Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

13. fejezet -

Lengyelország, 1939. A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. II. rész

KÖZÖS DOLGAINK

DIÓSZEGI István

Lengyelország, 1939

A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. II. rész

A szovjet–német szerződés után

Londonban és Párizsban nem tudhatták, hogy miről beszélt Hitler Obersalzbergben, de a katonai készülődés láttán nem lehettek illúzióik. Tulajdonképpen már ekkor csak a tudomásulvétel és a háború között választhattak, de úgy gondolták, hogy a manőverezésnek és a diplomáciának is vannak még esélyei. Ha egyrészt határozottságot, másrészt megértést mutatnak, Hitler talán még jobb belátásra tér.

Most az angolok mutattak nagyobb kezdeményezőkészséget. Válaszul a német katonai intézkedésre, a kormány a haderőt részlegesen mozgósította, a hadiflotta és a légierő számára pedig riadókészültséget rendelt el. Azt is jó érzékkel feltételezték, hogy Hitler a szovjet–német szerződés következtében a nyugati hatalmak passzivitásában reménykedik. Chamberlain levelet küldött Hitlernek, amelyben figyelmeztette, hogy Anglia az új helyzetben is változatlanul be szándékozik tartani Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeit. Hogy kijelentésének nyomatékot adjon, az eddigi ideiglenes egyezmény helyett augusztus 25-én kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Lengyelországgal.

Párizsban valóságos sokkot váltott ki a szovjet–német egyezmény, és úgy tűnik, hogy Hitler feltevése: a nyugati hatalmak sorsára hagyják Lengyelországot, nem volt teljesen alaptalan. Augusztus 23-án összeült a kibővített francia minisztertanács. Daladier miniszterelnök így tette fel a kérdést: mi a jobb ebben a helyzetben: ha hűek maradunk vállalt kötelezettségeinkhez, és azonnal háborúba lépünk, avagy ha felülvizsgáljuk álláspontunkat, és az így nyert időt katonai erőnk kiépítésére használjuk fel. Gamelin tábornok, a vezérkar főnöke az első lehetőséget támasztotta alá katonai érveivel. Kijelentette, hogy bízik Lengyelország tisztességes ellenállásában, amely a német hadsereget megakadályozza abban, hogy a következő tavaszig Franciaország ellen fordulhasson. Addigra pedig már Anglia is Franciaország mellett áll. A minisztertanács ennek megfelelően elhatározta, hogy megkezdi az előkészületeket az általános mozgósítás elrendelésére.

A végeredmény tehát, ha ingadozás után is, Párizsban is ugyanaz volt, mint Londonban. Katonai intézkedések meghozatala, minden eshetőségre felkészülve. Ezek az intézkedések azonban, miként Londonban, nemcsak a kikerülhetetlen háborút, hanem az elrettentést is szolgálták. A francia kormány eltökélt szándékát a berlini francia nagykövet augusztus 25-én Hitler tudomására hozta.

A kemény hang és az erődemonstráció meghozta gyümölcsét. A Lengyelország megtámadására utasító hadparancs augusztus 22. óta érvényben volt, és Hitler már a pontos időpontot: augusztus 26. hajnalát is megjelölte. Amikor azonban augusztus 25-én a délutáni órákban megérkezett az angol–lengyel szerződés híre, és a berlini francia nagykövet is világosan jelezte kormánya szándékát, egyszerre megtorpant a német háborús elszántság. Hitler – nem kis zavart okozva a felfejlődő hadosztályok soraiban – visszavonta a támadási parancsot.

Átmeneti zavar volt ez csak persze, nem végleges visszavonulás. Történelmietlen lenne a feltevés, hogy a töretlen szilárdság végképp visszarettentette volna Hitlert a háborútól. A nemzetközi helyzet túlságosan kedvező volt számára ahhoz, mintsem hogy lemondjon az „élettér” megszerzéséről. A nyugati hatalmak magatartása azonban megkönnyítette számára a második, most már visszavonhatatlan döntés meghozatalát.

London és Párizs ugyanis nemcsak erőt fitogtatott, hanem jószolgálatait is felajánlotta. A fenyegetésekkel egyidejűleg Berlin tudomására hozták, hogy hajlandók közreműködni a német–lengyel konfliktus békés és méltányos rendezésében. Hitler ebből azt vonhatta le, hogy az angol–francia háborús szándék mégsem töretlen, de ha mégis az, a német tárgyalókészség kinyilvánításával befelé és kifelé is demonstrálhatja jóhiszeműségét. És ez olyan terep volt, ahol nem lehetett vele versenyre kelni.

