Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

10. fejezet -

Abel, “a hírszerzés világbajnoka”

KRONSTEIN Gábor

Abel, „a hírszerzés világbajnoka”

Abelnek azt a szovjet hírszerzőt hívták, akit 1962-ben a glienickei hídon kicseréltek Francis Garry Powers főhadnagyra, a lelőtt U-2 kémrepülőgép pilótájára.

Mi mindent el nem mondtak s le nem írtak róla akkoriban a lapok, a rádió és televíziós kommentátorok! „Abel – az atomszuperkém”, „Szabadlábon az évszázad szovjet hírszerzője” – ezek valódi szalagcímek voltak. De véleményt nyilvánítottak kompetensebb személyek is. William F. Tompkins államügyész, az Abel-per közvádlója szerint „a hírszerzés világbajnokát kicseréltük egy amatőrért”, de James B. Donovan – Abel védője – sem adta alább az elismerést: „Abel nemcsak hivatásának művésze, hanem minden tekintetben zseniális ember. Fest, fényképez, öt nyelven beszél kifogástalanul. Művészien gitározik, kiváló elektrotechnikus, és megélne akár biokémikusként, akár jogászként is. De mindenekfelett tudott és tud valamit, amit kevés ember tud: hallgatni.” Bizonyos értelemben hallgatását – kivételes intelligenciáját és jellemerejét – ismerte el számos más kitüntetés mellett a Lenin-rend, a kétszeres Harci Vörös Zászló-rend, a Munka Vörös Zászló-rendje és a Vörös Csillag-rend.

A titoktartás azonban nem könnyíti meg az utókor, az életrajzírók dolgát. Ezért Alexander Ivanovics Belov esetében – ha ugyan ez Rudolf Abel ezredes valódi neve – minden adathoz hozzá kell fűzni gondolatban, csak valószínűleg történt így. Mint írják, 1903-ban született egy kommunista munkás családjában. Villamosmérnöki diplomát szerzett, de életpályájának a hivatásos hírszerző tevékenységet választotta.

Johannes Weiss a Harmadik Birodalomban

Ennek az életútnak bizonyos – erősen regényesített – részleteit a nyilvánosság mint Stirlitz-dossziét ismerheti A tavasz tizenhét pillanata című televíziós sorozatból. Lettországban 1940-ben feltűnt egy bizonyos Johannes Weiss autószerelő és gépkocsivezető, a Balti Németek Szövetségének buzgó tagja. Négy kemény év után Weiss főhadnagy a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. osztályának, vagyis a náci párt hírszerző szolgálatának munkatársa, Walter Schellenberg irányítása alatt. A tisztet – akiről nem is sejtették, hogy a szovjet hírszerzés embere – megbízták futárszolgálattal Svájc és Svédország, valamint Németország között. Ahogy a filmben is láthattuk, Rudolf Abel lefényképezi a szállított iratokat. Az így megszerzett információknak is szerepük volt abban a tiltakozó jegyzékben, amelyet a szovjet kormány 1945. március 16-án intézett a nyugati szövetségesekhez a németekkel folytatott különtárgyalások miatt. Azok abbamaradtak, ám közben Abelt, alias Weiss főhadnagyot letartóztatta a Gestapo, de – ahogy a film is érzékelteti – Schellenberg nem hagyta magára ügynökét. A háború utolsó hónapjaiban Abel adatokat szerzett a németek kiépülőfélben levő titkos ügynökhálózatáról. Megszerezte azoknak az SS-tiszteknek névsorát, akikre egy-egy katonai objektum – bánya, gyár, kutatóintézet – kényszermunkásainak likvidálását bízták. Maga is részt vett ilyen tervek meggátolásában. Az utolsó fegyveres akcióban meg is sebesült, s így került egy szovjet hadikórházba. (Érdemes megemlíteni, hogy Rudolf Abel 1941–42-ben Achsel Steinglitz Abwehr-őrnagy munkatársa volt. Talán ez a név adta A tavasz tizenhét pillanata rendezőjének az ötletet; hogy a főhőst Stirlitzre keresztelje.)

