Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

15. fejezet -

A katolikus egyháztörténet-írásról

MŰHELY

SZÁNTÓ KONRÁD

A katolikus egyháztörténet-írásról

A História szerkesztősége kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy mind tervszerűbb kutatások tárják fel a magyarországi egyházak társadalmi-kulturális szerepének és általában a vallásos gondolkodásnak a történetét. (Ezt kívántuk kifejezésre juttatni „Egyház és társadalom” című tematikus számunk kiadásával. 1983/5–6. sz.) A protestáns egyházak és az izraelita hitközség kialakult kutató műhelyekkel büszkélkedhetnek. Kevésbé mondható el ez a katolikus egyháztörténet-írásról, amelyet 1948 után súlyos veszteségek értek. A História szerkesztősége egy ökumenikus tanácskozássorozatot tervez a magyarországi egyháztörténet-írás helyzetéről a Történelmi Társulat Archeográfiai, Heraldikai és Genealógiai szekciójával együttműködve. (A szerk.)

Az egyházi történetírás 1947 előtt

A 19. század második és a 20. század első felében számos igen értékes egyháztörténeti mű íródott és több nagyszabású kezdeményezés indult el. A főbb munkák szerzői közé tartozott – hogy csak a legjelentősebbeket említsem meg – Békefy Remig, Bunyitay Vince, Erdélyi László, Fraknói Vilmos, Karácsonyi János, Knauz Nándor, Lukcsics József, Balanyi György, Hermann Egyed. A nagyszabású kezdeményezések sorát Ipolyi Arnold nyomán Fraknói Vilmos indította el 1882-ben, aki több neves kutatóval együtt elkezdte a Vatikáni Levéltár magyar vonatkozású anyagának feltárását és publikálását. Ennek eredményeként 1909-ig a Monumenta Vaticana Hungariae-nek, a Vatikáni Magyar Okirattárnak két sorozatában nyolc kötet jelent meg. Fraknói kutatta, illetve kutattatta föl a veszprémi püspökség római okirattárát is. Ugyancsak Fraknói létesítette Rómában a Magyar Történeti Intézetet, amelynek tulajdonjogát a magyar államra ruházta. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a Fraknói által alapított intézetből – átköltöztetve azt a Tiberis-parti Falconieri-palotába – alakította ki a Római Magyar Akadémiát. Ennek második emeletén kapott helyet az a papi kollégium, amelyet XII. Pius pápa a Pápai Magyar Intézet rangjára emelt. Igen biztatóan induló kezdeményezés volt a Katolikus Történetírók Munkaközösségének megalakulása az 1930-as évek közepén. A munkaközösség tevékenységének eredményeként látott napvilágot a Regnum évkönyv hat kötete.

Sajnos a Fraknói-féle feltáró kezdeményezés megtorpant, a Katolikus Történetírók Munkaközössége csak 1935-től 1947-ig működött, a legtöbb egyháztörténeti publikáció pedig csak a magyar egyház történetének egy-egy részkérdésével foglalkozott. Így a magyar egyház történetének lapjain hatalmas fehér foltok találhatók.

Ha az elmúlt, nem egész 100 esztendő termékeinek nem a tárgyát és mennyiségét, hanem a színvonalát, minőségét nézzük, az egyes művek között nem csekély eltérés tapasztalható, és nem egynek a színvonala eléggé alacsony. Ezzel kapcsolatban írja a kiváló premontrei történész, Hermann Egyed: „Egyházi renden lévő történetíróink módszere nem haladta meg világi kortársaikét és történetírásunk mai színvonalához mérten legnagyobb részben elavult. Nagyobb baj volt azonban, hogy a századfordulón és a világháborút megelőző évtizedben nemigen akadtak egyházi történészek, akik a világiakhoz hasonlóan külföldi tanulmányokban megismerkedhettek volna a történettudományi módszer európai problémáival.” (A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. 487.l.)