Mert Hitler nem az a partner volt, akivel el lehetett járni a klasszikus diplomácia hagyományos tánclépéseit. A ritmust ő diktálta. Miközben gátlástalanul megígérte, hogy örökre garantálja Anglia és Franciaország birtokállományát, kikötötte, hogy Lengyelországgal csak Danzig és a korridor átengedéséről hajlandó tárgyalni. Ugyanakkor a Lengyelország elleni féktelen sajtópropagandával olyan atmoszférát teremtett, amely a lengyel kormány számára egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bármiről is tárgyaljon. Amikor angol és francia nyomásra a lengyel kormány végül hajlandó volt a kapcsolatok felvételére, Hitler a tárgyalások feltételéül teljhatalommal ellátott lengyel megbízott érkezését szabta. A berlini lengyelkövet augusztus 31-én már csak időhiány miatt is enélkül jelent meg a német külügyminiszternél. A kör bezárult. Az angol és a francia nagykövettel közölték, hogy a lengyel kormány azzal, hogy nem küldött teljhatalmú megbízottat, gyakorlatilag elutasította a német javaslatokat. De ugyanaznap délben, még mielőtt a lengyel követ a külügyminisztériumba érkezett volna, a távírók már lekopogták a parancsot: szeptember 1-jén, hajnali háromnegyed ötkor támadás..

Hitler támadásban

1939. szeptember 1-jén a reggeli órákban a lengyel államelnök felhívással fordult a lakossághoz. Bejelentette, hogy az ősi ellenség támadást indított a lengyel állam ellen. Kifejezte meggyőződését, hogy a lengyel nemzet egy emberként a főparancsnok mögé sorakozik, és mint a lengyel–német kapcsolatok története során annyiszor, most is alaposan megleckézteti a támadót. Felhívását a teljes győzelem iránti bizalom kinyilvánításával fejezte be.

Önbizalom nélkül nem lehet háborúba indulni, és semmilyen kormány nem keltheti a lakosság előtt a defetizmus látszatát. A győzelem és az offenzíva azonban a háborúban korántsem szinonim fogalmak. A hadsereg vezetőinek a megfelelő stratégiát a helyzet és az erőviszonyok ismeretében és alapos mérlegelésével kell kialakítaniuk. Vannak esetek, amikor a defenzíva, a szívós védekezés sokkal inkább célravezető, mint az erőltetett támadás.

A lengyel hadsereg főparancsnoka úgy ítélte meg, hogy most nem ilyen esetről van szó. A haditerv szerint az északon felállított hadseregnek rögtön el kellett foglalnia Danzigot, a délinek be kellett törnie Felső Sziléziába, a középsőnek pedig meg kellett akadályoznia mindenféle német kibontakozást. Úgy gondolta, hogy a lengyel hadsereg ereje és bátorsága megfelelő garancia e terv végrehajtására.

A lengyel véderő számszerűen valóban nem volt jelentéktelen. Mozgósítás esetén negyven hadosztályt tudott felvonultatni. De technikai színvonala nem volt magasabb egy első világháborús hadseregénél. Kevés volt a repülője, alig volt harckocsija, ezek nélkül a nagyszámú gyalogság és a már-már anakronisztikus lovasság pedig nem lehetett ütőképes. Ráadásul a diplomáciai huzavona miatt a mozgósítással is megkéstek, és a háború kirobbantásának pillanatában csak a hadosztályok fele volt állomáshelyén. A szomszédoktól nem lehetett várni a hiányzó hadosztályok pótlását. Szlovákia a háború második napján csatlakozott a támadó Németországhoz. A Szovjetunió a Németországgal kötött szerződés értelmében semlegességet tanúsított, a szövetséges Románia pedig mozdulni sem mert. Egyedül Magyarország tett barátságos gesztust: ellenintézkedéseket kilátásba helyezve elutasította a felvidéki vasutak igénybevételére vonatkozó német kérést. De hát ez is csak a helyzet további romlását akadályozta meg, közvetlen segítséget nem jelentett.

A korszerűtlen és késlekedő lengyel hadsereggel szemben Európa legerősebb és legjobban felszerelt hadserege állott. A németek már augusztus eleje óta fokozatosan mozgósítottak, így a háború megindításakor hatvanhárom hadosztályt összpontosítottak a határon. Ez önmagában is háromszoros túlerő volt, amit a technikai színvonalban mutatkozó különbség még meghatványozott. A hadosztályok közül öt páncélos divízió volt, egyenként háromszázötven harckocsival, a szárazföldi hadmozdulatokat kétezer harci repülő támogatta.