Emil Goldfus „és” Martin Collins az USA-ban

Három évi szakmai felkészítés után kapta Belov-Abel a nagy megbízatást: irányítsa Amerikában a szovjet hírszerző hálózatot. A rezidens sosem kémkedik, hanem összekötő és irányító szerepet tölt be. Az ilyen munka legfőbb szempontja a biztonság. A szervezet vezetőjének nem kiválnia kell az átlagból, hanem beleolvadni. A rejtőzködés tíz évének minden tapasztalata benne rejlik abban a megállapításban, amellyel Belov-Abel később saját munkáját jellemezte: „A hírszerzés nem kaland, nem szemfényvesztés s csak igen ritkán rögtönzés. Az ilyen tevékenység elsősorban szorgalmas és tervszerű aprómunka, amelyhez azonban állhatatosságra, akaraterőre, nagy tudásra és mindenekfelett jó idegekre s önuralomra van szükség.”

Kétféle változat került forgalomba arról, hogyan jutott Abel ezredes Amerikába. Az egyik szerint Andrew Kayotis, volt náci balti-német irataival, aki 1947-ben kapott volna engedélyt, hogy beutazzon Kanadába, miután megjárt egy németországi internáló munkatábort is. A másik verzió 1948-ban indítja el Abel amerikai pályafutását. Eszerint ekkor érkezett Kanadába a Szovjetunióból a New York-i születésű Emil Goldfus, cseh származású emigráns, aki később legális útlevéllel költözött át az Egyesült Államokba. A két változatot össze lehet kapcsolni azon az alapon, hogy Kayotis már Emil Goldfus festő- és fotóművész nevén jelent meg New Yorkban, miután beutazta az országot, s fölvette a kapcsolatokat.

Belov-Abel Brooklynban telepedett le, egy művésznegyedben, az Orvington Studio nevű szerény bérházban. Emil Goldfust szomszédai és barátai – festők, fényképészek, kisiparosok – színes, rokonszenves, barátságos embernek ismerték, aki nem politizál. Elfogadták gyanútlanul, hogy krónikus náthája miatt hosszabb-rövidebb időre szabadságra, gyógykezelésre jár. Eltávozása sohasem keltett gyanút. Ilyenkor Abel más néven, például Martin Collinsként végezte szervező munkáját, de szerét ejtette annak is, hogy jelentéstételre és pihenni a Szovjetunióba menjen.

A kapcsolatfelvétel előzetesen kidolgozott felismerési terv szerint történt. Az ismertetőjel – s ebben a rezidens ötletessége nagy szerepet kapott – igen gyakran valamilyen határozott formájú vagy színű pipa volt. A kapcsolatfelvétel módjáról általában rövidhullámú adással értesítették Abelt. Ennek megfejtésére zseblámpaelemmel működő tranzisztoros rejtjelmegfejtő készüléket szerkesztett. Gazdagon kiélte fantáziáját és biztonságigényét az ügynökökkel való érintkezésben. A kapcsolattartás módja csak ritkán volt személyes találkozás, gyakrabban előre meghatározott rejtekhelyeken elhelyezett üzenet. Például az egyik park kerítésének meghatározott oszlopán elhelyezett krétavonások száma tudatta, hogy a tér meghatározott útján hányadik pad alatt található üzenet vagy pénz.

A titkos anyagok elhelyezésére Abel számos önálló eljárást dolgozott ki. Saját maga esztergált üreges mandzsettagombokat, veteránjelvényeket, nyomós-ceruza belsejében alakított ki rejteket, bútordarabokat munkált meg, pénzdarabokat vágott ketté és illesztett össze. Fémből üzenettovábbító rejteket csinált. Ezek mágneses tapadókorongok segítségével könnyedén ráilleszthetők voltak szemétkosarakra, postaládákra.

Rudolf Abel olyan óvatosan dolgozott, hogy az amerikai elhárítás akkor sem tudott a nyomára jutni, amikor pedig nyomot hagyott. 1953-ban Abel egy újságárusnak véletlenül egy kivájt pénzzel fizetett, amelyben mikrofelvételes üzenet is rejtezett. A rikkancsgyerek sok kémfilmet láthatott, s azonnal eljuttatta a megfelelő helyre az akaratlan zsákmányt. Ott azonban csak 1957-ben tudták megfejteni a kódot, miután a rejtjelkulcs árulás folytán a birtokukba került.

Ez az üzenet is, akár a többi, mikropontok formájában került rá a hordozófelületre. Ebben Rudolf Abel valóban mester volt. Abel az eljárást oly mértékben tökéletesítette, hogy az FBI szakértőinek utólagos megállapítása szerint tízszer olyan gyorsan dolgozott, mint ők.