Az egyháztörténeti művekben fennálló nívókülönbségek tehát főleg a szerzők képzettségének – s részben tehetségének – eltérő mivoltában és történetszemléletük hiányosságában, tehát szubjektív, az egyes alanyokban, személyekben levő tényezőkben gyökereznek.

Ahogyan az elmúlt idők egyháztörténet-írásának főbb problémái tárgyi és alanyi okokra vezethetők vissza és ezért objektív és szubjektív jellegűek, ugyanúgy ezek mondhatók el a mai egyháztörténet-írás problémáiról is.

Intézményekről

A mai egyházi történetírás legfőbb gondja, hogy igen kicsi az a történészgárda,amelyik főfoglalkozásban vagy legalábbis másodállásban, illetve mellékfoglalkozásként foglalkozik az egyháztörténet-írással kapcsolatos feladatok elvégzésével. Ezért a legsürgősebb teendő kellő számú szakember kiképzése részben hazai, részben külföldi tudományos intézményekben, s az újonnan kiképzett egyházi, valamint civil történészek munkába állítása.

Ami a szakmailag képzett egyháztörténészekre váró feladatokat illeti, ezek részben feltáró, részben feldolgozó jellegűek.

A történeti kútfőket feltáró munkának mindenekelőtt a hazai levéltárakra kell kiterjednie. Annak érdekében, hogy hazai levéltáraink könnyen kutathatók legyenek, a legelső és legfontosabb feladat: elkészíteni minden egyházi levéltár középszintű rendezését és megcsinálni a középszintű segédleteket, így a legkisebb levéltári tárgyi egységeket feltüntető raktári jegyzékeket és repertóriumokat. A repertóriumokat mielőbb publikálni kellene. Mindezzel párhuzamosan meg kellene kezdeni a hazai levéltárainkban eddig fel nem kutatott anyag feltárását és közlését. A hazai feltáró munkálatoknak ki kell terjedniük az egyházi könyvtárakra és kézirattárakra is. Ezzel kapcsolatban meg kell szervezni a könyvtárközi nyilvántartást és kölcsönzést.

A hazai levéltárainkban végzendő munkálatok mellett létfontosságú az igen jelentős és mennyiségileg is tetemes egyházi anyagot tartalmazó nagy külföldi levéltárakban, főleg a Vatikániban, de a szerzetesrendek római központi levéltáraiban s a Propaganda Fideben még rejtőzködő állapotban levő anyag kibányászása, hiszen a Fraknói által elindított munkálatok főleg középkori anyagot tártak föl, s ezt is csak részben.

A magyar egyház története fehér foltjainak eltüntetéséhez szerepet kell adni az egyházi könyv- és levéltárakban eddig alkalmazott s a jövőben még nagyobb számban alkalmazandó civil szakembereknek, akiket olyan kikötéssel kell alkalmazásba venni, hogy hivatali teendőik mellett történetírói tevékenységet is folytatnak.

A mai egyházi történetírást gátló tényezők között foglal helyet a publikációs lehetőségek nagyfokú elégtelensége. E téren a legsajnálatosabb, hogy az erre legalkalmasabb katolikus folyóirataink – itt mindenekelőtt a Vigiliára és Teológiára gondolok – sem biztosítottak és biztosítanak megfelelő helyet a történeti témájú dolgozatoknak.

Közismert és általánosan elfogadott véleményt fogalmazott meg egy vidéken működő egyháztörténész és teológiai tanár, aki azt írja: „csak egyetlen út látszik járhatónak: ha egy évkönyvet adnánk ki.”

