Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

5. fejezet -

Mata Hari. Sztár a kivégzõosztag elõtt

KRONSTEIN Gábor

Mata Hari

Sztár a kivégzőosztag előtt

1921-ben Asta Nielsen, 1928-ban Greta Garbo, 1964-ben Jeanne Moreau jelenítette meg a filmvásznon. Az első vampot, a második kiismerhetetlen nőt, a harmadik ártatlan, bár szenvedélyes életjátékost formált Margarete Gertrude Zelléből, akinek valódi szerepe, igazi egyénisége egészen feloldódott Mata Hari mítoszában. Ez természetes, hiszen mi hathat jobban az emberek képzeletére, mint amikor egy szép és híres asszony életében a nagyvilági szerelem és a hírszerzés világa találkozik.

Házassági apróhirdetés

Az életrajzok (pedig csupán két budapesti nagy könyvtárban kilenc található belőlük) a legegyszerűbb dolgokban is ellentmondanak egymásnak. Szüleiről, gyermekkoráról a legkülönbözőbb feltevések láttak napvilágot. Az egyik változat szerint nagypolgári környezetben született 1876. augusztus 7-én a hollandiai Leeuwardenben, Frízföldön. Egy másik verzió szerint apja megtollasodott gyarmatos volt, aki Holland-Indiában indonéz nővel kötött házasságot. A fordulatot mindenesetre az hozta a fiatal lány életében, hogy elolvasta egy amszterdami lap házassági apróhirdetését, amelyet egy tiszt, a skót Macleod kapitány adott fel. Keresztneve Campbell vagy Rudolf, s az is kétséges, hogy Hollandián átutazó angol tiszt volt-e, vagy már akkor is holland gyarmati szolgálatban állott. A fiatalok először 1895. március 14-én találkoztak titokban az amszterdami Rijksmuseumban. A házasságkötés, amelyre július 11-én került sor, nem ment zavartalanul. Különösen, amikor kiderült, hogy a pár előleget vett a boldogságból, ahogy azt 1896. január 30-án született gyermekük, a kis Norman bizonyította. Egyes források szerint a férj családjának nem csupán ez, s a rangon aluli választás nem tetszett, hanem a maláj vérbeütés.

Macleod kapitány olyan volt tisztnek, amilyennek Miroslav Krleža a Monarchia tisztikarát jellemezte: „frissen fürösztött, ápolt kezű-lábú, edzett, masszírozott, gonorrheamentes, higannyal impregnált, gáláns, kártyás, lóversenyző, lump donjuan”. Nem elismerésből helyezték 1897-ben a jávai Madangba ezredparancsnoknak. Itt született a házaspár második gyereke, Louise-Jeanne. A kis Norman nemsokára meghalt. Trópusi betegségben-e vagy egy olyan szolgáló mérgétől, akinek férjével – ez Macleod inasa volt – a kapitány rosszul bánt, nem tudjuk. Van forrás, amely szerint a házaspárnak a férfi botrányos életmódja miatt kellett visszatérni Európába, de van olyan föltevés is, hogy Margarete idegrohamában agyonlőtte férje inasát.

Hollandiában nyakára hágtak a vagyon maradékának is. Az együttélés utolsó időszakában állítólag a férje hajtotta pénzes barátok karjaiba az asszonyt, akit talán nem is kellett erre kényszeríteni. A házaspár különvált. Margarete 1903 őszén apjával Párizsba utazott, ahonnan a férj fenyegetésekkel még egyszer haza tudta kényszeríteni, de a szakítás addigi életével elkerülhetetlenné vált. Az asszonyt 1904 tavaszán ismét Párizsban találjuk, most már egyedül. Modell lesz, jóllehet egyes életrajzírók ezt a fogalmat szépítő körülírásnak tartják.

A századelőn Párizs diktálta egész Európának a művészetet, a stílust és az ízlést. Itt éltek, innen indultak világot hódítani a kor híres táncosnői, királyok, arisztokraták, bankárok és nagyiparosok kedvesei. Akkor és ott még nem vált külön, mit tekintenek később úgy, mint a modern mozgásművészet megalapozását, és miről tartják majd azt, hogy orfeumok, music hallok színvonalán álló korai sztriptíz.