Rudolf Abel a nyugati közvélemény szemében elsősorban „atomkém”, pontosabban az az ember, aki összehangolta az e téren Amerikában tevékenykedő szovjet informátorok munkáját. Ezek a szakemberek – tudósok, mérnökök, újságírók, diplomaták – általában kommunisták, legalábbis szimpatizánsok voltak, akik világnézeti alapon vállalták a hírszerző munkát a kibontakozó hidegháború éveiben. Rudolf Abel bizonyosan kapcsolatot tartott Gordon Londsdale szovjet hírszerző tiszttel, aki egyebek között az atomtudós Klaus Fuchs-szal működött együtt. Fuchs a Los Alamos-i nukleáris kísérleti telepen dolgozott, s folyamatos tájékoztatást nyújtott az ottani kutatás számára áttekinthető részéről. Elfogatása után lebuktatta kapcsolatát, Harry Gold atomfizikust, aki viszont az ugyancsak Los Alamosban dolgozó David Greenglasst, Julius Rosenberg sógorát vonta be a hírszerzésbe. Bizonyosan Rudolf Abel hálózatához tartozott Martin Sobell és felesége is. Sobell elektromérnök volt, az egyetemen barátság fűzte Julius Rosenberghez, s egy ideig a beosztottjaként is tevékenykedett. Tisztázatlan, hogy kiterjedtek-e Rudolf Abel kapcsolatai Donald McLean szovjet hírszerzőre, aki 1947-ben annak a bizottságnak lett a titkára, amely az amerikai és a brit atomkutatást koordinálta. Így az atomkutatás és -gyártás egész területén áttekintéssel rendelkezett. Nyitott kérdés az is, hogy Abel ezredesnek – McLeantől függetlenül – volt-e kapcsolata egy másik szovjet hírszerzővel, Harold („Kim”) Philbyvel, aki 1949. októbertől 1951 júniusáig első titkárként működött a washingtoni brit nagykövetségen.

E tények és föltevések Rudolf Abel tevékenységének csupán egyik irányát reprezentálják, s azokat is inkább az első évekből. Minden mást titok fed. Erről az ingoványos terepről akkor jutunk vissza a szilárd talajra, amikor Reino Hayhanem szovjet tiszt 1957. május 4-én elárulja az FBI-nak, ki is tulajdonképpen Goldfus. Az elhárításra már csak a figyelés rutinmunkája maradt. Ennek során fény derült arra, hogy Martin Collins és Emil Goldfus – egy személy. Június 21-én reggel tartóztatták le, alig egy-két órával a szokásos rádióleadás után.

Rudolf Abel nagy lélekjelenléttel és egy kis szerencsével előbb a rejtjelkulcsot ejtette a vécékagylóba, majd a palettáján maradt kikevert festéket kaparta rá az asztalon fekvő radiogram-följegyzésre. A nyakkendőcsíptetőjében azonban ott maradt egy hártyapapírra írott jelentés. Már az autóban, elszállítás közben vette észre egyik kísérője, hogy Abel megkísérel valamit elrejteni, miközben keze a csíptető körül babrál. Elvette tőle, de a hirtelen mozdulattól a hártyalap észrevétlenül kiesett. Így is maradt azonban elég bizonyíték: a rádióleadó és az a Remington írógép, amelyen néhány, Hayhanemnek adott írásbeli utasítás is készült.

Rudolf Abel ezredest harmincévi börtönre ítélték. Alexander Ivanovics Belov, alias Rudolf Abel, alias Emil Goldfus, alias Johannes Weiss, valószínűleg azon a hideg februári reggelen élte át a tavasz tizennyolcadik pillanatát, amikor az NDK területére lépett a glienickei híd közepén.

Képmagyarázat

Amikor „kémekre” volt szükségünk

Politikai karikatúra 1951–1952-ben

1951. november 19.: Egy amerikai katonai repülőgép megsérti az ország légiterét, szovjet vadászgépek Pápán leszállásra kényszerítik. (A kormány a behatolás miatt december 3-án jegyzékben tiltakozik az Amerikai Egyesült Államok kormányánál; december 11-én újabb jegyzékben elutasítja azt az amerikai választ, hogy az ország légiterét véletlenül sértették meg.) december 21.: A magyar kormány jegyzékben közli, hogy magyar bíróság elé állítják a határsértő gép személyzetét.

december 28. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma jegyzékben közli, hogy bezáratja a New York-i és clevelandi magyar konzulátusokat, mivel a magyar kormány nem engedélyezte, hogy az amerikai követség tisztviselői meglátogassák a november 21-én őrizetbe vett pilótákat.