Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

12. fejezet -

Etelköz

VÁCZY Péter

Etelköz

A közelmúltban jelent meg a Magyarország története tíz kötetben sorozat első kötete, mely a kezdetektől 1242-ig tekinti át a magyarok és Magyarország történetét. A korszak egyik vitatott kérdése: hol terült el a magyarok vándorlásának utolsó előtti állomáshelye, Etelköz? (A szerk.)

A magyarok honfoglalás előtti hazájáról Bíborbanszületett VII. Konstantinos könyve „A birodalom kormányzásáról” ad részletes tájékoztatást. Ekkortájt Bizáncban ismerték a legjobban a magyarokat. Amióta társaikkal, a kabarokkal együtt új népként megjelentek a Don és az Al-Duna közt, a Duna mindkét oldalán terjeszkedő bolgárokkal szemben a magyarok alkalmas szövetségest találtak a konstantinápolyi udvarban. Már Bölcs Leó (886–912) szövetkezett velük és ez a kötelék még szorosabbá vált azután, hogy ennek a császárnak fia, VII. Konstantinos 945–959 közt maga igazgatta a birodalmat. Magyar fejedelmi személyek sora látogatott Bizáncba, a görög egyház pedig a kereszténység terjesztése végett már püspököt szentelt „Turkia”, azaz Magyarország számára.

Egy jól bevált régi szokás szerint a császári udvarban megforduló magyarokat alaposan kikérdezték és az ily módon szerzett értesüléseket írásba foglalva a császári levéltárban tárolták. Ugyanez történt azokkal a bizánciakkal, is, akik akár a császár megbízásából, akár anélkül keresték fel a magyarokat. Amikor tehát az irodalomkedvelő Konstantinos császár hozzálátott könyve magyar fejezeteinek megírásához, nem támaszkodott csupán személyes tapasztalataira, hanem kinyittatta a császári archívum fiókjait és magához kérette a még atyja életében összegyűjtött magyar tárgyú iratcsomókat.

A forrásanyag, amely immár a császári szerző rendelkezésére állott, nem volt és nem is lehetett egységes. Amit még egy félszázaddal előbb fellegyeztek, az nyilván nem mindig egyezett azzal, amit a szerző a közvetlen érintkezés folytán maga látott és hallott. Az akkori írók azonban könnyedén túltették magukat a szövegek ellentmondásain és az egyeztetés nehézségeit az olvasóra bízták. E hanyagság hasznát elsősorban a filológus látja, aki a különböző eredetű szövegrészek szétválasztásával bíbelődik. Ami mármost Konstantinost mint írót illeti, műve a kor szerzői gyakorlatának iskolai példatára lehetne.

Ezután nem csodálkozunk azon, hogy Konstantinos művének két különböző fejezetében Etelköz névalakja is kétféle. A 38. fejezetben a magyarok korai történetéről olvasunk, amikor őket még szaviroknak hívták, és a kangároktól vereséget szenvedve egy részük Perzsia felé vette útját, más része „nyugatra ment lakni az Atelkuzu[így, egybeírva] nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik”. Hogy ezt az őstörténeti anyagot nem maga a szerző hordta össze, hanem abból csak jól-rosszul válogatott, azt éppen az országnév régies írásmódja bizonyítja. A gyűjtést még atyja, Bölcs Leó végezte el.

A könyv megírása idején, a 10. század közepén, a magyarok korábbi hazájuk nevét már másképpen ejtették ki. Ezt tanúsítja a konstantinosi mű 40. fejezete, ahol szó van a magyar honfoglalást megelőző eseményekről. Elbeszélése végén a császár ismét visszatér az elhagyott magyar haza sorsára: „Azt a helyet pedig, amelyen a türkök [így hívja a bizánciak szokása szerint a magyarokat] korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Kuzunek nevezik, smostanában a besenyők lakják.” A következőkben oly dolgokról beszél a császár, amiből világossá válik, hogy saját korának magyar viszonyait írja le. Beszámolója végén az Árpád-ivadékok nemzedékrendjét is közli. Feltűnően meleg hangon emlékezik meg „barátjáról” az Árpád-ivadék Termacsuról, „aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával” Konstantinápolyba. Más forrásból tudjuk, hogy „nem sokkal utóbb” a jila(gyula) méltóság viselője is megjelent a császárnál. Minthogy az ő látogatását a szerző nem említi meg, biztosra vehetjük, hogy a fő adatközlő nem a Gyula, hanem a 948 körül Konstantinápolyban járt Termacsu volt.

