Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

9. fejezet -

A történészmunka hiábavalóságáról. Szabó Miklós Csendes háború címû könyvérõl

FIGYELŐ

VIDA István

A történészmunka hiábavalóságáról

Szabó Miklós Csendes háború (Bp., 1984) című könyve az elmúlt évben nagy közönségsikert aratott. Méltán, hisz jól megírt, színes, élvezetes olvasmány, s olyan világba kalauzol el, amely mindig is élénken érdekelte a közvéleményt. Magam is együltő helyemben olvastam végig. Sok érdekességet találtam benne, de mint a népi demokratikus korszakkal foglalkozó történészt, sok bosszúság is ért. Nem kételkedem abban, hogy a szerző jelentős érdemeket szerzett hazánk, a Magyar Népköztársaság védelmében. Az alábbiakban inkább a könyv kisgazdapárti vonatkozásaival szeretnék foglalkozni, lévén, hogy a szerző e pártnak volt a tagja a felszabadulás után, s a többi koalíciós pártról alig szól könyvében.

1945–49

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a szerző a felszabadulás után nem volt kisgazdapárti képviselő, nem volt tagja sem az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, amint ezt egy 1957-ben megjelent brosúrájában állította,1 sem az 1945. november 4-én megválasztott nemzetgyűlésnek, amint arra ebben a könyvében oly gyakran utal (189., 205., 281. old. stb.). Neve nem szerepel egyetlen hivatalos képviselői névjegyzéken sem. (Az igazsághoz tartozik, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai között volt egy Szabó Miklós, de nem ő, hanem egy nagylétai parasztember, akit pártonkívüliként 1944 decemberében választottak meg.) Nem került elő forrás arra vonatkozóan sem, hogy őt 1945 júliusában a kisgazdapárt propagandaosztályának helyettes vezetőjévé nevezték volna ki. Csupán arra van adat, hogy a párt Gyulai László vezette propagandaosztályán dolgozott munkatársként.

Szabó Miklósnak a kisgazdapárti vezetőkről, Tildyről, Nagy Ferencről, Kovács Béláról alkotott elfogult, sommás véleményén az idő már rég túlhaladott; ehhez elég csak kézbe venni bármely, a felszabadulás utáni korszakról szóló történeti feldolgozást. Az is közhely, hogy a kisgazdapárt vezére, elnöke és főtitkára nemcsak a nyugati diplomatákkal érintkeztek, hanem pozíciójuknál fogva rendszeresen találkoztak a Szovjetunió magyarországi diplomáciai képviselőivel és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökével és helyettesével is; ők távolról sem hallgatták el véleményüket akár nemzetközi, akár magyar belpolitikai kérdésekről volt szó, s véleményükre Tildyék döntéseiknél kimutathatóan figyelemmel voltak. Tény, hogy a Nyugat felé orientálódtak inkább, mint a Szovjetunió felé, s Tildy kivételével abban reménykedtek, hogy a békeszerződés aláírása, ill. életbelépte után (1947. szeptember 15.) a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, de ez nem jelenti azt, hogy a nemzetközi realitásokkal, a Szovjetunió nagyhatalmi szerepével ne lettek volna tisztában. Mindebből persze nem következik, hogy angol, ill. amerikai részről nem próbálták „keményebb” ellenállásra biztatni a kisgazdapárti köröket, de a párt politikáját mégsem az ő véleményük, hanem az ország belső helyzete, a koalíciós partnerek magatartása és az ország előtt álló feladatok határozták meg.

Határozottan cáfolnom kell a szerző azon állítását, hogy Nagy Ferenc, Varga Béla és Kovács Béla a Magyar Közösség nevű fajvédő, erősen nacionalista, reakciós titkos szervezet felavatott tagjai lettek volna (77. old.). A valóságban annak létéről az ún. köztársaságellenes összeesküvés leleplezéséig valószínűleg nem tudtak, legalábbis Nagy és Kovács biztosan nem tudtak róla. Kovács Bélát több alkalommal is államminiszternek titulálja (94., 262. old.), holott 1945–1946-ban előbb a belügyminisztérium politikai államtitkára, majd földművelésügyi miniszter volt. Saláta Kálmán soha nem volt Nagy Ferenc leányának, Júliának a vőlegénye (109. old.). Jékely László csak rövid ideig volt pártigazgató, Tildy mellett a köztársasági elnöki kabinetirodát vezette, és később sem lett államminiszter, amint nem nevezhető „korábbi kuplerájos”-nak sem (87. old). S folytathatnám a felsorolást, e kisebb-nagyobb félreértések, pontatlanságok nem pusztán emlékezetkihagyások, hanem arról tanúskodnak, hogy a szerző egyáltalán nem járatos a kisgazdapárt dolgaiban, de ez nem is lehet másként, hisz alig néhány hónapot töltött a pártban.

