Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

6. fejezet -

Királyválasztás a középkori Magyarországon

SZÜCS Jenő

Királyválasztás a középkori Magyarországon

Az európai középkor mind az uralkodó választásának (electio)elvét, mind az uralkodó nemzetség vérségi jogának mítoszát – ezt a két, egymásnak látszólag homlokegyenest ellentmondó uralmi jogforrást, összehangolásuk minden nehézségével együtt – korábbi korokból örökölte. Fejedelmek kikiáltása vagy pajzsra emelése germán és nomád népeknél egyaránt szokásban volt. Más lapra tartozik, mennyiben voltak ezek a ceremóniák valóságos választások folyományai, s mennyiben jelképes cselekmények. A népek mindenesetre komolyan vették azokat, még akkor is, ha kialakult az uralomra jutott nemzetség szakrális képzetekkel övezett karizmája – következésképpen mintegy eleve „kiválasztottsága” az uralomra –, ami modern fogalmaink szerint kizárná a választás szükségességét.

Nemcsak európai jelenségről van szó. A legvégletesebb autokrata szervezetben a középkori Európa látóhatárán, a mongol birodalomban is oly jelentőséget tulajdonítottak a nagykán választásának, hogy ha a hatalmi frakciók nem tudtak megegyezni, olykor több éves interregnumokkal kockáztatták a birodalom egységét. Dzsingisz kán törvénye volt: „Ha valaki gőgjében önkényesen, a vezetők választása nélkülakarna kán lenni, azt irgalom nélkül meg kell ölni.” Választani természetesen csak Dzsingisz leszármazottai közül lehetett, magát a „választást” pedig kizárólag a káni dinasztia ágainak hatalmi súlyviszonyai döntötték el. Szemléletes történeti példa arra, hogy még a legszélsőségesebb katonai autokrácia sem szereti nélkülözni a választás legitimációját, az uralom folyamatosságának bizonyító erejét.

A középkori Európa királyválasztásai annyiban éppen nem estek csillagászati távolságra ettől a belső-ázsiai modelltől, hogy a keresztény király electiójagyakran szintén nem volt egyéb, mint eleve adott körből, a gyökeret eresztett dinasztia tagjai közül való „kiválasztás”. De a keresztény királyságok nem voltak autokrata szervezetek. A lényeges többletet már a Karoling-kor óta az uralomra való „alkalmasság” (idoneitas)egyházi elmélete adta. Nemcsak arról van szó, hogy tételszerűen adva volt a keresztény uralmi-etikai normáknak megfelelő király (idoneus rex)és a zsarnok (tyrannus)kibékíthetetlen ellentétpárja. Az igazi többlet abban állt, hogy a Nyugaton széltében elfogadott felfogás szerint az elbírálás joga kiemelődött a dinasztia magánügyei közül, s bizonyos értelemben a társadalomba tevődött át. A gondolatkörből önként következett a nem tetsző („zsarnok”) uralkodó elűzésének és új király választásának jogosultsága, amit aztán VII. Gergely (1073–1085) korában a reformpápaság – a császárság hatalmát gyengítendő – tételesen is kimondott. Ugyanakkor azonban az elvi nyitás jelentőségét igen-igen szűkre határolta be a gyakorlat azáltal, hogy a „társadalom” nevében a középkor első, nagyobbik felében maroknyi arisztokratikus csoportok főpapok és világi nagyok – cselekedtek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a dinasztiák vérségi joga a keresztény eszmekörben is újjátermelődött – nagyjából előttünk áll az a szűkre szabott mozgástér, melybe témánk illeszkedik.

„Alkalmas” király választása a „zsarnok” ellenében

A magyar középkor is ebbe a mozgástérbe illeszkedett, csak éppen hullámzó módon. A királyválasztás elve afféle búvópatakra emlékeztet, mely hol a felszínre tör, hol a föld alá rejtőzik. Fél évezred folyamán három olyan időszakot ért meg az ország, amikor valóságos választások (nemcsak a kijelölt és megkoronázott király elismerése) jogához jutottak azok, akik úgy tartották, hogy az ország akaratát testesítik meg. Az 1042, majd 1290 utáni rövid időszakok, végül az 1440. évet követő korszak háromféle változatot, a középkori veretű electio más-más szerkezeteit produkálták.

Hogy a fiatal magyar állam nemcsak beilleszkedett, hanem úgyszólván példaszerűen illeszkedett be a vázolt mozgástérbe, azt nyugtázza, hogy a reformpápaság teoretikusai – elsőként már 1083 körül Lautenbachi Manegold – kifejezetten „példaként” hivatkoztak az Orseolo Péter elűzésétől és Aba Sámuel választásától a később szentté avatott László királlyá választásáig ívelő eseménysorra. Egyidejűleg a német Manegold mester magyar kortársa, a legkorábbi Gesta Ungarorumszerzője személyében színre lépett a királyválasztás első propagandistája Magyarországon.

A Gesta Ungarorumról tudni kell, hogy nem sokkal azután keletkezett, hogy a magyar előkelők „teljes sokasága” Salamon, a különben elismerten törvényesen megkoronázott, de császárbarát király ellenében (aki, mint egy másik krónikában áll, „nem volt alkalmas”az uralkodásra) László herceget választotta királlyá (1077). Ebben a légkörben a szerző az 1042 utáni események rendező elvévé a püspökök és a főemberek (principes, magnates)ama heroikus fáradozását tette meg, hogy találjanak valakit a királyi nemzetségből, aki az ország kormányzatára alkalmas [ydoneus], és őket Péter zsarnokságától [tyrannis]megszabadítja. A fordulatokban gazdag történet úgy zárul a Gesta elbeszélésében, hogy egy Csanádon tartott gyűlés határozatából a Vazulúak visszahívása és I. András trónra emelése révén (1046) végre sikerült visszajuttatniuk a trónt „Szent István király nemzetségének”. Kikerekedett tehát a jellegzetes szerkezet: választás és vérségi jog egy arisztokratikus elit közreműködésével, s hangsúlyozottan az „alkalmasság – zsarnokság” ismérveinek alkalmazása révén, elvileg és történetileg összhangba került. Éppúgy, mint László herceg királlyá választásakor.

Ilyen propagandairatra már csak azért is szükség volt, mert a királyválasztás elve akkoriban még hajlamos volt el-elszakadni a dinasztiától. Éppen az 1070-es évtizedben egy főúr, bizonyos Vid, Bács megyei ispán is forgatta a fejében állítólag a korona megszerzését. De még II. István királlyal (1116–1131) is megesett, hogy egy halicsi hadjáraton az elégedetlen főurak azzal fenyegették a királyt: „mi pedig visszatérünk Magyarországra és királyt választunk magunknak”. Nemcsak fenyegetőztek, hanem utóbb nővérének fiát, Sault jelölték a trónra, sőt később egy csoport „áruló” meg is választott két urat. Igaz, ez volt az utolsó efféle kísérlet; a merész urak meg is lakoltak érte.

Örökösödés, pápai igény és a „szabad ország” királyválasztásai

A keresztény állam korai zavarainak elültével – kivált miután László szentté avatását (1192) követően a dinasztia keresztény karizmáját nyomatékosította, hogy többes számban lehetett beszélni a „szent királyok nemzetségéről” –, a trónutód kijelölése egyedül az uralkodó ügye lett. A kései Árpád-korban már magától értetődően hangzottak az olyanféle nyilatkozatok, mint II. Andrásé: „István szent királytól az örökösödés jogán [hereditario iure], Isten kegyelme által nyertük el az ország trónját” (1233).

A választás gondolata búvópatakként a föld alá, pontosabban egy hajdan volt és egyszeritörténeti – aktusszintjére süllyedt. Ahogy Anonymus 1200 körül Álmos fejedelemmé választását az őshazában, Kézai Simon is 1283 táján Attila egykori királlyá választását egyedüli esetnek képzelte el, amikor a magyarok egyáltalán „választottak” (elegerunt). Mert Anonymus szerint Álmos esetében a vérszerződéssel nyomatékosított választás érvényes volt „mindazokra, akik ivadékából származnak”tehát egyetemlegesen az egész majdani dinasztiára –, de még Kézai történeti utópiájában sincs szó az Árpád-házi királyok választásáról, holott az nem szűkölködik merész ötletekben. A királyválasztásnak egyetlen régi, mondhatni „ősválasztásra” redukált változata végső fokon a Nyugaton több mint évszázada folyt elméleti vita császári értelmezéséhez kapcsolódik. Első ízben az 1080 körül a császári udvarban szerkesztett ún. Lex regiaszövegében olvasható: igaz, „egykor a népek királyokat és vezetőket választottak”, utóbb azonban, miután létrejött a királyi hatalom, „a népakarat necessitasba fordult”, azaz hatóereje kihalt.

Újabb valóságos választást aztán csak Kun László utód nélküli halála (1290) tűzött napirendre. Volt olyan nézet, hogy „ebben a királyban megszakadt a szent királyok férfimagva”. II.András Itáliában született és nevelkedett unokáját, „Velencei” Andrást ugyanis egy hajdani udvari pletyka alapján sokan nem tekintették a „szent királyok véréből” valónak. De a helyzetet igazában az élezte ki, hogy a Szentszék is kihaltnak nyilvánította az Árpád-házat. Továbbá, hogy a század folyamán már nemegyszer deklarált pápai elméletet – miszerint a magyar királyok Szent István óta „a Római Szentegyháztól nyerték el az ország kormányzatát és a koronát”– agyakorlatba áttéve a pápa maga kívánt intézkedni a magyar trón sorsáról, jelöltje pedig a nápoly–szicíliai Anjou-ház volt.

A kiélezett helyzetben a hazai püspöki kar és a bárók hamar elfojtották a herceg pedigréje körüli aggályaikat, s valódi Árpád-házi sarjként királlyá választották III. Andrást – hogy majd évtized múltán, halálakor (1301. január 14.), a nevezetes emelkedett retorikával búcsúztassák: „letörött Szent István nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskája”. Amikor az 1301. év elején fiágon már vitathatatlanul kihalt az Árpádnemzetség, az évtizedes, már említett feszültség még inkább kiéleződött azáltal, hogy Rómában VIII. Bonifác személyében a pápai világhatalom utolsó nagy formátumú képviselője székelt. Jelöltje most már az Anjou-ház tizenkét évessé felcseperedett sarja, Carobertovolt.

A Magyarországon egyszerűen csak Károlynak nevezett gyermeket egy szűk körű klikk még 1301 tavaszán sebtiben megkoronáztatta, ám ugyanezekben a hetekben az „ország gyűlése” érvénytelenítette a koronázást, s III. András kilenc éves kisleányának kiszemelt jegyesét, Premysl II. Vencel cseh király azonos nevű kisfiát választotta László néven királyul. Elkezdődött az interregnum vigasztalan korszaka, amikor is a tartományurak, az ország tulajdonképpeni „hatalmas fejedelmei”ahogy nem sokkal utóbb a krónikás pontosan jellemezte – két, „csak névleg királynak nevezett” gyermeket játszottak ki egymás ellen. Az új „választott” király csakhamar távozni, majd formálisan is lemondani kényszerült (1305), hogy egy másik, idegenből behívott balsorsú pünkösdi király, a bajor Wittelsbach Ottó (1305–1307) közjátéka után az országnagyok döntéskényszer elé kerüljenek: hajlandók-e formálisan „megválasztani” a porondon egyedül maradt, immár ifjúvá serdült, s éppen nem „idegenként” viselkedő Károly Róbertet vagy sem. A Magyarországra érkezett pápai követnek, Gentile de Montefiori bíborosnak ügyes diplomáciával, a tartományurakkal kötött előzetes paktumokkal végül is sikerült elérnie, hogy az 1308. november 18-ra, a domonkosok pesti kolostorába egybehívott „zsinaton” napirendre került az újabb királyválasztás.

Ennyi a fejlemények dióhéjba foglalt váza. Ha még inkább elvonatkoztatunk az események sokágú fordulataitól, elmondható, hogy 1290 óta sok tekintetben azonos módon reprodukálódtak a fejlemények; mindenesetre a királyválasztás búvópatakja csaknem hét évtizedre zajos áradással a felszínre tört.

A zajongás nem volt csekély. Az ekkoriban Magyarországon megfordult stájer lovag-költő, Ottokár, színesen festi le, hogyan háborgott és hangoskodott a nemesség, nem tartózkodva a nyers demagógiától sem. Ha megfosztják őket az „ország jogától [lantrecht]”mondogatták –, azaz a szabad királyválasztástól, elhagyják akár hitüket is, hátat fordítanak a pápának. A fentebb említett Anjou-köri krónikás úgy jellemezte a politikai közvéleményt 1301 táján megosztó ellentétet, hogy némely urak „a pápától kértek királyt”, a többség viszont azon fáradozott, hogy „el ne veszítsék az ország szabadságát”.