A 40. fejezetben közölt Etelköz-adat hosszabb tanulmányt igényel, mint a korábban ismertetett Bölcs Leó-kori adat. Tudniillik oly szövegben maradt korunkra, melyet előbb meg kell tisztítani részben a szerző, részben a másoló félreértéseitől. A korábbi Atelkuzu(olv. küzü) alapján az országnév 950 körüli alakja nem lehetett más, mint Etelküzü, s csak a másoló hibájából szakadt ketté Etelre és Küzüre. A név két tagja talán a kelleténél messzebb került el egymástól az eredeti görög szövegben. A számára értelmetlen és idegen küzü szóról könnyen vélhette a másoló, hogy ugyanúgy folyónév, mint az Etel. Ha újraolvassa a szerző szavait, tévedésére maga is rájött volna, hiszen a szerző Etelköz folyójáról egyes számban beszél. A küzü tehát semmiképpen sem lehet folyónév, s azonos a magyar köz szóval.

Konstantinos szövegéből félreérthetetlenül kitűnik, hogy a magyarok adták országuknak az Etelköz nevet.A névadás módja valóban teljesen megfelel a későbbi magyarországi gyakorlatnak. Tatárjárás előtti földrajzi neveink közt sok olyan példát találunk, amelyek az Etelköz típusnak tökéletesen megfelelnek. Adva van egy nagyobb víz, melynek területét egy kisebb víz behatárolja. A névadó szerepét a kisebb vízfolyás tölti be. A Rába adott nevet a Rábaköznek, a Bodrog a Bodrogköznek, a Sárvíz a Sárköznek stb. Konstantinos egyes számú fogalmazása eldönti azt a kérdést, hogy az Etelköz esetében egy vagy több vízre, esetleg több folyó által öntözött területre kell-e gondolnunk. Le kell szögeznünk: az Atel/Etelről, mint egy folyó nevéről emlékezik meg.

Továbbmenve, még azt is mondhatjuk: a magyarok honfoglalás előtti hazájukat nemcsak maguk nevezték el, hanem igazi magyar módra adtak neki nevet. Ezt azért jó hangsúlyoznunk, mert a honfoglalók többnyelvűek voltak, a magyaron kívül beszéltek törökül is, sőt legalább kétféle változatban. Mégis úgy történt, hogy maga az ország oly nevet kapott tőlük, melynek az utótagja, a küzü > köznem török, hanem finnugor szó nyelvünkben. Tehát a magyar nyelvű elem többségben vagy legalábbis hangadó lehetett.

Ha viszont az Etelköz névadást a Rábaköz módjára kell elképzelnünk, az Etel oly folyó volt, mely a magyarok földjét az egyik oldalról határolta. A császár tehát mindenképpen helytelenül írja, hogy ez a folyó a magyarok földjén „keresztülfolyik”.

Tulajdonképp hol is keressük Etelköz névadó folyóját?E tekintetben a császár teljes bizonytalanságban hagyja olvasóját. De arról sem tájékoztat, hogy maga az Etelköz nevű ország hol feküdt. Kedvenc szavajárása szerint azonos vele „a besenyők földje”, „a besenyők országa”. A besenyők helyét viszont úgy határozza meg, hogy ott előbb a magyarok laktak. Amikor pedig a 39. és a 40. fejezetben a magyar–kabar seregek etelközi bevonulását beszéli el, szerinte a hódítók „a besenyők földjét” foglalták el, holott nagyon jól tudta, a besenyők csak a magyarok és a kabarok távozása után telepedtek oda. Könyvének magyar fejezetei alkalmatlanok arra, hogy segítségükkel Etelköz fekvését pontosan meghatározhassuk.