Szemléletről

A szemléleti hiányosságokat három csoportba lehet osztani:

a) A neoskolasztika apriorisztikus-dogmatikus szemléletmódja különösen a modernizmusnak nevezett teológiai irányzat elleni harc idején, a 20. század elején volt uralkodó. A neoskolasztikus gondolkodásmód kiindulópontja az egyház dogmarendszere volt, amelyet tévedhetetlenül von ki a Szentírásból és Szenthagyományból. A neoskolasztikus irányzat sok képviselője szerint az exegézis, a szentírás-magyarázat főfeladata, hogy az egyház dogmáit igazolja a Szentírásból. Ida a dogmáknak az ő elképzelésük szerinti követelményei és a történeti tények között ellentétek támadtak, akkor ezek a teológusok úgy vélték: a történettudomány még nem érkezett el voltaképpeni céljához és eredményéhez: a dogmák bizonyításához. Annak ellenére, hogy nem mindegyik teológus gondolkodott ilyen mereven, és a neoskolasztikának ez a kinövése nagyrészt megszűnt, ez a szemléletmód még manapság is érezteti hatását, és még manapság is vannak olyanok, akik a történeti tényeket nem óhajtják kellő mértékben figyelembe venni, és nem a meglévő valósághoz irányítják elképzeléseiket és tetteiket. Pedig a tények tárgyilagos közlése s a valóság figyelembevétele az egyháznak még sosem szolgált kárára, hanem csak korszerűsödését és hivatása teljesítésének eredményesebbé tételét mozdította elő.Ezért még a hivő beállítottságú egyháztörténész is minden félelem és fenntartás nélkül gyakorolhatja a történettudományt, amelynek feladata nem a dogmák igazolása, hanem történeti tények olyan feltárása és tárgyilagos közlése, amelyik a történeti eseményeket a maga teljes egészében, minden oldalról megvilágítva s minden okát feltárva mutatja be. Az egyháztörténész ennek a feladatnak maradéktalan teljesítésével teszi a legjobb szolgálatot a történettudománynak, de az egyháznak is.

b) Részben ennek az apriorisztikus szemléletmódnak a következménye, hogy ha csekély számban is, de akadnak olyan egyháztörténészek, akik munkájuk során azt hiszik: az általuk feldolgozásra kerülő témák megírásánál csak a kifejezetten vallási, erkölcsi és egyéb egyházi jellegű tényekre kell figyelniük, az eseményeket befolyásoló gazdasági helyzetre, társadalmi körülményekre nem kell sok szót vesztegetniük, mert ezek nem döntő tényezők, és jelentőségüket a marxista tudomány annyira túlhangsúlyozza, hogy ezáltal az egyház történetét megfosztja üdvtörténeti jellegétől.

Úgy hiszem, hogy az efféle felfogás helytelenségét nem kell különösebben bizonygatnom. Hiszen az egyház története a maga egyetemességében és egyes eseményeiben csak akkor lesz számunkra mindenestül feltárható és megérthető, ha az események minden okát, minden mozgatórugóját kikeressük, így ha azokat a társadalmi-gazdasági körülményeket is számításba vesszük, amelyek közepette mind az egyetemes egyház, mind a helyi egyházak, intézmények éltek, dolgoztak és amely társadalmi-gazdasági tényezők az egyházra mint emberekből is álló társadalmi alakulatra le nem becsülhető hatást gyakoroltak.

Az egyoldalú, csak a vallási erők és csak az eszmék történelemformáló szerepét hangsúlyozó szemléletnek oka az apriorisztikus-skolasztikus gondolkodásmódon kívül az is lehet, hogy a főleg Nyugat-Németországban és Amerikában újjáéledő és erősen terjedő szellemtörténeti irányzat hatása nálunk is érvényesül. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen még ettől a minden történeti eseményt csak egyedi s csak az illető kor szelleme által előidézett jelenségnek vélő irányzattól is lehet tanulni, és meglátásai által színesebbé lehet tenni tanulmányainkat és előadásainkat. Károssá az irányzat akkor válik, ha a korszellem, a koreszmék hatásának túlbecsülése következtében nem, vagy csak félig ismerjük föl az események valódi rugóit és látjuk meg a történelem irányát és értelmét.

c) Az egyoldalú történetszemlélet gátolja azoknak a nagy történeti összefüggéseknek az észrevételét, amelyek okai nem ideológiai jellegűek. De az összefüggéslátás hiányát az is okozhatja, ha valaki csak, egy-egy eseménysorozatra vagy egy-egy korszakra, pl. a középkorra vagy a nyugati egyház életére összpontosítja figyelmét, és például nem törődik a keleti egyházak 1054 utáni történetével, vagy ami még ennél is kifogásolhatóbb, az egyesült egyházak életével.

