Ugrás a tartalomhoz

História 1985-01

Pusztaszeri László , Glatz Ferenc , Kosáry Domokos , Rosonczy Ildikó , Sipos Péter , Nehring, Karl , Nerpel József , Wohlrab József , Berend T. Iván , Demeter Zsuzsanna , Kis András , Csurgó Béláné , Burucs Kornélia , Maris Zsolt

História

7. fejezet -

Kié a Bocskai-korona?

KÖZÖS DOLGAINK

NEHRING, Karl

Kié a Bocskai-korona?

Miután 1604 őszén Bocskai István a császár magyarországi politikája elleni felkelés élére állt, Álmosónál sikerült súlyos vereséget mérnie a császári seregekre és már 1604. november 12-én bevette Kassa városát. Kassa volt Felső-Magyarország legjelentősebb városa, egyszersmind Erdély védelmének kulcspontja. Ebben az időpontban Bocskai már „Erdély fejedelmének” nevezte magát és ebben a minőségében – bár hivatalosan még nem is választották meg – Kassán egy rendi gyűlés megerősítette. Ezzel egyidejűleg I. Ahmed szultán 1604. november 4–13-i atname-jában Bocskait „Erdély fejedelmének és Magyaroszág királyának” ismerte el és fejedelmi jelvényeket adományozott neki: fejedelmi föveget, zászlót, buzogányt, kardot és kaftánt. Királyi korona adományozásáról az atname-ban még nem volt szó.

1605 áprilisáig Bocskai csapatainak sikerült Bastát, a császári generálist egészen a Komárom–Érsekújvár–Pozsony vonalig visszaszorítani és az alsó-magyarországi bányavárosok nagy részét elfoglalni. Ezekkel a sikerekkel a háttérben Szerencsre országgyűlést hívtak egybe, ahol a felkelő nemesség április 20-án Bocskait „Erdély fejedelmé”-vé választotta.

Előzőleg Erdélyben a megyei nemesség és a székelyek február 21-én Marosszeredán Bocskait Erdély fejedelmévé választották. Ezt a választást a szeptember 9-i medgyesi országgyűlésen a három erdélyi „nationes” küldöttei megerősítették, s ezt követte Bocskai ünnepélyes beiktatása a fejedelmi székbe.

Tekintettel a császári seregekkel szemben elért sikereire, a felkelő magyar nemesség támogatására – és az ehhez kapcsolódó lehetőségre; hogy a törököktől meg nem szállt Magyarországot egy ellenkirály alatt egyesítse –, Bocskai a szultáni beiktatási okiratban megemlített magyar királlyá való kinevezés gondolatát annyira a magáévá tette, hogy tárgyalásokba kezdett a Portával egy királyi korona adományozásáról. Szándékai egybevágtak a nagyvezír, Lala Mehmed pasa koncepciójával, aki a Habsburgok és az oszmánok közötti, egyre inkább állóharccá váló 15 éves háborúban arra törekedett, hogy Bocskait szorosabban a Porta érdekeihez kösse. Ennek a politikának a kifejezése volt 1605 májusában az I. Ahmed szultántól Bocskai részére kiállított szerződési okirat, amelyben a szultán megerősítette azt a szándékát, hogy Bocskait és örököseit „Magyarország királyi méltóságában teljes tekintélyével” elismerje.

1605. november 11-én került azután sor a nagyvezír, Mehmed pasa és Bocskai közötti híres találkozásra a Pest melletti Rákos mezején, ahol a nagyvezír Bocskainak – magyar királyi méltósága elismeréseként – koronát tett a fejére.

Az az indoklás, amellyel Bocskai ezután elhárította, hogy a koronát magyar ellenkirályként viselje, azt mutatja, hogy inkább a „libertates Regni Hungariae antiquae” elvének érezte elkötelezve magát. A „gens Hungariae” érdeke szerint látta most a császár és a szultán közötti játékterének határait, amelynek tiszteletben tartása egyúttal politikai befolyását biztosította. A birtokában lévő korona kihívás volt a Habsburgok Magyarország iránti igényével szemben, Bocskai és a nagyvezír szándékos provokációja, amelynek a Habsburg király elleni élét Bocskai tompította. A császári oldalt mégis erősen nyugtalanította a Bocskai kezében lévő korona puszta létezése és a vele szövetkezett felkelő magyar nemesség. Ez vált érezhetővé a bécsi béketárgyalásokon (1606. augusztus), ahol a 13. cikkelyben Bocskai a császárral szemben kötelezte magát, hogy a nagyvezírtől adományozott koronát csupán ajándéknak, nem pedig a magyar királyi méltóság jelének tekinti. Bocskainak egyúttal a császárral szemben meg kellett' elégednie a „Szent Római Birodalom és Erdély fejedelme, a székelyek ispánja és Magyarország részeinek ura” címmel, miközben a Porta továbbra is „Erdély uralkodójának és Magyarország királyának” címezte:

1606. december 29-én Bocskai Kassán meghalt. Nem sokkal ezután a hajdúk azzal a követeléssel fordultak a Bocskai által utódjául kijelölt Homonnai Drugeth Bálinthoz, hogy a megőrzésében lévő koronát adja ki. A hajdúk politikai igényének elhárításában azonban az 1608-ban magyar királlyá koronázott II. Mátyás és a magyar rendek között érdekazonosság volt. Azt a nagy előzékenységet, amellyel Mátyás megválasztása előtt a magyar nemesség jogait és privilégiumait kodifikáltatta, egyik oldalról sem kívánták többé megkérdőjelezni. Így azután 1609 novemberében a magyar országgyűlés is hozzájárult ahhoz, hogy a Bocskai-koronát átadják Mátyás királynak. 1610. június 30-án a sárospataki várban Thurzó átvette a koronát, és 1610. október 4-én Bécsbe vitte.

Miután a Bocskai-koronát több mint 300 évig háborítatlanul őrizték a bécsi Hofburgban, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Románia és Magyarország is kérte kiadatását. Igényét mindkét állam a Saint-Germain-i szerződés 196. cikkelyére alapozhatta, melyben az osztrák kormány arra kötelezte magát, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia kulturális vagyonáról, valamint a koronáról „mint szellemi örökségről – amelyek a kölcsönösség jegyében az elcsatolt területekről a származási területre visszatelepíthetők – a megfelelő időpontban tárgyal az érdekelt államokkal a békés megegyezés érdekében”.

Már 1921–1924 között is folytak tárgyalások Ausztria és Románia küldöttei között a Bocskai-korona kérdésében, s ezeket Bécsben, 1926 júliusában ismét megkezdték az osztrák oktatásügyi minisztérium, a bécsi művészeti gyűjtemények és a román levéltár bécsi megbízottjának a bevonásával. Az erről készült jegyzőkönyvben az osztrák küldöttek hangsúlyozták, hogy a „patrimoine intellectuel hongrois” fogalom – ellentétben a magyar felfogással – kizárólag a trianoni békeszerződésben meghatározott magyar államterületre terjed ki. A jegyzőkönyv III/ b. szakaszában azután ez áll: „Figyelembe véve Bocskai István erdélyi fejedelem koronájának a tartozékokkal együttes kiadatása iránti román követelést”, az osztrák küldöttek a műtárgyak „beszerzési értékét nem fogják 72 000 svájci franknál magasabb összegben megállapítani”. Ez a végső jegyzőkönyv azonban a szövetségi kancellária külügyi részlege és a pénzügyminisztérium bevonása nélkül készült. A pénzügyminisztérium azonban úgy látta, hogy a jegyzőkönyv „jelentősen megnehezíti” a „közelgő pénzügyi tárgyalásokat Magyarországgal”. Úgy tervezték ugyanis, hogy „a Bocskai-koronát tekintve annyiban teszünk engedményt a magyaroknak, hogy ezt a tárgyat, amelynek számunkra csekély kulturális jelentősége van, olyan módon bocsátjuk rendelkezésre, hogy Magyarország és Románia közötti közvetlen tárgyalásokra, illetve a két állam közötti döntőbíróságra bízzuk, kihez jusson végérvényesen a Bocskai-korona”. Hogy csökkentsék az osztrák–román jegyzőkönyv jelentőségét, osztrák részről abban egyeztek meg, hogy a jegyzőkönyvet nem terjesztik jóváhagyásra a minisztertanács elé, és késleltetni fogják a Romániával tervezett tárgyalásokat.

Közben Magyarország is részletezte Ausztriával szembeni követeléseit, és hangsúlyozta a Bocskai-korona iránti igényét. Egy feljegyzésben, amelyet a szövetségi kancelláriának adtak át, a magyar kormány – eltekintve attól, hogy a területi alapelvet sohasem ismerte el – vitatta a román követelés jogosságát, mivel Bocskai ezt a koronát nem mint a Romániához került Erdély fejedelme, hanem mint jövendő magyar király kapta. Mivel Magyarország Romániát ebben az ügyben a későbbi tárgyalások során sem tekintette tárgyalópartnernek, egyúttal arra kérte az osztrák kormányt, informálja Romániát a magyar álláspontról, és ismertesse a Bocskai-korona hovatartozásáról készített magyar szakvéleményeket.

