai élet alakításában való aktív részvételétől.

A küzdelmek mindinkább elsősorban az általános választói jog kivívására összpontosultak. A kortársak – s nemcsak Magyarországon – úgy vélték: a munkásság képviselőinek részvétele a burzsoá parlamentekben, a törvényhozásban, a szociálpolitikai intézkedések kidolgozásában, a demokratikus szabadságjogok védelmében stb. lényeges agitatív és hatalmi eszköze lehet a szocialista mozgalom növekedésének, erősödésének, a politikai demokrácia fokozatos kiterjesztésének. Engels 1894-ben, a bécsi munkások választójogi tömeggyűlésén – szónoki túlzással – egyenesen így beszélt: „ ... az általános választói jog ... az a fegyver, amely az osztályöntudatos munkások kezében messzebb visz és pontosabban célba talál, mint a tökéletesített puska a gyakorlott katonák kezében.”

A század elején tömegessé váló magyarországi szocialista munkásmozgalom már azért is fontos feladatának tekintette az általános választói jog megszerzését, mivel a magas vagyoni cenzus miatt a munkásság sem vehetett részt az országgyűlési választásokon, nem védelmezhette meg gyakran csak fél-legálisan működő szervezetei – különösen vidéken a szolgabíráktól, csendőröktől semmibe vett – gyülekezési jogát.

Nyilvánvaló volt, hogy – bár a szervezett szocialista munkások száma 1906-ban elérte, majd hamarosan meg is haladta a százezret – egyedül a munkásság nem elég erős a demokratikus reformok, a választójog kiterjesztésének elérésére. A szociáldemokrata párt vezetői ezért közeledni próbáltak az ellenzéki függetlenségi párthoz, hogy vele szövetségben kíséreljenek meg kialakítani valamiféle együttműködést. A pártot és nagybirtokosi szövetségeseit azonban az Apponyiak, a Zichyek, az Andrássyakuralták, akik előbbre valónak tartották pártpolitikai-hatalmi szempontjaikat, mint a népjogok kiterjesztését, akik szembefordították a választójogi reformmal a maguk jórészt látszatfüggetlenségi követeléseit.

Ilyen előzmények után következett be a szociáldemokrata párt átmeneti szövetkezése a demokratikus jogokat ígérő Habsburg-dinasztiával, amely 1905–1906 folyamán éles összeütközésbe került a függetlenségi párttal és koalíciós partnereivel.

Az 1905. januári országgyűlési választásokon az ellenzéki pártszövetség képviselői győztek. A parlamenti szokásoktól eltérően azonban a királytól nem kaptak kormányalakítási megbízást, minthogy programjuk, főként a hadsereg magyarosítására s az önálló vámterület megteremtésére irányuló követeléseik veszélyeztették az uralkodó szeme előtt elsődleges összbirodalmi érdekeket. 1905 nyarán ügyvezető kormányt nevezett ki az uralkodó. A parlament immár többségi pártjai leszavazták, a vármegyék adó- és újoncmegajánlási jogára támaszkodva „nemzeti ellenállást” hirdettek.

1905 elején a választások alkalmával – a szociáldemokrata párt az ellenzéki pártszövetséget támogatta, minthogy győzelmétől a választójog reformját remélte. A választások eredménye s a kibontakozó belpolitikai válság arra késztette a pártot, hogy akciót indítson a választójogi reform megvalósítására. 1905 elején országszerte gyűléseket szervezett, amelyeken kimondták, hogy a választójogi reform megvalósításáért a munkásság kész az általános sztrájk fegyveréhez nyúlni. A határozatot elfogadták az egyes szakszervezeti szövetségek és megerősítette a párt 1905 áprilisában tartott kongresszusa is. A párt célja az volt, hogy rábírja a koalíciót: közjogi – azaz a Monarchia magyarországi és Lajtán túli területeinek viszonyát érintő – követeléseinek átmeneti háttérbe szorításával hajtson végre széles körű választójogi reformot: „adjon hazát a népnek”, hogy a nép is védje azt a dinasztia hatalmi törekvéseivel szemben.

A koalíciós pártok vezetői azonban mereven elzárkóztak a párt követelése elől. Visszájára fordították a szociáldemokrata párt Petőfitől kölcsönvett jelszavát: „Haza csak ott van, ahol jog is van!” – s azt hangoztatták, hogy jogot csak a haza adhat, de előbb meg kell azt védeni a „bécsi önkénnyel” szemben. Garanciákat azonban erre már nem nyújtottak. Emiatt egyre növekvő ellentét támadt a pártszövetség és a szociáldemokrata párt között.

1905 nyarán, a „nemzeti ellenállás” meghirdetése és a „darabont-kormány” (gúnynevét onnan kapta, hogy elnöke, Fejérváry Géza báró ezt megelőzően a magyar darabont testőrség parancsnoka volt) elszigetelődése után Kristóffy Józsefbelügyminiszter – az uralkodó osztályok lázadó többségének letörésére – nagyarányú manőverbe fogott. Széles körű választójogi reform ígéretével megnyerte magának a szociáldemokrata párt támogatását. A párt vezetőivel bizalmas szóbeli megállapodást kötött (Kristóffy–Garami-paktum): a választójogi reform megvalósításának, a pártot a Bánffy-kormány óta sújtó korlátozások feloldásának, az országos földmunkás szövetség engedélyezésének s több egyéb kisebb engedménynek a fejében a szociáldemokrata párt vezetői vállalták, hogy nagyszabású választójogi kampányt bontakoztatnak ki, s megkísérlik, hogy a parlamenti többségtől kikényszerítsék a választójogi reform megvalósítását.

1905 nyarán és őszén – a megállapodás alapján – az egész országot átfogó választójogi harcbontakozott ki. Júliusban és augusztusban választójogi népgyűlések és tüntetések százait tartották meg, a párt szónokai, agitátorai eljutottak az ország legtávolabbi zugaiba is. A helyi hatóságokat arra kötelezte a belügyminiszter,hogy – a korábbi gyakorlattól eltérően – ezeket a gyűléseket ne akadályozzák. A megmozdulások közül kiemelkedik az első politikai sztrájk és tömegtüntetés, amely 1905. szeptember 15-én Budapesten zajlott le mintegy százezer résztvevővel. Ezen a napon, a „vörös pénteken” a fővárosban teljesen leállt a munka, szünetelt a közlekedés; a munkások vörös zászlók, vörös feliratos táblák, transzparensek alatt tömegesen vonultak a parlament elé. „Aki jó katonának, jó szavazónak is!”, „A polgári jogok vezetnek a gazdasági kizsákmányolás megszüntetésére!”, „Adjatok jogot, hogy hazánk legyen!” – hirdették a transzparensek.

A munkások óriási, lelkes tömege a parlament előtti téren és az odavezető utcákban helyezkedett el. „El kell csak képzelni a látványt – írja emlékezéseiben Buchinger Manó, a párt titkára –, ahogy egy ekkora tömeg ott áll a büszke magyar parlament palotája előtt, farkasszemet néz tornyaival, kupolájával, száz és száz kivilágított ablakával, ahogy a tömeg százezer torokból kiabál, éljenez, abcúgol, s szinte öklével éri el az impozáns főbejárat vaskapuját és a »t. Ház« összes bejáratát ... A kép valóban forradalmi volt.”

A „vörös pénteket” követően sem csökkent a gyűlések, tüntetések száma és hevessége. Élük mindinkább a koalíció ellen irányult, bár a párt vezetői kísérletet tettek arra, hogy – vállalva a pártszövetség egyes „nemzeti követeléseit” is – garanciákat csikarjanak ki a választójogi reform megvalósítására. Ez a kísérletük azonban mindannyiszor megbukott a koalíció jobbszárnyának szívós ellenállásán.

A küzdelmek közepette a szervezett munkásság létszáma ugrásszerűen megnőtt; létrejött a szocialista földmunkások országos szövetsége (ezt a korábbi kormányok sohasem engedélyezték) s tagjainak száma néhány hónap alatt 30 ezerre szökött; új szakszervezeti szövetségek alakultak, új szocialista lapok, folyóiratok indultak.

A küzdelemhez csatlakozott az a radikális értelmiségi csoport is, amely Jászi Oszkár vezetésével a Huszadik Század című folyóirat körül tömörült s a Társadalomtudományi Társaság égisze alatt szociológiai tanulmányaival a demokratikus Magyarország megteremtésének programján dolgozott. Vészi Józseffel, a liberális Budapesti Napló szerkesztőjével együttműködve 1905 augusztusában létrehozták az Általános Titkos Választói Jog Ligáját, s a szociáldemokrata párttal közös népgyűlések sorozatával maguk is fáradhatatlanul propagálták a választójogi reform szükségességét. A lap munkatársaként Ady Endre is részt vállalt a „darabont-kísérletben”, s a Budapesti Naplóba írt cikkeiben, glosszáiban tett hitet az ország demokratikus átalakításának programja mellett.

A magyarországi választójogi tömegmozgalom új lendületet adott az ausztriai politikai küzdelemnek is. 1905 őszén a birodalom másik felében is választójogi gyűlések hulláma indult útjára. A mozgalom viharossá fokozódott az oroszországi forradalom eseményeinek hatására, mindenekelőtt arra a hírre, hogy a cár kiáltványban tett ígéretet az alkotmány bevezetésére. A tömegnyomás hatására az osztrák kormány kénytelen volt meghátrálni s Gautsch miniszterelnök bejelentette, hogy kormánya benyújtja a parlamentben az általános választójogi törvénytervezetet. (A tervezetet a következő évben elfogadták, s 1907-ben az általános választói jog alapján rendezett választásokon az Osztrák Szociáldemokrata Párt több mint 80 mandátumot szerzett.)

Ellenzék a kormányon – a választójog ellen

Magyarországon is látszólag a reform sikere jegyében alakultak az események. A parlamenti többség szívós ellenállása miatt a kormány úgy döntött, hogy feloszlatja a parlamentet, rendeletileg bevezeti a választójog széles körű reformját s ezen az alapon új választásokat ír ki. 1906 kora tavaszán azonban, a parlament feloszlatása után, az ellenzéki pártszövetség paktumot kötött a koronával. Elvben fenntartotta, gyakorlatilag azonban feladta „nemzeti” követeléseit, s részint a magyar néptömegek, részint pedig a nemzetiségek előretörésétől tartva meghiúsította a választójogi reform megvalósítását. Ekkor – a koalíciós kormány 1906. áprilisi megalakulása után – a korona sem tartotta érdekének a mágnások letört lázadásával szemben az ígért választójogi reform megvalósítását, bár feladatként felvétette a koalíciós kormány programjába.

A nehezebbre fordult feltételek ellenére a választójogi tömegharcok továbbra sem lanyhultak. 1907 októberében újabb, most már országos általános sztrájkot és tüntetést szerveztek („vörös csütörtök”), amelyben már több mint 200 ezer munkás vett részt. Válaszul Andrássy Gyula, a koalíciós kormány belügyminisztere kidolgozta plurális választójogi tervezetét. Ennek értelmében bizonyos magasabb vagyoni és értelmi cenzus után kialakított kategóriák többes szavazatot kaptak volna. Megvalósításának megakadályozására – 1908 tavaszától – a szociáldemokrata párt vezetésével újabb tömegharc bontakozott ki. A tervezetet végül is nem tárgyalta az országgyűlés. (A tervezet bukásában más erők, mindenekelőtt a koalíció válsága, majd széthullása játszották a döntő szerepet.)

A politikai ellenzék szövetségének alapja

1910-től, a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt hatalomra jutásától a választójogi harc új erőviszonyok, megváltozott formák között folyt tovább. A széthullott koalíció demokratikus elemei – megszabadulva a nagybirtokosi gyámkodás alól – felismerték: nemzeti céljaikat csak az ország más demokratikus erőire támaszkodva érhetik el. Ez a felismerés vezette az „utolsó kuruc generálist”, Justh Gyulát arra, hogy ellenzékbe került függetlenségi pártja élén formálisan is szövetséget kössön a szociáldemokrata párttalaz általános választói jog kivívására. Összekapcsolta a szövetségeseket az a küzdelem is, amelyet a fegyverkezés, a Monarchia háborús készülődései ellen folytattak. A harc új kereteként létrehozták a demokratikus reformot támogató parlamenti képviselők szervezetét, az Országos Reform-klubot, majd a Választójog Országos Szövetségét, amely a demokratikus reformok támogatóinak széles körű szervezeteként alakult meg.

E szervezetek megalakításában nagy szerepet játszottak a polgári radikális értelmiség vezetői: Jászi Oszkár, Szende Pál; a demokratikus erők tömörítését jól szolgálta 1910 tavaszán megjelent napilapjuk, a Világ, amely rövid idő alatt – a Népszava mellett – a baloldal legjelentősebb politikai orgánuma lett.

A munkapárti kormányok ellen a parlamentben s a parlamenten kívül vívott egyre erősödő küzdelmek vezettek az 1912 tavaszán kiújult nagy tömegharcokhoz, a budapesti munkásság forradalmi fellépéséhez: a „vérvörös csütörtök” (1912. május 23.) eseményeihez. „A választójog forradalma” – ahogyan a kortársak nevezték – önbizalmat kölcsönzött a demokrácia táborának, de elszánt dühöt váltott ki az ellenfélből: a Tisza István vezette kormányzati politikából.

Tisza mint házelnök, 1912. június 4-én önkényesen véget vetett a parlamentben folyó vitáknak, a tiltakozó ellenzéki képviselőket karhatalommal kivezettette a teremből s az ellenzék távollétében elfogadtatta a hadsereg-fejlesztési törvényt, új házszabályokat vezetett be, gyakorlatilag lehetetlenné téve az ellenzék részvételét a parlament munkájában. Tisza „államcsínye” a demokratikus ellenzék oldalára állította az ország egyik leggazdagabb arisztokratáját, a nagybirtok érdekképviseletét ellátó hírhedt Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) addigi elnökét, gróf Károlyi Mihályt, aki ez időtől fogva mind szorosabb együttműködést alakított ki Justh Gyulával, majd hamarosan az egyesített függetlenségi párt élén vezette azt a harcot, amelyet a párt paraszti–kispolgári szárnya a szociáldemokratákkal és az 1914-ben politikai párttá szerveződő polgári radikálisokkal együtt folytatott az ország demokratizálásáért, önrendelkezéséért, a munkásság szociális követeléseinek teljesítéséért.

A választójogi tömegharcok bár az első világháború előtti évtizedekben nem érték el közvetlen céljukat – így vezettek el egy széles demokratikus koalíció kialakításához, a magyar progresszió táborának létrejöttéhez, amely az 1918-as őszirózsás forradalomban győzelemre vitte a tömegek évtizedes vágyait, törekvéseit.