Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

14. fejezet -

Magyar kánkán 1848 júliusában – egy liberális fõnemes szemével

MODERN FORRÁSTUDOMÁNYOK

SPIRA György

Magyar kánkán 1848 júliusában – egy liberális főnemes szemével

Az itt látható, Politikai tánczvigalomcímű kőnyomatos karikatúrával azóta, hogy Világos után üldözött vaddá lett, a közönség csak 1981-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Művészet Magyarországon 1830–1870című kiállításon találkozhatott ismét. Bemutatásának érdeme Szabó Júliáé (aki a kiállítás előkészületei során a Történelmi Képcsarnok birtokában lévő ismert példányának egy párdarabját is felfedezte a keszthelyi Helikon-könyvtárban). Értelmezésére azonban ő, művészettörténész lévén, nem vállalkozott, hanem e sorok íróját kérte fel erre. Ennek a feladatnak próbálok most eleget tenni abban a meggyőződésben, hogy a képet érdemes is alaposabban megvizsgálnunk, mert igen érzékletes kifejezője a negyvennyolcas forradalom táborán belüli nézetharcoknak, közelebbről: azoknak a kifogásoknak, amelyeket 1848 nyarán a forradalom kormányrúdját kezükben tartó liberális politikusok követői emeltek a kormánypolitikát balról bíráló radikálisokkal szemben.

Hogy képünk valóban ezeket a kifogásokat tárja elénk, azt már a karikaturista személye is kétségtelenné teszi. Igaz, a mű szignálatlan; felirata csupán annyit árul el, hogy sokszorosítása Walzel Ágost Frigyes pesti kőnyomdai műintézetében történt. De elég egyetlen pillantást vetnünk a képen nyüzsgő alakok megjelenítési módjára vagy akár csak a rajta olvasható szövegek betűformáira, hogy lássuk: ez a lap a legszorosabb testvéri viszonyban van azokkal az ugyancsak a forradalmi baloldalt ostorozó s ugyancsak Walzel által piacra dobott gúnyrajzokkal, amelyeket – mint például a Kik megtörvén honunkban az egyetértést, a reactiót leginkább elősegitékvagy A hivatal- és dicsvágy szemete az egyenlőség fényes kocsijáncíműt1 – köztudomás szerint Szerelmey Miklós rajzolt kőre Andrássy Manó gróf előképe alapján2 Andrássyról pedig tudjuk, hogy már 1848 előtt is szorgosan tevékenykedett a liberális ellenzék céljainak valóra váltásáért – úgyis, mint például Torna vármegye ellenzéki követeinek egyike az utolsó rendi országgyűlésen, de úgy is, mint karikaturista (például mint egy Széchenyit ellenzéki nézőpontról kifigurázó torzkép3 alkotója) –, s az általa választott útról a márciusi forradalom győzelme után sem tért le, minek folytán 1848. május 20-án a közben kormányra került volt ellenzéki vezetők bizalmából a főispáni tisztséget is elnyerte megyéjében.4

De ha a karikaturista kilétét nem tudnók is tisztázni, azt, hogy műve a kormány híveinek a radikális politika iránt táplált aggályait önti képi formába – mégpedig úgy, ahogyan ezek az aggályok 1848. július 20–22. táján körvonalazódtak –, magából a rajzból is kihámozhatnók. Hiszen a rajz középpontjában egy sárba tiport pergamentekercset látunk, amelyen a Sanctio Pragmaticafelirat olvasható; s a Magyarország és Ausztria kapcsolatát hajdan oly szorosra fűző (a magyar liberálisok által pedig a márciusi törvényekben is változatlan érvényűnek elismert) pragmatica sanctiótelőször éppen ezekben a napokban, a nem sokkal előbb megnyílt első magyar népképviseleti országgyűlés képviselőházának válaszfelirati vitája során érte általános támadás, és ezt a támadást a forradalom radikálisai intézték ellene – indítékot erre végső soron attól a harctól kapva, amely Lombardiában és Venetóban ekkor már négy hónapja folyt a függetlenségükért fegyverre kelt itteni Habsburg-alattvalók meg a segítségükre sietett piemonti sereg és a császári csapatok között.