Abból kell kiindulnunk, hogy VII. Konstantinos császár korában a besenyő kérdés sok gondot okozott Bizáncnak. A császár sokat idézett könyvében vissza-visszatérő kérdés: hogyan lehetne ezt a veszedelmes barbárt nyugalomra bírni és a birodalmi politika számára megnyernie. Nem véletlen, hogy a könyv legragyogóbb fejezete éppen a besenyő törzsszövetség leírása. Aki annyira ismerte a besenyőket, mint a császár, nem tévedhetett a besenyő föld kiterjedése dolgában. És a császárnak abban is hinnünk kell, hogy ennek a besenyő földnek határai egybeestek a magyar Etelköz határaival.

Nagy szerencsénkre könyve két igen pontos felmérést tartalmaz Besenyőország kiterjedéséről. A két felmérés szöveghelye a 38. fejezet 65–40., valamint a 42. fejezet 20. és 60. sora. Az itt közölt adatok Etelköz helyét is meghatározzák.

A 38. fejezet végén a császár külön kiemeli a folyók jelentőségét a besenyők életében. Noha minden törzsnek megvolt a maga neve, helyüket az egyes folyók neve után jelölték. E nevezetes folyókat a szerző a következő sorrendben közli: első folyó a Varuch,második a Kuvu, harmadik a Trullos,negyedik a Brutos,ötödik a Seretos. Közülük a két utolsót könnyűszerrel fel lehet ismerni a Prutban, illetve a Szeretben. A felsorolás tehát keletről halad nyugat felé. A harmadik folyó görögösített neve, a Trullosbiztosan azonosítható a Dnyeszter folyó török Turlanevével. Ez talán visszavezethető a hajdani szkíta-alán kori Türasnévadásra. Moravcsik Gyula a KuvubenaBug folyót sejti. Itt alighanem török névadással (vö. kun quv, középtörök guba) van dolgunk. Témánk szempontjából a kérdés lényegtelen, mivel a Varuchnem lehet más mint a Dnyeper „hun” Var nevének képzős változata.

Amikor tehát Konstantinos a besenyők folyóit sorjában megnevezi, elsőként a Dnyeperről szól, utolsóként pedig a Dunába ömlő Szeret folyóról emlékezik meg. Vajon ezek határfolyók lettek volna, melyeken túl már idegen terület következett? Az idézett helyeken Konstantinos azonban nem Besenyőország határait akarta megrajzolni. Ehhez elegendő lett volna két folyó kijelölése keleten és nyugaton. Ő viszont öt folyót nevez meg, amelyek az ország területén keresztülfolynak. Konstantinos épp azt kívánta kifejezésre juttatni, hogy a besenyők szállásai e folyókhoz igazodtak. A legeltető pásztorkodás számára valóban létkérdés volt a jó telelés a folyók torkolatvidékén és az északi fekvésű legelők birtoklása a nyár folyamán. A besenyők életét is a pásztorkodás ritmusa szabályozta, mégpedig azon folyók mentén, melyeket a császár név szerint felsorolt. Az olvasó a folyókat ismerve csak akkor kap valami képet Besenyőország fekvéséről, ha a Dnyepert és a Szeretet nem tartja határfolyónak.

Besenyőország tényleges határairól Konstantinos művének 42. fejezetében egy földrajzi áttekintés során beszél. Földleírása Belgrádnál kezdődik és a Duna mentén halad kelet felé. Itt mindjárt elsőként a magyarokat említi meg, akik nemcsak a Dunától északra eső területeket, beleértve Morvaországot is, birtokolják, hanem a Dunától délre eső részt is a Száváig. Feltűnő, hogy Besenyőország csak Drisztrával átellenben, az Al-Dunánál kezdődik, tehát nyugat felé még az Olt folyót sem érte el. Ha viszont a könyv 40. fejezete (28. sor) szerint Magyarország keletre nem terjedt túl Traianus császár dunai hídjánál, felmerül a kérdés, kié volt innen a Duna bal parti része egészen Drisztra városáig. A császár adós marad a felelettel, s csak sejthetjük, hogy ezen a területen továbbra is fennmaradt a bolgár uralom. A határt mind a magyar, mind a bolgár részen a császár úgy írta le, miként azt saját kora viszonyaiból megismerte. Híradása mindenképpen hitelt érdemel.