Az imént felsorolt szemléleti hiányosságokon kívül a szakszerű történetírói munka akadálya a mesterségbeli tudás nem kielégítő minősége.

A szakemberkérdésről

Az egyházi és világi történészek kiképzése érdekében olyan létszámú külföldi ösztöndíjat kellene létesíteni, amennyi biztosítani tudná a hiányzó szakemberek legalább bizonyos kisebbik hányadát. Jó lenne pl., ha a Pápai Magyar Intézet 8 ösztöndíjasa közül legalább egy, de ha lehet kettő mindig egyháztörténeti posztgraduális képzésben részesülne. Remélhetőleg nemsokára a bécsi Pázmáneumba is lehet ösztöndíjasokat küldeni. A többi szakembert itthon kellene kiképezni. Ennek érdekében tisztelettel kérjük a Magyar Püspöki Kart, lépjen kapcsolatba a Történettudományi Intézettel és tárgyalja meg vele, mi módon lehetne minél előbb megkezdeni az egyháztörténeti témákkal foglalkozó kutatók, egyházi s világi levél- és könyvtárosok stb. továbbképzését. Kérjük továbbá a Magyar Püspöki Kart, hogy szorgalmazza és minden erejével mozdítsa elő a történészképzettséggel nem rendelkező, de egyháztörténeti kutatásokat végző, illetve egyháztörténet-írással foglalkozni óhajtó fiatal, főleg civil jelentkezők felvételét az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára, hogy vagy mint rendes hallgatók, vagy mint esti, illetve levelező tagozatos hallgatók szerezzenek szakképesítést.

A továbbképzés, illetve tapasztalatcsere végett meg kell szervezni a most megrendezésre kerülő szakmai szimpozionok rendszeres időközben (egy- vagy kétévenként) történő megismétlését.

A kiadványokra és publikációs lehetőségekre vonatkozó kérdést itt most nem érintem.

Jóllehet tudom, hogy javaslataim közül némelyik kissé utópisztikusnak tűnik sokak előtt, de ha csak néhányan vállalkozunk arra, hogy minden erőnkkel a javaslatok megvalósításán fáradozzunk, akkor a most megindult lelkes kezdeményezés nem lesz csupán szalmalángszerű fellobbanás, hanem folytatódik, és hozzájárul a magyar egyházi történetírás megújulásához.

****

A História egyháztörténeti számát (1983. 5–6.) követően az Új Ember című katolikus hetilap indítványára műhelybeszélgetések indultak meg a két szerkesztőség között a katolikus egyháztörténet-írás lehetőségeiről, feladatairól. Ezeknek eredményeként 1985. február 12–14-én Esztergomban tanácskozás tárgyalta az egyháztörténet-írás helyzetét Magyarországon. A tanácskozáson – amelyen kb. 150 fő vett részt – előadást tartottak: Glatz Ferenc:A magyar történetírás fejlődének főbb kérdései 1945-tő1 napjainkig; Gergely Jenő:A modernkori egyháztörténet kutatásának fő problémái; Szántó Konrád:Az egyházi történetírás problémái, feladatai; Csapodi Csaba: Segédtudományi ismeretek és egyháztörténet az egyház középkori történetének kutatásában; Vörös Károly:Forrástani ismeretek az újkori egyháztörténet kutatásban, különös tekintettel a plébániák történetére; Erdő Péter: Az egyház jogi szervezete. A tanácskozás résztvevőit fogadta és megvendégelte Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek.