Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

11. fejezet -

Régi térképek...

L. NAGY Zsuzsa

Régi térképek...

Az 1920-as évek elejétől brosúrák, könyvek tömege jelent meg tiltakozva a trianoni békeszerződés ellen, s azt bizonygatva, hogy az antant teremtette Duna-medencei viszonyok hosszabb távon nem maradhatnak fenn.* E kiadványok túlnyomóan nagy része indulatok, gyűlölködés szítását, a nacionalista érzések felkorbácsolását szolgálta; szerzőik jórészt nívótlan bértollnokok voltak. Az a kisebb hányad azonban, mely ismert s ma is elismert írók, művészek, tudósok tollából került ki, sok tanulsággal szolgál a korszak légköréről, annak az értelmiségi generációnak érzelmi-tudati állapotáról, melynek személyes élménye volt a történeti Magyarország összeomlása.

Kosztolányi Dezső szerkesztésében s Horthy Miklós előszavával jelent meg pl. a Pallas kiadónál az a kötet (Vérző Magyarország, Magyar írók Magyarország területeiért, Bp. é. n.), amely több mint 30 író, költő, művész, színházi ember, közéleti személyiség régi és új írásával idézte fel a történeti Magyarországot, azokat a városokat, vidékeket, amelyek kívül kerültek az új államhatárokon. A szerzői gárdában nemcsak Rákosi Jenőt, Apponyi Albertet, Herczeg Ferencet vagy Tormay Cecilt találjuk, hogy a rendszernek csupán néhány prominens személyét emeljem ki. Mellettük ott szerepel Babits Mihály, Gárdonyi Géza, Schöpflin Aladár, Lyka Károly, Krúdy Gyula, Hevesi Sándor, Pethő Sándor, Vészi József, Karinthy Frigyes, Zilahy Lajos, Erdélyi József s Kosztolányi is. S nem azért, mert elvakult, agresszív nacionalisták voltak, hanem mert alig néhány esztendővel a trianoni békekötés után még nagyon is elevenen élt bennük annak a történeti Magyarországnak a képe, amely Kassával a Habsburgok elleni függetlenségi harcokat, Nagyváraddal s így Adyval a magyar progresszió legragyogóbb fejezetét idézte fel.

A politizáló közvélemény élénk figyelemmel kísérte a nemzetközi politika, a diplomáciai élet rezdüléseit, azokat az eseményeket, amelyekből azt olvashatták volna ki, hogy az antanthatalmak maguk is felismerték a békerendszer hibáit s szükségesnek ítélik immár azok korrigálását. Ennek a figyelemnek a terméke Szádeczky K.(ardoss) Lajos egyetemi tanár, az MTA rendes tagjának könyve is (A békerevízió kérdése. Bp., 1926. A Magyar Nemzeti Szövetség kiadványa). Bevezetőjében higgadt hangon, de határozottan emeli ki a békeszerződés létrejöttének és tartalmának azokat a mozzanatait, amelyeket ma is bírálattal illetünk (a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezés elvének megsértése, az autonóm jogok biztosításának elmulasztása stb.), s ugyancsak joggal, elsősorban a francia politika rovására írja a magyarságot ért nemzeti sérelmeket. Nagy hangsúlyt ad annak a ténynek, hogy több millió magyar került új államok fennhatósága alá, s hogy a békeszerződésbe foglalt ún. kisebbségi szerződés előírásait az érintett kormányok sorra-rendre megsértik. Ő is elfogadhatatlannak ítéli a békeszerződést, de az agresszív törekvésekkel szemben „minden erkölcsi és szellemi fegyver” felhasználását sürgeti a revízió érdekében.

A könyv azonban nem a magyar nézetek ismertetésére készült. Azokat az angol, amerikai, francia, olasz, lengyel, norvég megnyilatkozásokat ismerteti a hazai olvasókkal, amelyek kritikusan szólnak az 1919. évi párizsi békekonferencia munkájáról s annak következményeiről. J. M. Keynes, Robert Lansing, Francesco Nitti és még sok más ismert vagy kevésbé ismert politikus, közéleti személy, újságíró könyvét, parlamenti beszédét, előadását veszi sorra, tudáshoz illően pontosan megnevezve forrásait. Olyan kevéssé ismert jelentéseket is bevon ismertetési körébe, amelyeket különböző egyházi delegációk (amerikai unitárius egyház, Református Presbiteri Világszövetség, az amerikai és brit unitárius egyház közös bizottsága) készítettek erdélyi körutazásaikról és bukaresti tárgyalásaikról.

Tagadhatatlan, hogy a könyvben korrektül ismertetett álláspontok – függetlenül a mögöttük meghúzódó érdekektől – a békeművet felettébb tökéletlennek és a kialakult veszélyes feszültségek miatt korrigálandónak minősítik. Ennél tovább természetesen nem mennek, de nem is mehetnek: a magyar békeszerződés területi döntéseinek bármilyen módosítása a Duna-medence s egyben Európa kialakult erő- és szövetségi viszonyait bolygatta volna fel. Ezt pedig az 1920-as években az egykori antant szövetség egyetlen kormánya sem kívánta.