A holland szépség indonéz nevet választott magának, Mata Harit, ami annyit tesz malájul: a Nap szeme, a Hajnal sugara. Mata Hari 1905. március 13-án mutatkozott be művészek és tudósok előtt a Musée Guimet-ben, Párizs orientalisztikai múzeumában. Egy időre még bizonytalan, több lesz-e híres kokottnál. Hamarosan azonban az Olympia, a Casino de Paris, a Théatre Marigny és a Folies Bergéres színpadain lép fel, gazdag pártfogói vannak. Barátai közé sorolhatja Van der Linden holland miniszterelnököt – aki még tíz év múlva, a per idején is közbenjár érte –, a spanyol királyt, vezető francia politikusok sorát.

Egy évtizeden át Mata Hari népszerűsége olyan, akár ma egy popsztáré vagy filmcsillagé. A lapok sűrűn foglalkoznak vele, toilettjeivel, kedveseivel, tiszteletdíjaival.

Mata Hari hétfátyoltáncát két földrészen mindenütt bemutatja, Budapesten is. Talán megmarad a maga választotta világ egyik királynőjének, ha nem találkozik Pierre de Montessac márkival, s bele nem szeret.

A márkit, a francia társaság kedvencét, valójában Lucas Netley-nek hívták. Kalandor volt, szélhámos és úri betörő. Ezt az elegáns Arséne Lupin-figurát Mata Hari életében nem leplezték le Franciaországban, de a német titkosszolgálat éppen ezzel tudta már jóval a világháború kitörése előtt zsarolni, s hírszerzői tevékenységre szorítani. Többek szerint általa, lett Mata Hari a német Nachrichtenbureau ügynöke. Arról eltérnek a vélemények, hogy mikor. Egyes források szerint a Balkán-háborúkat (1912–1913) követően szervezték be.

,,Mert szeretett!”

Az tény, hogy – talán már a német titkosszolgálat utasítására – Margarete Macleod-Zelle holland állampolgár 1914 júliusában felszámolta párizsi háztartását s Berlinbe költözött. Vendégszereplése alatt nyíltan mutatkozott magas rangú elhárítótisztekkel. Az angol Intelligence Service nyomozott is utána, de eredménytelenül. A francia kémelhárítás bizalmát sem növelte, hogy Mata Hari 1915-ben, madridi útján együtt mutatkozott von Hintzen német katonai attaséval, miközben párizsi tartózkodása alatt tisztekkel barátkozott, politikusok társaságában fordult meg, s az egyik külügyi államtitkárnak lett a kedvese. Mata Hari 1916 őszén Kittelben bukkant fel, ahol Franciaország legnagyobb repülőtere épült akkoriban. Befolyásos barátai elintézték, hogy hónapokat tölthessen ott.

1916 novemberében egy francia ügynök lefényképezte Mata Harit a kölni operában a Nachrichtenbureau egyik vezetőjének oldalán. Nem sokkal később egy újabb jelentés került róla a Deuxième Bureau nyilvántartásába. Ez egy német ápolónőtől, Hanna Wittigtől származott, aki különleges engedéllyel Svájcba követhette szerelmesét, a fogságban megrokkant Chilly grófot. Az ügyes teremtés Lausanne-ban véletlenül kihallgatott egy beszélgetést két német ügynök között. Ebben egy bizonyos H21-es német kémről esett szó, aki akkor éppen Németországban tartózkodik, de nemsokára pénzt kell neki küldeni Párizsba. Chilly gróf, akit új beosztása az elhárítókhoz szólított, rábeszélte menyasszonyát, tegyen jelentést. A Deuxième Bureau mindjárt Mata Harira gondolt, s a furcsa pár megbízást kapott, férkőzzön a táncosnő bizalmába. Hanna Wittig néhány héten belül jelenti: Mata Hari meggyónta neki, ő a H21-es.

A vallomást, ha egyáltalán sor került rá, jóval megelőzte, hogy Ladoux kapitány, a francia elhárítás tisztje rá akart ijeszteni Mata Harira. Nyomozást indíttatott ellene. Megfenyegette, ha nem áll a franciák szolgálatába, kitoloncolják, de még börtönbe is kerülhet. Ha igaz, a táncosnő bevallotta, hogy a marokkói partvidék egy pontján a német haditengerészet titkos lőszer- és üzemanyagraktárakat létesített, s egy bizonyos időpontban két tengeralattjáró adott ott egymásnak találkát. A franciák, akik nyilván máshonnan is szereztek adatokat a gyülekezés időpontjáról, megsemmisítették e hajórajt. Mata Hari így elkerülte ugyan a kiutasítást, de függő helyzetbe került.