A magyar forradalom tábora ugyanis kezdettől fogva mélységes rokonszenvvel tekintett az olaszokra mint Magyarország természetes szövetségeseire, s a rokonszenv jó ideig rányomta a maga bélyegét a Batthyány-kormány ténykedésére is. Július elején azonban egyszerre fordulat állott be a kormány Észak-Itáliával kapcsolatos vonalvezetésében, mégpedig azért, mert Batthyányék az előző hetekben mind több jelére figyeltek fel az osztrák kabinet Magyarország iránti ellenségességének s – tapasztalván a magyarellenes nemzetiségi mozgalmak terebélyesedését meg a márciusi jobbágyfelszabadítás kereteinek kitágítására irányuló parasztmozgalmak elharapózását – egyre nyomasztóbbnak kezdték érezni az ország belső helyzetét is. A népképviseleti országgyűlés összeültekor tehát a kormány – hogy Magyarország javára hangolja az udvari köröket – olyan meglepetésszerű indítvánnyal fordult a képviselőházhoz, hogy mivel a piemonti beavatkozás az észak-itáliai polgárháborút külháborúvá változtatta, külháború esetén pedig Magyarország a pragmatica sanctio értelmében köteles Ausztria támogatására kelni, a ház az országgyűlés megnyitó ülésén elhangzó trónbeszédre adandó válaszfeliratában az olasz földön küzdő császári csapatok megerősítésére ajánljon fel több tízezer magyar újoncot. És a képviselők liberális többsége magáévá is tette ezt a kezdeményezést. A baloldali képviselők viszont mereven szembehelyezkedtek az indítvánnyal, s a válaszfelirati vita során annak a véleményüknek adtak hangot, hogy – bármit parancsol is a pragmatica sanctio – Magyarországnak nem szabad – vagy ha igen, akkor épp az olaszok oldalán volna indokolt – beavatkoznia az észak-itáliai háborúba; egyikük, Perczel Mór pedig még azt is jónak látta kijelenteni, hogy a piemonti uralkodó, Károly Albert nem gáncsot, hanem egyenesen elismerést érdemel csapatainak Lombardiába küldéséért.5 És az előttünk fekvő gúnyrajz teljes hűséggel tükrözi azokat a gondolatokat, amelyek az ilyen és hasonló megnyilatkozások hallatára támadtak a kormánytámogató honatyákban.

Vegyük hát most szemügyre képünket kissé közelebbről, további részleteire is kiterjedő figyelemmel. A litográfia balszélén az országra a liberális politikusok szerint leselkedő veszélyeket látjuk megjelenítve. A Habsburgok oldaláról fenyegető veszély persze nem szerepel köztük, mert a liberálisok zöme ez idő tájt még kételkedett a Habsburgok ellenforradalmi szándékaiban. Annál nagyobb hangsúlyt kap viszont a nemzetiségi mozgalmak keltette veszély, amelyet itt az egyes nemzetiségeket sommásan jelképező, egyéni vonásokkal nem bíró figurák testesítenek meg: egy fejszével felfegyverkezett román, aki az „oláh nemzet”-et élteti (s evvel annak a – magyar részről mind ez ideig elutasított – követelésnek a szószólójaként lép színre, hogy a magyarországi nem-magyarokat ezentúl ne kezeljék az ország valamennyi lakójára kiterjedő magyar „politikai” nemzethez tartozókként, hanem különálló nemzetek fiainak ismerjék el őket); egy szerb pópa, aki I. Miklós orosz cárt éljenzi meg, mégpedig mint saját uralkodóját (s ezzel annak a magyar liberálisok körében meggyökerezett hiedelemnek van hivatva kifejezést adni, hogy a hazai nemzetiségi mozgalmak nem a hazai körülmények alakulásának köszönhetik létüket, hanem csupán orosz bujtogatás termékei, de éppen ezért fölöttébb nyugtalanítóak); egy polgári öltözékű szerb, aki a karlócai szerb nemzeti gyűlésen május 13-án a magyarországi szerbek vajdájává választott Stevan Šupljikac ezredesre kiált éljent (s evvel azt hivatott sugallni, hogy az autonóm vajdaság létrehozásáért harcba indult szerbek – a többi nemzetiségi mozgalommal egyetemben – az ország állami egységét veszélyeztetik); egy szuronyt szegező horvát határőr, aki a magyar kormánnyal még tárgyalni sem hajlandó horvát bánt, Jellačićot élteti (s ezzel a Horvátországban folyó fegyveres készületekre van rendeltetve figyelmeztetni a kép szemlélőit); meg három fátermörderes erdélyi szász, akik a Szászföld különállásáért emelnek szót (s így szintén a nemzetiségek önkormányzati törekvéseinek fenyegető mivoltára hivatván emlékeztetni).

