Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

19. fejezet -

Keresztény vagy nemzeti?

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

KOMJÁTHY Miklós

Keresztény vagy nemzeti?

Komjáthy Miklós, a neves levéltáros és történész, c. egyetemi tanár a História 1983. 5/6., egyháztörténelemmel foglalkozó számához rendelkezésünkre bocsátotta egy 1941-ben megjelent cikkét, amely a fasizmus és az evangélikus egyház viszonyát tárgyalta. Kérésünkre most naplója alapján rekonstruálta az akkori cikk keletkezésének eszmei-ideológiai „körülményeit”, a kor általános felfogását „nemzeti”-ről és „keresztény”-ről. (A szerk.)

„Nálunk – lehet mondani – alig ismerik az új német nacionalizmus világnézeti alapjait. Sokan hiszik azt, hogy a németekkel szemben érzett megbecsülésünkön és a kötelező lojalitáson ütünk csorbát akkor, ha szóbahozzuk a német nemzetiszocializmusnak a keresztény életfelfogással nem egyező tanításait. Pedig egyetlen igazi nemzetiszocialista német ember sem kívánja, hogy jó kereszténynek tartsák. Többek között egy öreg »aparteigenosse«, birodalmi levéltári tisztviselő hangsúlyozta ezt előttem nyomatékosan. Magyar fülemnek, amelybe minden nap beleharsogják a keresztény és nemzeti irány jelszavait, egészen szokatlanul hangzott a kérdés: »Sind Sie, Ungarn christlich, oder national?«. Első pillanatban nem tudtam, miért mond avagy«-ot és miért nem »és«-t? De éppen ebből a kérdésből megérthetjük valamennyien azt, amiről Magyarországon semmiképpen sem szeretnek tudomást venni, hogy a Lajtán túl a hivatalos nemzetiszocialista felfogás a keresztény és nemzeti gondolatot egymással ellentétbe állónak tekinti... Német ismerősöm mondta egyszer: Mit képzelünk, igazi nemzetiszocialista hogyan hihetné el azt az ostoba történetet (»blöde Geschichte«), amelyet az evangéliumok beszélnek el Krisztusról. Az illető katolikusnak született és csupán kényelemszeretetből nem lépett ki forma szerint is egyházából, hivatalos papírokon »istenhívő«-nek vallja magát; különben bánáti származású, de még a múlt században, kisgyerek korában Bécsbe került. A kép teljességéhez tartozik, hogy elutazásom előtti napokban, mint a legtermészetesebb dolgot említette, hogy az addig fakultatív vallástanítást megszüntették. Sajnos, a hír valódiságát nem tudtam ellenőrizni, az újságok ilyesmiről nem írnak.”

A keresztény hitre és nacionalizmusra nevelés nálunk – elemitől az egyetemig – szorosan egybefonódott. Ami nevelésünk és oktatásunk legfőbb hibájának nem is azt tartom, hogy a Szovjetunióról alig tanítottak mást (ahogy ’19-ről is), mint hogy ott üldözik a keresztényeket, a nemzeti érzésű embereket, hanem, hogy szinte nem létezőnek tekintették. Arra sem érdemesítették, hogy állami berendezését, társadalmi struktúráját, gazdasági életét megismertessék velünk.

Ebben a szellemi, politikai légkörben került sor a bécsi döntésekre, majd a második világháború kirobbanására. Ami a bécsi döntéseket illeti: egy nemzet – amelynek több nemzedéke nőtt fel abban a tudatban, hogy hazáját igazságtalanul, s a háborút vesztett államok közül a legnagyobb mértékben csonkították meg – nem utasíthatta vissza a németek kínálta lehetőséget a trianoni határok részleges revíziójára, még ha akadtak is, akik már akkor viszolyogva tekintettek a Harmadik Birodalomra. E sajátos körülménynek megvilágítására szeretném egy emlékemet felidézni. Az Újbuda (korábban Szimplon, ma Bartók) moziban egy német filmet játszottak. Már pergett a híradó, amikor – kissé megkésve – a sötétben elfoglaltam helyemet. Ahogy leültem, szomszédom megszólalt. „Ugye, te is azért jöttél?” (Az ipolysági bevonulás képeit vetítették.) Trencsényi-Waldapfel Imre barátom s egykori évfolyamtársam volt a szomszédom.

Három évvel később, 1941 áprilisában, közvetlenül Teleki Pál öngyilkossága, illetve temetése után egy hónapra Bécsbe mentem levéltári kutatások végett. Mint korábban, akkor is rendszeresen részt vettem a dorotheengassei evangélikus templom istentiszteletein. Mindarról, amit ott s amit jártomban-keltemben az akkor már nagyon lehangolódott, éhező Bécsben tapasztaltam, írtam az Evangélikus Életbe egy cikket Keresztény, vagy nemzeti? címen. A fentebbi idézet ebből a cikkből származik. Az ott írtak megértéséhez vissza kell pillantanom néhány évvel korábbra.

1932 októberétől 1933 októberéig, mint a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet tagja állam határtörténeti kutatásokat végeztem az ottani levéltárakban...