Szabó Miklós azt írja, hogy a kisgazdapártban fő feladata a fegyveres karhatalmi alakulat szervezése volt, s mivel emlékiratainak ez fontos eleme, érdemes rá kitérni.

Tény, hogy a választások után, 1946 elején kisgazdapárti körökben felmerült egy rendező gárda felállítása – mivel hasonlóval a munkáspártok már rendelkeztek –, s e körül ma is sok a tisztázatlanság. De a szerző által előadottak nem segítenek abban, hogy tisztábban láthassunk ebben az ügyben. Nem felel meg a valóságnak, hogy a kommunista párt a rendező gárdát felfegyverezte és párthadsereggé alakította; az angol és amerikai követség ilyen információt nem adhatott. Tény viszont, hogy az MKP országos és budapesti központját zömmel egykori partizánokból álló fegyveres pártőrség védelmezte, de e viszonylag kis létszámú biztonsági alakulat léte a fővárosban mindenki, így a kisgazdapártiak által is tudott dolog volt. Két évvel ezelőtt alkalmam nyílott az amerikai külügyminisztérium 1945–1949-es évekre vonatkozó, Magyarországgal kapcsolatos anyagát és a budapesti amerikai követség iratait átnéznem. Ezek között egyetlen iratot sem találtam, amely Szabó állítását alátámasztaná. Hasonlóképpen nem találtam utalást J. MacCargernek, az amerikai katonai hírszerzés budapesti rezidensének emlékirataiban2 sem, aki 1946 tavaszától 1947 őszéig diplomataként dolgozott Magyarországon. A kisgazdapárti vezetőség, természetesen Kovács Béla is, tudatában volt annak, hogy bármiféle fegyveres alakulat szervezése a fegyverszüneti egyezmény nyílt megsértését jelentené, s beláthatatlan következménnyel járna a kisgazdapárt számára. Nem áll rendelkezésre semmiféle megbízható adat, ami alátámasztaná, hogy a kisgazdapárti vezetők rendező gárda címén fegyveres pártalakulatot kívántak volna létrehozni. De tegyük fel, hogy így lett volna, akkor is teljesen valószínűtlen, hogy olyan tapasztalt politikusok, mint Nagy Ferenc vagy Kovács Béla, egy ilyen bizalmas feladatot egy fiatal (23 éves!), általuk alig ismert, a pártban homo novusnak számító emberre bíztak volna. (Szabó emlékirataiban nem szerepel Jackó Pál neve, nyilván nem véletlenül, mert 1946 elején valójában ő kapta a feladatot, hogy szervezze meg a kisgazdapárti rendező gárdát. Jackó, akit a Magyar Közösség összeesküvése kapcsán letartóztattak, a népügyészségen és a népbíróság előtt tett vallomásában tagadta, hogy a pártőrség szervezésénél fegyverek gyűjtéséről is szó lett volna. Hasonlóképpen vallott Kovács Béla is.3 A szerző által létrehozott titkos fegyverraktárról a ma élő kisgazdapárti politikusok nem tudnak. „Én, aki Nagy Ferencnek, Kovács Bélának és Gyulai Lászlónak benső barátja voltam, a párt dolgairól tájékoztattak, de erről a fegyverraktárról nem tudtam, mert nem volt igaz.” – írja Vörös Vince.4 Pártay Tivadar, amint sokan mások is, határozottan állítja: „Sosem volt a Semmelweis utcában fegyverraktár, soha nem fegyvereztek fel a tüntetők ellen senkit. Az említett kis helyiségben mosdó stb. volt, ahova a tisztviselők szabadon jártak be. (Géppuskák?!?)”5 Szabó ezzel a nem létező fegyverraktárral hozza összefüggésbe első letartóztatását 1945 szeptemberében (83–85. old.). Tekintsünk el most olyan apróságtól, hogy néhány oldallal korábbi állítása szerint a pártőrség szervezésére a budapesti községi és az országos választások, tehát 1945. október 7. és november 4. között kapta volna a megbízást, teljesen komolytalan az a Gyulai László szájába adott állítása, hogy „...a párt vezetői – Nagy Ferenc, Varga Béla és Kovács Béla – igen határozott formában közölték Rákosi Mátyással, hogy amennyiben azonnal szabadon nem bocsátanak, a kisgazdapárt nem vesz részt a választáson”, s később jött rá arra, hogy „nem engem, Szabó Miklóst mentettek akkor, hanem azt az embert, akinek személyén át a kisgazdapárt fegyverraktárához vezetett volna az út” (85. old.). Az is furcsa és nehezen érthető, hogy állítása szerint szabadon bocsátása óta megfigyelés alatt állt, ennek ellenére gondolkodás nélkül elvállalta a fegyveres pártalakulat felállítását, sőt 1945. október 7-én ő szervezte meg a kisgazdapárti központ fegyveres védelmét, a tüntető baloldali tömegekkel szemben (86–87. old.). Olyan tüntetésről, az FKgP országos központjának megtámadásáról, ahová Péter Gábort és Szviridov altábornagyot, a SZEB alelnökét is ki kellett hívni, eddig nem került elő forrás, s arról a korabeli sajtó sem számolt be. Pedig, ha így lett volna, a kisgazdapárti lapok nem hallgatták volna el a pártot ért sérelmet, mert sokkal kisebb ügyek miatt is nagy perpatvart csaptak. Vörös Vince, aki 1945. október 7-én a kisgazdapárti központban tartózkodott, szintén nem tud támadásról6.