Ezek mellett első pillantásra kisebb nyomatékot látszik kapni a parasztmozgalmak veszélye. De ha jobban meggondoljuk a dolgot, rá kell ébrednünk, hogy a rajz készítőjének szemében ténylegesen ez sem lehetett sokkal kisebb veszély, hiszen a földesúri magántulajdon szentségét csorbító parasztmozgalmak részvevőit (sok más liberálishoz hasonlóan) ő is kommunistáknak könyveli el, a kommunizmus kísértetét pedig a párizsi Club de la Révolutionfejétől, a Duna partján a valóságosnál nyilván jóval félelmetesebb forradalmárnak képzelt Armand Barbéstől kölcsönzött arcvonásokkal ruházza fel, s kezébe égő fáklyát ad annak éreztetésére, hogy a parasztmozgalmak, ha nem ügyelnek rájuk, előbb-utóbb lángba fogják borítani az országot.

S miután így sorra vette az országra szerinte leselkedő veszedelmeket, a rajzoló a kép közepe táján bemutatja a radikálisokat is, mégpedig olyan emberekként, akik mit sem törődnek ezekkel a veszedelmekkel s általában sem az ország érdekeiből indulnak ki, hanem egyedül azon törik a fejüket, hogyan mímelhetnék a (magyar viszonyokkal pedig összhangba nem hozható) francia módit minél szolgaibban. Másként legalábbis nemigen értelmezhető, hogy a radikálisokat megtestesítő figurák a kor legdivatosabb francia táncát, kánkánt járva egy a francia jakobinusok jelképével, frígiai sipkával is megfejelt vörös zászlót lejtenek körül, s hogy éppen ők azok, akik eközben meggondolatlanul sárba tiporják a pragmatica sanctiót, amelyet pedig a rajz készítőjének nyilvánvaló meggyőződése szerint mindennél nagyobb becsben kellene tartanok. És hogy a rajzoló mennyire lesújtó véleménnyel van az általuk megjelenített irányzatról, azt a kompozíció sok más eleme is érzékelteti. Hiszen e figurákat a rajz úgy állítja elénk, hogy egyikük (aki egyénített vonásokkal rendelkezik, dehogy kinek a vonásaival, azt egyelőre meg nem mondhatom) a zűrzavart élteti (mégpedig – jellemzően – franciául) miközben ennek az alaknak az árnyékában a hatalom felé sompolyog egy a Gracchusokra (azaz az Andrássy Manó által más karikatúráin is pusztán hatalomvágyuktól vezérelteknek lefestett Madarász-fivérekre) utaló gnóm; másikuk, akiben nem nehéz Petőfireismerni, minden királyához hű, igaz magyar borzadályára (s úgyszintén Béranger nyelvén) a köztársaság mellett tesz hitet; harmadikuk pedig, aki a rajzasztalon Perczel külsejét nyerte el s aki – hogy nagyobb szenvedelemre gerjedjen – önmagát sarkantyúzza, nem átallja Károly Albert személyében egy idegen ország uralkodóját s ráadásul éppen egy a magyar királyra haddal tört ország uralkodóját éltetni (a változatosság kedvéért olaszul)!