A számbeli és technikai fölény, amelyet a német hadvezetés maximálisan kihasznált, kezdettől egyenlőtlenné tette a küzdelmet. A német légierő már az első napon, még felszállás előtt megsemmisítette szinte az egész lengyel repülőgép-állományt, és a korlátlan légifölény birtokában közúton és vasúton megakadályozott minden lengyel csapatmozgatást. A német páncélos ékek mélyen behatoltak a lengyel állások mögé, elvágták egymástól a különböző csapattesteket, és darabokra szabdalták az ezernégyszáz kilométer hosszú lengyel arcvonalat. Amikor a lengyel főparancsnok szeptember 5-ről 6-ra virradóan elrendelte a visszavonulást, már késő volt. A hadosztályok többsége nem tudta kivonni magát a német bekerítésből. A kormány még aznap elhatározta, hogy elhagyja Varsót, ahová szeptember 8-án megérkeztek az első német páncélos egységek.

A gyors német előnyomulásnak azonban mindvégig megvolt a kockázata. Szeptember 3-tól Németország hadiállapotban volt Franciaországgal és Angliával, és a francia támadással számolnia kellett. Egy vezérkari tiszt azt vallotta a nürnbergi törvényszék előtt, hogy nyugaton egy puskaporos hordó tetején ültek. Mint mondotta, Hitler túlságosan is intelligens volt ahhoz, hogy ne vessen ezzel számot. Minden reggel az volt az első kérdése, hogy történt-e valami a nyugati fronton, és amikor sorra nemleges választ kapott, nehezen tudta leplezni elégedettségét. Keitel, a német haderő főnöke úgy nyilatkozott, hogy francia támadás esetén – mivel nyugaton mindössze húsz hadosztállyal rendelkeztek – csak színlelt védekezésre lettek volna képesek.

A francia aktivitással nemcsak a német hadvezetés, a lengyel vezérkar is számolt. Teljes joggal. Az 1939. májusi katonai egyezmény előírta, hogy Franciaország a háború megindulásé után azonnal légi akciókat kezd Németország ellen, a háború harmadik napján korlátozott célú offenzívát indít, a tizenötödik napon pedig teljes haderejével rátámad Németországra. A katonai konvenciót a szeptember 4-én létrejött politikai egyezmény megerősítette.

A légitámadások azonban az első, és a következő napokon is elmaradtak, és a harmadik napon sem indult meg a korlátozott célú támadás. Amikor a lengyel katonai attasé szeptember 5-én kétségbeesetten reklamálta a beígért légitámadásokat, azt a választ kapta, hogy a lengyelországi csata gyors fejleményei nem teszik lehetővé a kilátásba helyezett lépések megtételét. A francia hadvezetés az ugyancsak reklamáló politikusokkal szemben azt a katonai tekintetben furcsa érvet használta, hogy a légitámadás német ellenakciókat váltana ki, ami nehezítené a folyamatban lévő csapatösszevonásokat.

A francia–angol politikai és katonai vezetés valójában nem volt ennyire céltalan, és nem csupán az eseményektől sodortatta magát. Németországtól eltérően – amely improvizatív módon kezdte meg a háborút, és még azt sem tisztázta, hogy mit fog tenni a valószínűleg győztes lengyelországi hadjárat után – Anglia és Franciaország hosszú távú és részleteiben kidolgozott stratégiai tervvel bocsátkozott a küzdelembe. Amit tett, illetve amit nem tett meg 1939 szeptemberének kritikus napjaiban, ebbe a hosszú távú stratégiai tervbe illeszkedett.

Az angol és a francia kormány az első világháború kedvezőtlen tapasztalatait megszívlelve még 1939 tavaszán elhatározta, hogy létrehozza a két ország közötti legfelsőbb haditanácsot azzal a céllal, hogy a hosszú távú stratégiát kidolgozza és az erőfeszítéseket összehangolja.

A vezérkarok 1939 tavaszán olyan háborúval számoltak, amelyet Angliának és Franciaországnak a német–olasz koalíció ellen kell vívnia. Feltételezték, hogy a háborúba az utóbbiak oldalán japán is beavatkozik, és számításba vették a különböző országok számára kilátásba helyezett garanciákat. Ennek megfelelően, jóllehet Európára koncentráltak, átfogó stratégiai tervet készítettek.