Szabó részletesen ecseteli, hogy a fegyveres pártalakulat szervezése miatt illegalitásba kellett vonulnia, s mi minden történt vele 1949. július 24-ig, letartóztatásáig. Valójában nem a fegyveres pártalakulat szervezése miatt kellett eltűnnie a fővárosból, hanem azért, mert a budapesti községi választások előtt, 1945 szeptemberében köze volt egy kommunista- és szovjetellenes kisgazdapárti röplap kiadásához.7 Erre emlékirataiban utal, s be is ismeri, hogy ezért kereste a politikai rendőrség (83–84. old.). A Vörös Hadsereg elleni propaganda – alig nyolc hónappal azután, hogy Magyarország végleg szakított a náci Németországgal és átállt a szövetségesek oldalára – az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény nyílt megsértését jelentette. Az MKP a röpirat miatt hivatalosan tiltakozott is Tildy Zoltánnál, a kisgazdapárt vezetőjénél, aki ígéretet tett betiltására, ennek ellenére Gyulaiék tovább terjesztették.8 Szabónak tehát volt mitől tartania.

Szabó könyvében bujkálásairól szólva azt mondja, hogy Nagy Ferencék Baranyában rejtették el egy ideig, s a baranyai kisgazdapárti vezetők (Koszér Nándor, Samu László, Bréda József) voltak segítségére. Samu László határozottan állítja, hogy sem ő, sem barátai Szabó Miklóst Pécsett soha nem látták, őt ott nem bújtatták, vele nem beszéltek, s a neki tulajdonított szavak soha el nem hangzottak. Az igazság az, hogy 1946 februárjában Gyulai László kérésére Arany Bálint és a magyar közösségiek segítettek neki abban, hogy Budapestről eltűnjön, s valóban igaz, hogy Kovács Béla autójával levitték Zalába, Zalaszabar községbe (95. old.), s ott, valamint Zalaváron rokonainál húzódott meg letartóztatásáig.