1933. január 30-án este intézeti szobám ablaka alatt rikkancsok szaladtak a szomszédos, szocialista nyomda esti lapjaival: „Kriegserklärung” (hadüzenet), „Hitler zum Reichskanzler ernannt” (Hitlert birodalmi kancellárrá nevezték ki). Tízéves korom óta feljegyeztem a velem s körülöttem történteket. Pár nappal Hitler hatalomra jutása után azt írtam naplómba, hogy este a Ring felől tengerár morajlásához hasonló zúgás hallatszott. Leszaladtam a körútra, amelyen a Prinz Eugen Strassétól a Schottenringig lángtengernek tűnő, hatalmas fáklyásmenet hömpölygött: „Deutschland erwache!” (Ébredj Németország!), „Juden verreckt!” (Zsidók; gebedjetek meg!). Aki az utcák képe után ítélt, bízvást hihette, hogy az osztrák nép egy emberként áll a barnainges diktátor mögött. Kiváltképpen, ha még más tüneteit is észlelte ennek. A belvárosi (dorotheengassei) templom ősz esperese, Stöhl, a zsidóság diszkriminációjának első jelei láttán, a krisztusi szeretet parancsára intette híveit prédikációiban. Tavasztól különös jelenségnek lehettem tanúja. A prédikáció után vasárnaponként egyre több, főképpen fiatal ember vette körül az oltárt, akiket a lelkész kézfogás kíséretében fogadott az evangélikus egyház tagjai sorába. Az áttérők kivétel nélkül katolikusok voltak. Egyházukkal való esetleges meghasonlás mellett, áttérésüknek legfőbb oka politikai tüntetés volt. Akkoriban a katolikus egyház, legalábbis Ausztriában, egyértelműbben foglalt állást a nácizmussal szemben, mint a protestánsok. Benyomásaimról kis cikket írtam a Keresztény Igazság című, evangélikus szemlébe: lehet, hogy egyesek örvendetesnek tartják az osztrák evangélikusok számbeli gyarapodását, ám az új-evangélikusok aligha fogják a hivők számát növelni, inkább attól lehet tartani, hogy politikai bosszúvágytól fűtött elemek árasztják el a kis osztrák evangélikus egyházat.

Mondanom sem kell, hogy 1941-re a ’33-as lelkesedés lángja hamvába holt. Ez év tavaszán történt, hogy néhai Párfiányi Miklós barátom kérésére felkerestem egy Monarchia-korabeli alezredes özvegyét és leányát. Szerény uzsonnával vártak, majd az ablakredőnyöket leeresztvén s jól bezárkózván, félelemtől suttogó hangon beszélték el, hogy különböző ideg- és elmegyógyintézetekben ápoltak haláláról sorra érkeznek a városba sztereotip értesítések... Megtörtént az is, hogy egy család, amelynek egy betegét ápolták ideggyógyintézetben, a halálhírrel együtt két hamvvedret is kapott. Éppen ezért nagyon megdöbbentem, amikor hazatérve az Evangélikus Életben sorra olvastam az antiszemita hangvételű cikkeket. Az egyik ilyen cikk megtámadta püspökeinket, főképp Ravasz Lászlót. Ravasz ui. azt mondta a Felsőházban, hogyha a második zsidótörvény jogerőre emelkedik, akkor magyar ember köthet házasságot eszkimóval, busmannal, maorival stb..., csak éppen zsidóval nem. A cikk írója imígy szellemeskedett: Ravasz László elfelejti, hogy Magyarországon sem eszkimó, sem busman, sem maori kérdés nincs, de annál égetőbb, húsunkba-vérünkbe vágó zsidókérdés van. Püspökeink ugyanakkor egyértelműen állást foglaltak a fajüldözéssel szemben.

Legyen szabad megemlékeznem egy közösnek tervezett egyházi fellépésről, amelynek részleteivel Langlet Waldemarnak, a Svéd Királyság követségi tanácsosának svéd nyelvű emlékirata alapján néhai Ordass Lajos püspök ismertetett meg engem. E szerint Ordass Lajos – akkor még kelenföldi lelkész – kezdeményezésére Kapi Béla és Raffay Sándor evangélikus püspökök felkérték Langlet Waldemart, hogy Ordass lelkész kíséretében keresse fel Esztergomban Serédi Jusztinián hercegprímást, arra kérve őt, hogy teljes főpapi ornátusban vonuljon fel Szálasihoz a protestáns püspökökkel a budai Várba, s együttesen tiltakozzanak a zsidóüldözés ellen. A hercegprímás először kiüzent, hogy betegsége miatt nem fogadhatja Langlet-t és Ordass lelkészt. Másodszori jelentkezésükkor közölte, hogy ő, mint katolikus főpap, papi öltözékben nem szerepelhet együtt protestáns papokkal. Egyébként ő mindent megtett és megtesz a zsidók szenvedésének enyhítésére.

A magyar értelmiség jó részének álláspontját is kitűnően jellemzi Hochhut drámája (A helytartó) Gerstein és a bíboros szavaival. Ott, ahol arról folyt a szó, hogy ha az egyház a zsidóüldözések miatt Hitlerrel szemben erélyesebben lépne fel, ezzel lehetővé tenné Sztálin gyors előnyomulását Németországba, Gerstein azt mondja: „Ahol vasárnap a harang szól, hétköznap krematóriumok égnek... Csakis Sztálin tankjai menthetik meg Auschwitzot, Treblinkát, Majdaneket.” A bíboros így válaszolt: „Ha Sztálin elfoglalja Berlint... olyan ár ez... amelyet nem adhat meg Európa.” Ebből a dilemmából, amelyet – tudtommal – nálunk senki sem fogalmazott meg ily klasszikus tömörséggel, valóban csak a nyugati hatalmakba vetett remény látszott kivezető útnak. Ahogy Serédi hercegprímás mondta Horthynak, amikor óvta unokája királyjelöltségétől: kár ezzel a gondolattal foglalkozni, mert vagy a németek győznek, akkor a kormányzó legfeljebb helytartó lehet, vagy az angolszász hatalmak, akkor pedig II. Ottó király foglalja el ősei trónját. Egy harmadik változat eszébe sem jutott Serédinek. Pedig akkor már a szovjet ágyúk tüze festette vörösre a Kárpátok keleti bérceit. Ez volt a magyar keresztény-nemzeti gondolat kiúttalan zsákutcája.