Ennek ellenére Szádeczky a könyvében ismertetett nézetekben is a revízió irányába történt előrelépést látott s így értelmezett számos nemzetközi eseményt is. Szerinte pl. „a békerevízió felé határozott lépés történt a Dawes-féle tervezetben”, mely a jóvátétel törlesztésének érdekében Németország gazdasági talpraállását segítette elő. Ugyanígy a locarnói egyezményben (1922), mégpedig azért, mert kiegészítő szerződései döntőbíróság elé utaltak minden problémát, viszályt. Márpedig a döntőbíróság léte – Szádeczky értelmezése szerint – nagy lehetőséget rejtett magában a békés revízió eléréséhez. Nem kisebb reményt keltett benne az, hogy nem sokkal könyve megírása előtt, 1924-ben, a Kemal Atatürk vezette mozgalom és fegyveres harcok eredményeként Törökországgal új békeszerződést kötöttek, lényegesen módosítva az 1920-ban már aláírtat. Joggal írta könyve befejező részében, hogy „Európa békéje nemcsak a Rajna vonalán fordul meg, hanem Kelet-Európa pacifikálásában is”. Ennek azonban egyetlen feltételét a revízióban, Trianon békés korrekciójában látta.

Szádeczky K. Lajos könyvét mégsem az elmondottak miatt emeltem ki a korabeli munkák közül. Igazi érdekessége azokban a térképekben rejlik,. amelyeket most tőle kölcsönözve közreadunk. E térképek azt mutatják be, milyen következményekkel járt volna az érintett nagyhatalmakra, ha olyan arányú területi veszteségeket kellett volna elszenvedniük, mint a történeti Magyarországnak. A békerevízió melletti szóbeli érveket látványos eszközökkel igyekezett megtámogatni a szerző.

Tagadhatatlan, hogy egy egyszerű térkép a maga vizuális látványával erőteljesebb hatást képes kiváltani, mint egy még oly szakszerű leírás s ráadásul mindenki számára azonnal felfogható a mondanivalója, nem kíván nagyobb előzetes tájékozottságot. Nemcsak észérveket mozgat meg, hanem főleg érzelmeket, amelyek a feltételezett saját nemzeti sérelmek elgondolása révén – a szerző szándéka szerint – rokonszenvet, együttérzést válthatnak ki a sérelmet ténylegesen elszenvedett iránt. E térképek hatását az növelhette (a magyar nyelvű kiadást angol nyelvű is követte), hogy amikor és ahogyan megjelölték a „nyerteseket”, a feltételezetten elcsatolt területek új urait, akkor az illető ország történetéből múltbeli ellentéteket idéztek fel. Olyan feszítő erőket, amelyekre részben még az 1920-as években is lehetett appellálni.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország valamint a semleges Belgium térképei, s ahogyan azok a trianoni arányú veszteségeket feltüntetik, önmagukban is kifejezik, felidézik az amerikai rivalizálást Japánnal, Nagy-Britanniával, a konfliktusokat Mexikóval, de ugyanígy a valamikori angol és francia, valamint a francia–német–olasz–spanyol ellentéteket, Olaszország és Belgium esetében pedig a nem is távoli múlt küzdelmeit az egységes és önálló államért.

A legfigyelemreméltóbb térkép az Egyesült Államoké. Ez ugyanis egy képzeletbeli „amerikai Trianon” esetén nemcsak Nagy-Britanniának, japánnak és Mexikónak juttat jelentős területeket, hanem egy olyan államnak is, mely soha nem létezett, mégpedig egy független néger államnak! Mivel a szerző a térképekhez sehol sem fűz magyarázatot, nem tudni, mi indította egy ilyen állam megjelölésére. Ha egy ilyen állam „megteremtésével” a magyarországi területváltozások drámaiságát kívánta aláhúzni, hatását: akkor is kétségesnek kell mondani. A fehér amerikai állampolgárok – ha egyáltalán eljutott hozzájuk ilyen térkép – nem feltétlenül a szerző szándéka szerint reagálhattak erre. Nem jobb a helyzet a színes bőrű állampolgárokkal sem, hiszen Szádeczky térképe olyan megnevezést használ (nigger), amely egyértelműen pejoratív és megalázó.

Hogy a külföldi olvasó annak idején hogyan reagált e térképekre, nem tudjuk. Én azonban az Egyesült Államok térképét – a többivel együtt – illusztrációként felhasználtam a magyar és amerikai történészek Princetonban ez év áprilisában tartott konferenciáján, amelyre Hajdú Tiborral közösen készítettem előadást. A térképek az amerikai kollégák számára is érzékletesebbé és érthetőbbé tették a magyar társadalom s benne az értelmiség reagálását Trianonra. Az amerikai térkép azonban valójában és elsősorban csak derűt és mosolyt váltott ki, elsősorban a „Független néger állam” feltüntetése miatt, noha a konferencia amerikai résztvevői nemcsak fehér bőrűek voltak. Alig hiszem, hogy a kortársak is így fogadták volna.

* Vö. L. Nagy Zsuzsa: A Párizs környéki békék. História, 1979/1. szám