1956

A szerző azt állítja, hogy 1956. november 2-át megelőző napokban felhívta telefonon Nagy Ferencet herndoni (USA, Virginia) lakásán, aki arra kérte, hogy utazzon Budapestre és vegye fel a kapcsolatot az újjászervezett kisgazdapárt vezetőivel, elsősorban Kovács Bélával, s ajánlja fel szolgálatait azzal, hogy esetleg elvállalná Magyarország ENSZ képviseletét (260. old.). (Saját, korábban megjelent, Foglalkozásuk emigráns című kötetében levő változat szerint Nagy Ferenc hívta fel őt Svájcból, Baselből, október 29-én vagy 30-án este.) „Nagy Ferenc nem kevesebbet kér tőlem, mint hogy menjek haza Magyarországra, vegyem fel az érintkezést az újjáalakuló kisgazdapárttal és készítsem elő az ő hazatérését.”9 Nagy Ferenc ekkor Európában tartózkodott, tehát amerikai lakásán nem lehetett felhívni. Október 23-a Párizsban érte, a Nemzetközi Parasztunió által szervezett kongresszuson vett részt. Október 29-én az APF jelentése szerint – amit a magyar sajtó is közölt10 – Párizsból Bécsbe érkezett, de már másnap: 30-án, az osztrák kormány kérésére elhagyta Bécset s Baselbe repült. Onnan hívta fel november 1-jén Budapestet, Tildy Zoltáni kereste, de csak 2-án délután sikerült vele beszélnie. Tehát 2-án még Baselben volt. Ha Szabó beszélt az egykori miniszterelnökkel, akkor az csak Baselben történhetett. A telefonálás helye és ideje körüli zavar azt a gyanút kelti az olvasóban, hogy nem Nagy Ferenc kérte a szerzőt a hazatérésre.

Tény – vannak rá tanúk –, hogy Szabó Miklós 1956. november 3-án Budapesten járt, találkozott a parlament épületében Bognár Józseffel és felkereste Kovács Bélát. Több fontos részlet azonban pontatlan és ellentmondásos beszámolójában. Azt írja; hogy Kovács Bélával Szentiványi Domonkosnak, az 1947-es ún. Magyar Közösség összeesküvés szellemi vezérének lakásán jött össze (27. old.), azt a látszatot keltve, hogy a kisgazdapárt volt főtitkára jól ismerte Szentiványit, s amidőn Pécsről Budapestre felérkezett, azonnal felkereste. A lakás tulajdonosát valójában Szentiványi Józsefnek hívták, Szentiványi Lajos régi kisgazdapárti ember, képviselő és pártigazgató unokaöccse volt! Azokban a napokban Kovács ott lakott. A lakásba (Bp. V. ker. Petőfi Sándor u. 12.) nem Adorján vitte fel, hanem Pártay Tivadar, s nem Pártay szólította meg Szabót, ami azt tanúsítaná, hogy megismerték, hanem ő szólt Pártaynak. A találkozó sem úgy zajlott le, ahogy a szerző leírja. Nem igaz, hogy „hangos és lelkes üdvözletek” fogadták; hisz senki sem ismerte. A találkozón Szabó által említettek közt sem Vidovics, sem Kiss Sándor, sem Horváth János nem voltak jelen, azért nem, mert nem voltak tagjai az FKgP Intéző Bizottságának, amely ott ülésezett. Kovács – ne feledjük, kilenc évet ült ártatlanul börtönben, s ebből hatot nem Magyarországon – teljesen bizalmatlanul fogadta Szabót, s csak a jelenlevők unszolására ment át vele a másik szobába. Beszámolója a Kovács Bélával folytatott beszélgetésről is ellentmondásos. Itt meg sem említi, hogy szóba hozta Nagy Ferenc állítólagos hazatérési szándékát, s azt a jelenlevők ellenezték.”11 (A Foglalkozásuk emigráns című munkájában még azt írta, hogy „Nagy Ferencnek – némi vita után azt üzenték, hogy jöjjön, a párt számit rá.”12) A szerző szerint Kovács Béla panaszkodott, hogy az ott levő kisgazdapártiak arra kapacitálják, hogy vállaljon tárcát a Nagy Imre-kormányban, amit ő nem helyesel. Ezzel szemben a tény az, hogy Kovácsot egy nappal korábban, 2-án, a Nagy Imre-kormány államminiszterévé nevezték ki, nyilván nem tudta nélkül. Szabó vagy nem emlékszik, vagy nem akarta megírni, hogy valójában mi is hangzott el a Kovács Bélával folytatott, nyilván nem barátságos és nem feszültségmentes megbeszélésen.