Az osztrák pénzügyminisztérium fentebb említett indítványa ellenében – hogy a Bocskai-korona problémáját Magyarország és Románia közötti tárgyalásokkal kellene megoldani – az oktatásügyi minisztérium megengedhetetlennek tartotta, hogy Románia és Magyarország Ausztria kárára egyezzék meg. Ez a félelem azonban hamarosan feleslegesnek bizonyult, mivel Románia a magyar követelésről és annak indoklásáról kapott osztrák információk után visszautasította, hogy a koronára vonatkozó román és magyar igények ügyében döntőbírósági határozatnak vesse alá magát. Magyarország ugyancsak elutasította az osztrák javaslatot, hogy Romániával és Magyarországgal egyetértésben bízzanak meg egy döntőbírót, aki eldöntené a kérdést: „melyik patrimoine intellectuelhez tartozik a Bocskai-korona, vagy csupán patrimoine mixture-nek tekintendő, és ennélfogva a korona kiadása miatt Ausztriának a St. Germain-i és a trianoni államszerződések értelmében Magyarországgal vagy Romániával kell-e tárgyalnia, vagy pedig a koronának Bécsben kell maradnia.” Végül is Ausztria és Magyarország megállapodott, hogy – egy „Egyezmény egyes államadósságok kérdésében” keretei közt – a Bocskai-korona kérdésében is alávetik magukat egy, a Népszövetség által kinevezett döntőbíróság határozatának. „Az Osztrák-Magyar Monarchia vagyonjogi likvidációjára” vonatkozó terjedelmes keresetlevelekben és alperesi ellenkérelmekben Ausztria azt a nézetet képviselte, hogy a koronánál a „patrimoine intellectuel mixte mint több állam patrimoine intellectuelje” forog szóban, „hiszen Bocskai ezt a koronát Erdély, azaz egy olyan territórium fejedelmének minőségében kapta, amely jelenleg teljes egészében a Román Királysághoz tartozik. Valójában Románia sok éve, mielőtt még Magyarország ilyen igényekkel fellépett volna, önmaga formált igényt erre a történelmi emlékre.” A magyar kormány viszont azt válaszolta, hogy Bocskai a koronát magyar királyként kapta; a magyar rendek a koronát az örökösöktől a nádoron keresztül visszakövetelték és „II. Rudolfnak [helyesen: II. Mátyásnak] mint magyar királynak” adták át. Így a keresetlevelekbe nem került egyetlen új nézőpont sem, kivéve azt a tényt, hogy Ausztria most már a maga „patrimoine intellectuel mixte” fogalmának támogatására a román felfogás egy lényeges részét magáévá tette.

Agostino Soldati, svájci szövetségi bíró vezetésével 1932. november 27-én Velencében megegyezésre került sor, s ez az első záró jegyzőkönyvben a következő döntést tartalmazta: „Az Osztrák Köztársaság és a Magyar Királyság közötti megegyezés aláírása alkalmából a mai naptól a muzeális és könyvtárállományokat illetően a két meghatalmazott fél egyetértően az alábbiakat állapítja meg:

Az osztrák szövetségi kormány a fent jelzett megegyezéshez vezető tárgyalások során tudomásul vette, hogy a magyar királyi kormány is követeli a Bocskai-korona kiadatását. A román királyi kormány tiltakozott ez ellen, és a korona kiadatását a maga számára kívánta. Az osztrák szövetségi kormány nincs abban a helyzetben, hogy jelenleg figyelembe vehesse a magyar követelést.

A két kormány abban egyezett meg, hogy fenti ügyet az alapjául szolgáló kérdés együttes tisztázásáig nyitva hagyja, és addig a jelenlegi állapot marad fenn.”