A kapitány pedig nem csupán állandó megfigyelés alá helyezte, hanem csapdát is állított neki. Spanyolországon át Hollandiába küldték, hogy onnan vegye föÍ a kapcsolatot öt belgiumi francia kémmel. A források a részletekben nem egységesek. Az egyik változat szerint a borítékokban üres papír volt, mert már mind az öt személyt letartóztatták. A másik verzió úgy szól, hogy csak egy kém dolgozott valóban a franciáknak, a többi kettős ügynök volt. Arról sincs egységes vélemény, hogyan csattant rá a csapda Mata Harira. Tény, hogy a Hollandia gőzöst, amelyen a táncosnő utazott, az angolok átkutatták. Figyelmeztették a kapitányt, kit szállít. Mata Hari a kihallgatáson bevallotta, hogy francia ügynök. Az angolok visszairányították a hajót Vigo kikötőjébe, s udvarias gesztussal azt tanácsolták Mata Harinak, ne menjen vissza Franciaországba, mert a vesztébe rohan. Ezzel egy időben viszont figyelmeztették a francia kollégákat, hogy Mata Hari föltehetően a németeknek dolgozik.

A tárgyaláson sokat foglalkoztak a levelek eltűnésével. A védelem az angolokat tette érte felelőssé. Ez nem hangzott meggyőzően. A bíróság vagy onnan tudta, hogy Mata Hari rosszhiszeműen járt el, hogy – mint az egyik forrás írja – a hajón egy francia ügynök átkutatta a kabint, s nyomát sem találták a borítékoknak, vagy onnan (is), hogy az öt címzettből a németek csak a valódi kémet fogták el s akasztották föl.

Mata Hari viselkedése a továbbiakban mindennek nevezhető, csak következetesnek nem. Párizs helyett Madridba utazott, ahol ismét félvilági életét élte. Párhuzamosan szőtt viszonyt francia diplomatákkal, von Kalle német katonai és von Krohn német tengerészeti attasékkal. A bíróság később a francia attasé fecsegő természetével magyarázta, hogy azokban a hetekben feltűnően nagy veszteségeket szenvedtek a hadianyagot szállító antant hajók. A németek úgy döntöttek, hogy visszakényszerítik Párizsba Mata Harit. Az Eiffel-torony rádióállomása 1917 januárjában felfogta von Kalle egy üzenetét, amelyet Amszterdamba küldött az ottani német rezidensnek. Ebben az állt, hogy a H21-es ügynök részére utaljanak át jeligésen 15 ezer pezetát a Comptoir d’Escompte de Paris bankba. (Közismert volt az antant hírszerző köreiben, de pere során Mata Hari maga sem tagadta, hogy szoros kapcsolatban állt a német hírszerzés amszterdami rezidensével, akitől több ízben kapott pénzt. „Mert szeretett!” – mondta magyarázatképpen. „No, de 20 ezer márkát?” – vetették ellene egy korábbi pénzküldeményre utalva. „Ennyibe kerülök! [C’élait mon tarif!]” – replikázott magabiztosan a még mindig attraktív megjelenésű vádlott.)

Ladoux kapitány Hanna Wittig terhelő vallomásának birtokában nem várta meg, míg Mata Hari esetleg fölveszi a bankban a pénzt, hanem érkezése napján, 1917. február 13-án letartóztatta az Elisée Palace Hotelben. Persze közvetlen bizonyítékokat nem találtak ellene, csak egy német tiszti sisakot és két német srapnellhüvelyt, amelyet csokoládétartónak használt. Ezek eredetét azonban kielégítően igazolta. A tárgyalást július 24-én és 25-én folytatta le a 3. számú hadbíróság. Mata Harit halálra ítélték.

A védelem dolgát megkönnyítette, hogy az igazi bizonyítékok egy részét (ha voltak ilyenek) a bíróság hadititokká nyilvánította, tehát a vád egy sor állítása a levegőben lógott. Voltak azonban nehezen kétségbe vonható bizonyítékok is, mint az a kölni fényképfelvétel. Mata Hari védekezési módnak a látszólagos őszinteséget választotta. Elismerte német kapcsolatait, de az anyagi juttatásokat kizárólagosan szerelmi ellenszolgáltatásnak állította be. Nem vet rá hízelgő fényt, amit a perdöntő 15 ezer pezeta eredetéről mondott. „Hát nem mulatságos – jegyezte meg –, hogy az amszterdami szeretőm német állami pénzből elégíti ki von Kalle attasé úr magánadósságait?” A hadbíróság tagjaiból azonban hiányozhatott a humorérzék, mert az elnök szárazon csak annyit válaszolt rá, hogy a vádlott ezek szerint elismeri, ő a H21-es ügynök.

Ügynök? „Pancser”? Áldozat?

Mata Hari sorsát valójában három összefonódó politikai szempont döntötte el Először az, hogy a szakértők nem tudták szétválasztani, milyen károkat okozott Mata Hari, s milyen veszteségeket kell mások, mindenekelőtt a német mesterkémnő, Elisabeth Schragmüller, alias „Fräulein Doctor” számlájára írni. Így erős túlzással Mata Harit ötvenezer ember halálával és sok millió franknyi érték elpusztításával vádolták. A másik szempont propagandisztikus volt. Az elszegényedett ország közvéleményét azzal vélték megnyugtatni, hogy az erkölcs nevében nyilvánosan is pálcát törtek a Bűn és az Erkölcstelenség fölött. Alighanem azonban a harmadik szempont billentette a halálbüntetés kiszabása felé a mérleg serpenyőjét. A francia katonák kimerültek az iszonyú állóháborúban: az amerikai segítség még csak ígéret és remény volt, de a nyugtalanság már átterjedt a hadseregre is. A rendet könyörtelen terrorral állították helyre. Miért gyakoroltak volna kegyelmet ilyen feszült helyzetben éppen egy kalandornővel szemben? A sortűz 1917. október 15-én dördült el a vincennes-i erődben.

Kémkedett-e Mata Hari, s ha igen, veszedelmes hírszerző volt-e? Botár Árpád, első világháborús magyar hírszerző tiszt A láthatatlan hadsereg című könyvében (1938) kereken tagadta e lehetőséget. Truffaut is filmjével ezt a változatot fogadta el Sam Waagenaar nagy sikerű dokumentumregénye nyomán. 1968-ban az olasz televízió dokumentumműsora is hasonló következtetésekkel zárult.

A kutatók többsége azonban nem vonja kétségbe, hogy Mata Hari kettős ügynök volt, de úgy látják, tevékenysége túlságosan periferikusahhoz, hogy tettével a halálbüntetés arányban állna. Ez a vélemény támaszkodhat a német szakértők nyilvánosságra hozott állításaira is. Így nyilatkozott 1929-ben Gempp vezérőrnagy; aki 1917-ben a hírszerzést vezette. Megszólalt a Doktorkisasszony is: „Sie war ein Versäger!” – jelentette ki Elisabeth Schragmüller, vagyis hogy Mata Hari alkalmatlan volt a feladatra. S hozzáfűzte: „Az ítélet megfelelt a törvény betűjének és a kor szellemének. A törvényszék csak abban tévedett, hogy a H21-es kárt okozhatott Franciaországnak. Mata Hari ugyanis semmiféle érdekességet nem jelentett nekünk, sem gazdaságit, sem politikait, sem katonait.” Ez túlzottan szigorú ítélet a szerencsétlen asszony képességeiről, s nem is ad magyarázatot, miért költöttek volna a takarékos németek tízezreket potyára. (Az viszont ugyancsak tény, hogy a Mata Harira terhelő vallomást tevő Hanna Wittig, aki Claude France néven a háború után híres filmszínésznő lett, 1928-ban lelkiismeret-furdalásában öngyilkosságot követett el. Talán annak idején nem vallott igazat Ladoux kapitány előtt?)

A teljes igazságot a történészek még nem írták meg. Annyi valószínű, hogy a mítosznál szegényesebb és kiábrándítóbb a valóság. Mata Hari – mint sok más kalandor – hazardőr természet volt. Túlságosan bízott magában akkor is, amikor hozzá képest túl hatalmas erőkkel kezdett játszani. Ezek az erők végül is elsodorták. Abból viszont, aki a könnyelműen felidézett veszedelmek áldozata lesz, aligha válhat tragikus figura. Mata Hari halála így nélkülöz minden mélyebb tanulságot, legföljebb azon tűnődhetünk, milyen kevés értékkel beéri az utókor, ha mítoszt akar teremteni a maga kedvére.