Majd – hogy mindezek után a kegyelemdöfést is megadja a radikálisoknak – a rajz készítője a kép jobb szélén felsorakoztatja „a civilizált világ” – értsd: a nyugati hatalmak – megszemélyesítőit is. Egyikük, az egységesülés útjára lépett Németország képviselője (akinek a fejformája leginkább Heinrich Gagernére, a május 18-án Frankfurtban megnyílt össznémet alkotmányozó nemzetgyűlés elnökéére emlékeztet) döbbenten szemléli a magyar kánkánt, s a szájába adott szavakból kitetszően azon töri a fejét, vajon kinek vagy minek akarnak hasznára lenni, akik ezt az őrült táncot ropják: a német egység ügyének? vagy az osztrák kamarillának? vagy a német birodalmi kormányzóvá megválasztott János főhercegnek? vagy a Habsburgok fekete-sárga színeinek? vagy a magyarfaló cseheknek? vagy a németeknek? vagy a reakciónak? vagy a bécsi forradalmi mozgalom legszélsőségesebb elemeinek? vagy éppenséggel a Habsburg-birodalom területén kitört forradalmak eltiprására kiszemelt Windisch-Grätz tábornoknak? (mert hogy Magyarországnak hasznot nem hajtanak evvel, az kétségtelen).

Egy másik alak, az amerikai közvéleményt jelképező egyénítetlen jenki-figura viszont semmi döbbenetet nem mutat, hanem egykedvűen szivarozva, csak annyit szögez, le, hogy az előtte táncolókból véleménye szerint teljességgel hiányzik a józan számítás. S ezt a véleményt azután az ismert londoni élclapnak, a Punchnakaz angol sajtót reprezentálni hivatott állandó karikatúrafigurái közül John Bull azzal toldja meg, hogy a magyar baloldal bolond csőcselék, a lap címadója, a paprikajancsi pedig azzal, hogy amit ez a magyar baloldal művel, az közönséges szélhámosság; s ebben a nézetben maradéktalanul osztozni látszik a táncolókra vészjóslóan morgó bulldog is. Mindazonáltal a csattanót Andrássy nem ezekkel az alakokkal, hanem Franciaország képviselőjével, a párizsi munkások nem sokkal ezelőtt, június végén kitört felkelését kegyetlenül vérbe fojtó Eugéne Cavaignac tábornokkal mondatja ki ekképpen: „Imhol a kánkán, amelyet néhány napja eljártak [már] Párizsban [is]” – s evvel félreérthetetlenné teszi, hogy a bőrükbe nem férők törekvéseinek szerinte rövidesen Magyarországon is meglesz a böjtjük...

Ilyennek látta és láttatta tehát a baloldali politikát Andrássy Manó gróf 1848 júliusának vége felé, s talán ilyennek látta még a következő négy-öt hétben is: De már szeptemberben, amikor az udvar egyértelműen szembefordult a magyar forradalommal s a Jelačić parancsnoksága alatt álló császári csapatok hadra keltek Magyarország ellen, ráeszmélhetett, hogy tévedett: hogy a főveszély mégiscsak ott keresendő, ahol az általa oly sokszor kárhoztatott radikálisok korábban is keresték. Legalábbis erre vall az, hogy ekkor egyszer s mindenkorra felhagyott a baloldal kipellengérezésével, sőt nemcsak felhagyott ezzel, hanem ceruza helyett egyenesen kardot fogott a kezébe, s Pákozdnál maga is közreműködött a fekete-sárga zászlók alatt támadó ellenség visszaverésében. 1848 utolsó hónapjaiban pedig a jelek szerint még tovább jutott a kijózanodás útján: még világosabban felismerte, mekkora – minden másnál nagyobb – veszély fenyegeti a magyar ügyet Bécs részéről, s ennek bizonyságaként, mikor az év végén Windisch-Grätz hadai is megindultak Buda felé, a további ellenállás dicsőségét habozás nélkül átengedve másoknak, lóhalálában kimenekült az országból, hogy azután meg se is állapodjék egészen addig, amíg a messzi-messzi Bengáli-öböl kies s – ami fő – biztonságos partvidékéig nem ér ...6

Jegyzetek

1. Reprodukcióban közli mindkettőt Rózsa György és Spira György (szerk.): Negyvennyolc a kortársak szemével, Bp., é. n. [1973]. 196., ill. 232. sz.

2. Erről Rózsa György: Negyvennyolc az egykorú művészetben, uo. 517. l.

3. Reprodukcióban közli Rózsa–Spira 103. sz.

4. Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről [I]. Pest, 1867. 72. l.

5. L. a képviselőház 1848. július 21-i ülésén elhangzott második felszólalását. Közlöny, 1848. július 24. 45. sz. 205–206. l.

6. Vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I. Bp., 1891. 172.l.