Mindazonáltal nem ez a háborgó tömeg döntött. Stájer Ottokár pontosan tudósít, amikor leírja, hogy a hangulatot ugyan már az 1290. évben nemesek – „szegény és gazdag”szították, de magán a választáson (an der wal)kizárólag püspökök és főurak vettek részt, az utóbbiak címét is megadva: hohste uramen, „nagyuramék”. Vagy ahogy másutt összegzi: „összejöttek azok, akiket ott úrnak neveznek”. Még pontosabb részleteiben áll előttünk az 1308. évi választás, melyet egy közjegyzői oklevél – valóságos jegyzőkönyv – ismertet (1308. november 27.).

Már a gyűlés megnevezése is „a főpapok és bárók zsinata” volt. Ott nyüzsgött persze a kolostor nagytermében „nemesek és másféle személyek, polgárok és jövevények tömege, akiket a kivételes látványosság híre vonzott oda” – olvashatjuk. Ám a tömeg legfeljebb csak helyeselt vagy nemtetszését nyilvánította. A főhelyen a megválasztandó király és Gentile ült. A legátus jobbján – Tamás esztergomi érsekkel az élen kilenc püspök foglalt helyet, balján – Kőszegi Henrik szlavón bánnal az élen – nyolc báró. Csák Ugrin tárnokmester és a két leghatalmasabb tartományúr, Csák Máté nádor és Kán László vajda követekkel képviseltették magukat. Ez a húsz személyből álló grémium választott.

Előbb azonban volt egy kis incidens. Amikor Gentile belekezdett a szokványos pápai elmélet fejtegetésébe, „mormogás támadt a bárók és nemesek között az ország szabadságának védelmeörvén, ami eljutott a legátus úr füleihez” – olvashatjuk tovább a jegyzőkönyvben. Majd szószólók is akadtak, akik kifejtették: „Nem akarják, és semmiképpen nem egyeznek bele, hogy a Római Egyház vagy maga a legátus úr az egyház nevében gondoskodjék királyról. Csakis abba egyeznek bele, hogy azt a személyt, akit ők az ország régi és jóváhagyott szokása szerint meghívnak és királlyá választanak,a legátus úr az egyház nevében megerősíti.” A fejtegetés azzal zárult, hogy az egyház a jövőre nézve is vegye tudomásul: joga abban áll, hogy amely „igazi királyi nemzetségből származókirályokat egységesen és egyetértően megválasztanak”, megerősíti és megkoronázza.

A szónoklat majdnem pontosan összefoglalta a „szabad királyválasztás” eszméjét. Majdnem, mert azon túl, hogy a választás a valóságban éppen nem érvényesült ilyen töretlenül „régi szokásként”, két pont szándékolt homályban maradt. Az „ők” itt bizonytalanul a köznemesekre is vonatkozott, holott valójában húsz személyről volt szó; másrészt homályban maradt, hogy adott esetben, amikor fiágon egy Anjou-sarjról volt szó, hogyan értelmezendő az „igazi” királyi nemzetség. Ezt aztán tisztázta a legátus, aki egyfelől elméletével ügyesen visszavonult, másfelől viszont még ügyesebben bevétette a végleges szövegbe: Károly Róbertet az egyház nevében nagyanyja, Mária szicíliai királyné (V. István magyar király leánya) révén mint „a magyarkirályok igazi ivadékát, a törvényes öröklés [successio legitima] címén”erősíti meg.

Ezáltal a legátusnak sikerült egy ponton rést ütni a falon. Mert igaz, hogy az 1301 óta „választottak” nőágon mind az Árpád-ház távoli leszármazottai voltak (Vencel nagyanyja, Kunigunda révén éppúgy IV. Béla ükunokája volt, ahogy Károly Róbert, Wittelsbach Ottó meg éppenséggel unokája), de uralmuk jogforrásául nem az örökösödést, hanem a választást, az electióttekintették a választók. Nemcsak Gentile ügyességén, hanem utóbb főként Károly Róbert erélyén múlt, hogy végleges megkoronázása (1310) után a „választás” feledésbe merült. Kancelláriája következetesen azt propagálta, hogy a magyar „szent királyok jogos utódaként, örökösödési jogonuralkodik, így uralmát is az 1301. évtől – nem pedig a választástól – számította.

Választás „az ország képviseletében”

A választás gondolata csak Habsburg Albert halála (1439. október 27.) után bukott megint felszínre – de akkor már újszerű módon.

A dolog úgy kezdődött, mint régen. A főpapok és bárók gyűlése Budán (1440. január 18.) határozatot hozott Jagello Ulászló jelöléséről, a teljhatalmú követek pedig – csupa nagybirtokos – Krakkóban megválasztották a királyt (március 8.). Csakhogy ekkortájt már ott volt a háttérben a Zsigmond korában megerősödött köznemesség, mely első ízben az 1435. évi országgyűlésen nyilvánította ki és foglaltatta dekrétumba, hogy „az ország egész testét képviseli”. A „képviseleti” gondolat – legalábbis ilyenformán, határozott jogi formát öltve – Magyarországon újdonság volt; de ha már megszületett, a megyei nemesség ragaszkodott ahhoz, hogy nélküle nem lehet királyt választani. A június végére Budára összehívott országgyűlés – ahol a megyei követek „oly sokaságban gyűltek össze, amire emberemlékezet óta nem volt példa” –, miután ismét deklarálta, hogy az ország közösségét képviseli (communitatem regni representantes), megerősítette a királyválasztást (1440. június 29.). Az oklevélre 60 főpapon, bárón és előkelőn kívül megyéje nevében 53 köznemesi követ függesztette pecsétjét. Ettől fogva az újkorig a köznemesség is része volt az ország akarata kinyilvánítóinak, ahogy az 1447. évi dekrétum (XXXV. tc.) jogerőre emelte: „a főpap és báró urak minden megyéből bizonyos nemeseket összehíva, velük együtt és egybehangzóan ejtsék meg a király választását”. De a városi követek Magyarországon ezután sem számítottak bele az „„ország képviseletébe”.

A képviselet (repraesentatió) elve jókora késéssel került a magyarországi jogi műnyelvbe. A Bolognában kicsírázó középkori jogtudomány és politikai elmélet már a 12–13. század folyamán kidolgozta a tételt, hogy minden politikai közösség (universitas vagy communitas), legyenaz város, tartomány vagy királyság népe, olyan jogi személy, melyet a felsőbbséggel szemben valakik „képviselnek”. Hogy pedig a közösséget kik hivatottak képviselni, arra nézve megszületett a műszó: maior (senior, valentior) pars, azaz a társadalom előkelőbb, bölcsebb és józanabb, tekintélyesebb „része”, ami – Arisztotelészre hivatkozva – egyedül minőség szerint (qualitate) értendő. A kornak e kulcsfogalmát mai nyelvre nyugodtan elitnek fordíthatjuk. Világosan kimondatott továbbá, hogy ez a „rész” fejezi ki az egész, a közösség akaratát, mégpedig – ahogy a nevezetes jogelméleti tétel az 1200 körüli glosszátoroktól az államelmélet 14. századi összegzőjéig, Marsilius de Padováig a lényeget illetően egybehangzott – amit ez a „rész”, az elit „vagy az általuk választottak határoznak, olybá veendő, mintha az egész közösség cselekedne, mert az egész közösséget képviselik [totam communitatem representant]”

Ami itt a jogelmélet szintjére emelkedett (s jutott el tételesen az 1440. évben Magyarországon a királyválasztásig), az artikulálatlan formában tulajdonképpen gyakorlatban volt már a korai középkor óta, noha nem „képviseletnek” nevezték. Egyszerűen magyarázatra sem szoruló sarkigazságnak tekintették, hogy a társadalom nagyjai mintegy „megtestesítik” a társadalom akaratát. Ez a középkori királyválasztás jogszemléleti alapja. Ha pedig a felvázolt kép lehangolónak tűnne fel, vigasztalásul csak annyit, hogy voltak Európában ennél még arisztokratikusabb szerkezetek is. A német királyok és „római” császárok választása például – éppen ellenkező mozgással, mint Magyarországon – fokozatosan szűkült le a 13. század közepéig a hét választófejedelem akaratnyilvánítására, hogy e grémiumról mondja ki a 14. században Lupold von Bebenburg: „A választófejedelmek joga király vagy császár választása, akik képviselik Németország összes fejedelmét és népét.”