„Őszinte, hazugság nélküli könyvet akarok írni. Nem írhatok le mást tehát, mint igazat.” – írja Szabó Miklós könyvében (248. old.). E szándékát a kisgazdapártról szólva nem sikerült megvalósítania. Az a koncepció, amit a pártról kifejt – 1951–1952-ben volt divatos. Az utóbbi két évtizedben a marxista történetírás rég megcáfolta, hogy a kisgazdapárt egyszerűen az imperializmus ügynöke lett volna, nyugati tanácsok, ajánlások irányították volna politikáját, polgárháborúra, a munkáspártokkal való fegyveres leszámolásra készült volna, s vezetői összeesküvők, emberileg és erkölcsileg önmagukat teljesen lejárató vezetők lettek volna. Természetesen nem vonom kétségbe: Szabó Miklósnak joga van megírni azt, amit átélt és tapasztalt, de kár, hogy nem igyekezett kontrollálni emlékeit, nem járt utána dolgoknak, s nem vett a kezébe egyetlenegy, a felszabadulás utáni évekről szóló történeti munkát sem. Könyve olvastán nem szabadulhattunk attól a gondolattól, hogy a történész munkája bizony hiábavaló, ha valaki azt írhat le és adhat közre, ami eszébe jut.

Jegyzetek

1. Szabó Miklós: A strassburgi magyar forradalmi tanács tagja voltam. Bp., 1957. 1. old.

2. Félix, Christopher (álnév): The Spy and His Masters. London, 1963.

3. Budapesti Népügyészség. NO 1947/1039/1. Jackó Pál 1947. március 11-i vallomása; Bp. NÖT. NB. XXII/1837/1947/B. Jackó Pál 1947. június 16-i vallomása. Fehér Könyv. A Magyar Köztársaság és demokrácia elleni összeesküvés okmányai. Bp. 1947. Kovács Béla 1947. február 25-i, mentelmi joga birtokában tett vallomása. 40. old.

4. Vörös Vince: Szabó Miklós: Csendes háború. Dátum nélkül, (1984). A szerző birtokában. (Vörös Vince feljegyzése.)

5. Pártay Tivadar: Szabó Miklós: Csendes háború. Dátum nélkül, (1984). Másolat. (Pártay Tivadar feljegyzésé.)

6. Vörös Vince feljegyzése

7. A Magyar Kommunista Párt nevében aláírt röpirat szövege: Ha azt akarod, hogy a dicső Vörös Hadsereg sokáig maradjon Magyarországon, akkor szavazz a Kommunista Pártra.

8. MSZMP KB Párttörténeti Intézet Archívuma F. KV. 82.

9. Szabó Miklós: Foglalkozásuk emigráns. Bp., 1958. 63. old.

10. Magyar Nemzet, 1956. október 31.

11. Pártay Tivadar feljegyzése. – Kővágó József, aki szintén részt vett az FKgP IB 1956. november 3-i ülésén, a következőket írta a szerzőnek Szabó Miklóssal kapcsolatban: „Először 1956. november 3-án este találkoztam vele, amikor ezzel jelent meg a kisgazdapárt intézeti bizottsági ülésén, hogy őt Nagy Ferenc küldte Bécsből. Szabó azt kérte, hogy Kovács Béla négyszemközt hallgassa meg. Ezt Béla először elutasította, majd Szabó izgatott kérésére mégis engedett. Átmentek egy szomszédos szobába, ahonnan pár rövid perc múlva újra kijöttek hozzánk. K. Béla a következőket mondta: Uraim, Szabó Miklós Nagy Ferenc követeként érkezett. Nagy Ferenc azt kérdezi tőlünk, a kisgazdapárt vezetőségétől, hogy haza jöjjön-e?... Jól emlékezem, hogy kis csend támadt, amelyet én törtem meg a következő javaslattal: Üzenjük neki azt, hogy miután akkor se kérdezett meg bennünket, amikor elment, most se kérdezzen meg bennünket, amikor haza akar jönni. Ezt a jelenlévők mind elfogadták és Kovács Béla Szabóhoz fordulva megismételte, hogy ezt mondd meg Nagy Ferencnek... Ezután Szabó eltávozott...” (Kővágó József levele Vida Istvánhoz. Linwood /USA/, 1984. július 5.)

12. Szabó Miklós: Foglalkozásuk emigráns. 88. old.