Az átfogó stratégiai tervben abból indultak ki, hogy Anglia és Franciaország olyan ellenféllel áll szemben, amely jobban felkészült a háborúra, erősebb szárazföldi hadsereggel és légierővel rendelkezik, ugyanakkor alulmarad tengeri erejét és általános gazdasági potenciálját tekintve. Ebből következően az első időszakban az ellenség támadó hadműveleteivel kell számolni, és az erőket ennek az offenzívának a visszaverésére kell összpontosítani. A stratégia ezért először kifejezetten védekező jellegű lehet. A defenzív stratégia ugyanakkor nem zárja ki a gyengébb ellenfél, az Olaszország elleni támadó hadműveleteket.

A következő időszakban a politikának arra kell irányulnia, hogy Németországot továbbra is feltartóztassa, miközben Olaszországra döntő csapást kell mérni. Eközben a katonai erőket olyan szintre kell hozni, hogy a Németország elleni offenzív fellépésre képesek legyenek. Mindezt az ellenségre gyakorolt gazdasági nyomással és a semleges hatalmak, különösen az Egyesült Államok segítségének igénybevételével meg lehet gyorsítani.

A stratégiai tervezés későbbi szakaszában más országok, így főként Lengyelország beavatkozásának következményeit is mérlegelték. Ezt a lehetőséget kedvezőnek ítélték, mert így Németország kétfrontos háborúra kényszerülne, de a Lengyelországgal való szövetségnek csak abban az esetben tulajdonítottak stratégiai jelentőséget, ha keleten hosszú, szilárd és tartós front keletkezik. A háború kirobbanása esetén a lengyel szövetséget mindenképpen hasznosnak ítélték, mert ha Németország nyugaton támad, Lengyelország huszonöt-harminc hadosztályt leköthet. Ha pedig rögtön Lengyelország ellen fordul, amit valószínűbbnek véltek, meghosszabbodik az angol–francia felkészülési idő, és még a. német ütőerő is jelentékenyen meggyengülhet. De Lengyelország összeomlása biztosnak látszott, ha nem gyakorolnak nyomást Németországra és nem kényszerítik arra, hogy megállítsa offenzíváját. És ebben volt a nehézség.

Franciaország fel volt készülve arra, hogy támadást indítson Olaszország ellen, de arra semmiképp, hogy a megerősített német határt, a Siegfried-vonalat áttörje. Legfeljebb korlátozott célú akciókat kezdhetett, ezek viszont aligha helyezhették Németországot a kétfrontos háború nyomása alá. A levegőben ugyancsak nehéz volt segítséget nyújtani, amennyiben a német katonai célokra korlátozódtak, olyan repülőgépekkel pedig, amelyeknek hatósugara a lengyel–német határig terjed, sem az angolok, sem a franciák nem rendelkeztek.

Mindebből logikusan adódott a kegyetlen végkövetkeztetés: „Lengyelország sorsa a háború végső kimenetelétől függ, ez utóbbi pedig azon képességünktől, hogy Németországot legyőzzük, nem pedig attól, hogy a Lengyelországra nehezedő nyomást kezdettől mérsékeljük.”

A „nagy stratégiát” ismerve értelmetlen szópárbajnak tűnik a visszaemlékező politikusok és katonák vitája. Chamberlain és Daladier, Georges Bonnet és Gamelin kezdettől tudta, hogy sorsára fogják hagyni Lengyelországot; az angol és a francia érdekek szempontjából valamennyien így látták ezt helyesnek és célravezetőnek. Az az ellentmondás is feloldódik, hogy miért kötelezték el magukat, ha tudták, hogy nem lesznek képesek segíteni: Párizst és Londont addig nem fenyegette közvetlen veszély, amíg lengyel katona harcolt a Visztulánál. A számításba csak ott csúszott hiba, hogy a lengyel ellenállás a vártnál hamarabb összeomlott, és ezt nemsokára a franciák és az angolok is drágán megfizették. Az első és a legszánandóbb vesztes azonban Lengyelország volt. A szeptemberi forró napokban sok egyéb illúzió mellett a szövetségesi hűség illúziója is szertefoszlott, és a megkínzott Lengyelországnak meg kellett tapasztalnia az önzésre és az önérdekre alapozott államközi kapcsolatok kegyetlen valóságát.

A cikk első részét előző számunkban (1985/3. sz. 29. old.) közöltük.