Drisztra városától keletre a Duna túlsó oldalán terült el a besenyők földje egészen a kazárok Sarkel nevű erődjéig. Ez az erőd még Theophilos császár (829–842) idején bizánci segédlettel a Don folyó régi medrének bal partoldalán épült közvetlenül 838 előtt, és arra a szárazföldi útra vigyázott, mely a kazárok Atil/Itilnevű fővárosáig vezetett. M. I. Artamonov orosz régész talált romjaira, és szinte teljes kiterjedésében kiásatta. Theophanes krónikájának folytatója – aki különben művének megírásához a megbízást VII. Konstantinostól kapta – úgyszintén azt állítja, hogy Sarkelnél a kazár őrség farkasszemet nézett a Don túlsó oldalán tanyázó besenyőkkel. Minthogy Sarkel a Donez torkolatánál északabbra feküdt, a Donez völgyéből érkező utak felett is a besenyők gyakoroltak ellenőrzést. Szóról szóra kell tehát vennünk azt, amit Konstantinos császár könyvének 42. fejezetében a 63. sorban lejegyzett: „Besenyőország tartja birtokában az egész földet Oroszországig és Boszporuszig s egészen Cherszónig...”, vagyis az Azovi-tengerig. Ekkor az oroszok – írja a császár – a Dnyeper folyó felső szakaszán laktak és ezen a folyón lehajózva keresték fel Bizánc kikötőit.

Mielőtt még a besenyők berendezkedtek volna a Fekete-tenger északi partvidékén az Al-Dunától a Don torkolatvidékéig, e nagy kiterjedésű hazát a magyarok lakták. Konstantinos császár meg volt győződve arról, hogy a magyar Etelköz pontosan ott feküdt, ahol távozásuk után sátrat vertek a besenyők. Az elnevezés egy folyóra utal, melyet az itt élő magyarok Atelnek,később pedig Etelnekhívtak. Az elmondottak után nem lehet kétséges, hogy ez a folyó azonos a Don folyóval, mely valóban egy nálánál is nagyobb vízbe, a tengerbe ömlik. Az ország magyar neve, Etelköz, tehát pontosan követte a hazai gyakorlatot, melyet későbbi példákból (Rábaköstb.) ismerünk. Hogy a történelem folyamán fellépő törők és mongol népek is így nevezték a Dont, arra példát ad Johannes Dlugoss, Matthias Miechovius (quem Tartari vocant Edil).

A Don török nevét a magyarok magukévá tették és azután sem felejtették el, hogy új hazát találtak a Duna–Tisza mentén. A 13–14. században szerkesztett latin nyelvű krónikáink nagyon jól ismerik a kérdéses folyó Don nevét, mégsem mulasztják el megjegyezni: „a Szkítiában eredő Don folyót a magyarok Etul-nek[Etül] nevezik” (Kézai Simon 6. fej.), vagy „Etulfolyó, azaz a Don” (14. századi krónikaszöveg 6. fej.) vagy „nagy folyó a Don, Szkítiában ered, a magyarok Etülnek hívják” (uo.). Amikor pedig ugyanez a krónikás elbeszéli, hogy Attila Siccambria, azaz Óbuda elfoglalása után őrséget állított fel birodalma minden sarkában, az egyik őrség a Don folyó id est Etulpartjához került (uo. 13. fej.). E krónikák keletkezésekor Julianus már megfordult a Donnál (nála Denh) és a Volgánál, sőt más utazók eljutottak a mongolok (tatárok) távoli székhelyéig is. Ezek az utazók azonban csak a Volgát mondják Etilianak,vagy mint Julianus Ethilnek,a Dont soha, nekik ez a folyó Don, vagy ókori nevén Tanais.Tőlük tehát krónikásaink nem tanulhatták se a folyónév Etül alakját, se Donnal való azonosítását. Ennek a névazonosításnak a magyar honfoglalás kori hagyományban kellett gyökereznie, melyben az Atelalakból előbb Etel,majd a 13. századra Etül (Etul) lett.