Az alapkérdésben – hogy Bocskai a koronát mint erdélyi fejedelem vagy magyar király kapta-e – nem született döntés, hanem szakvéleményeket szereztek be. Míg a nagyszebeni báró Brukenthal Múzeum és a bécsi orientalista, Theodor Seif állásfoglalása kevés lényeges mozzanatot tartalmazott ehhez a kérdéshez, addig Paul Wittek turkológus mélyreható véleményt adott a Bocskainak adományozott koronáról. Wittek – abban az időben a Német Birodalom archeológiai intézetének isztambuli referense – arra az eredményre jutott, amely a magyar, nem pedig a román–osztrák álláspontot támogatta: „… egy magyar királynak a Porta általi kinevezése és egy korona elküldése csak egyetlen egyszer fordult elő. Államjogi jelentősége sohasem volt a koronának. Csupán a Porta ajándéka volt az általa támogatott ellenkirály, Bocskai számára, és a valódi korona helyettesítését célozta.” „A birtokjogi igény tisztázása érdekében – folytatta Wittek – fontos lenne annak megállapítása, milyen úton került a korona a bécsi kincstárba. Feltehetően ez a szakvélemény túl későn jutott el Bécsbe ahhoz, hogy figyelembe vehették volna a velencei tárgyalások folyamán.

1934 nyarán a magyar kormány egy jegyzékben ismét felvetette a Bocskai-korona hovatartozásának kérdését. A jegyzékben a magyar kormány felújította az osztrák kormánynak tett indítványát most a velencei első záró jegyzőkönyvre hivatkozva –, hogy nevezzenek ki egy osztrák és magyar tagokból álló bizottságot, amelynek elnökéül egy semleges és a korona ügyében nem érdekelt állam egyik személyiségét választanák meg. Ezt az ajánlatot osztrák részről visszautasították, mivel a záró jegyzőkönyvben rögzített megfogalmazás – ,,az ügy alapjául szolgáló kérdés együttes tisztázása” – abból indult ki, hogy ez csak Románia bevonásával lenne lehetséges. Ezzel szemben a magyar kormány továbbra is – Románia kikapcsolásával – a bilaterális tárgyalások folytatásához ragaszkodott. E kívánság kivédésére az osztrák kancellária, az oktatásügyi minisztérium beleegyezésével odáig ment el, hogy egy Magyarországhoz intézett jegyzékben kifejtette: „Ausztriának ebben a vonatkozásban csupán megbízottnak kell tekintenie magát egy nem osztrák, hanem magyar vagy román patrimoine intellectuelhez tartozó tárgy ügyében.” Ezzel Ausztria feladta a korona iránti addigi igényét Magyarországgal szemben. Utólag sajnálkoztak Bécsben e kijelentés miatt, akár mert féltek a példát statuáló követelésektől – ilyen volt a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi aranyleletek ügye –, akár azért, mert a korona ama kevés tárgyak egyike, „amely tanúságot tesz Ausztria dicsőséges kitartásáról az oszmán roham ellen”. Ugyanakkor az osztrák szövetségi kancellária, a pénzügy- és oktatásügyi minisztérium egyetértett abban, hogy Magyarország azzal, hogy visszautasítja a tárgyalások felvételét Romániával, közvetve a Bocskai-korona Bécsben maradásáról gondoskodik.

Az 1940-ig áttekintett aktákból kiderül, hogy Ausztria a velencei záró jegyzőkönyv óta sem Magyarországgal, sem Romániával nem tárgyalt a Bocskai-korona kérdéséről. Jellemző módon román részről sem indítványoztak további tárgyalásokat. Csupán Magyarország tartja kifejezetten nyitva a korona hovatartozásának kérdését egy, a Német Birodalommal az államadósságokkal kapcsolatos megegyezés mellékletében.

*

Összefoglalóan megállapítható, hogy Magyarország patrimoine intellectueljének fogalmát az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után nem lehet egyértelműen definiálni. Ennek oka egyrészt Ausztria–Magyarország államjogi szerkezete (ahol az uralkodó közel 400 éven át egyben Magyarország királya is volt), másrészt az államutódlásnál a kulturális javak területi kötöttségének problematikája.

A jelenlegi politikai helyzetben úgy látszik, hogy a pozíciók az 1930-as évek óta alig változtak. Mégis tisztázni kellene – feltéve, hogy Románia és Magyarország erre hajlandó lenne –, hogy Románia még jelenleg is súlyt helyez-e egy olyan történelmi műtárgy birtoklására, amely szorosan összefonódik a magyar történelemmel, és egy olyan kort idéz, amelyben a nemesség Erdélyben és Magyarország keleti részében egy Habsburg-ellenes rendi patriotizmust fejlesztett ki.

A Bocskai-korona Bécsben tartása mellett szól a tények normatív ereje, hiszen a „beati possidentes” fennforgása értelmében „az organikusan és történetileg gyarapodó gyűjteményállományok integritásának alapelve… igazolását a nemzetközi jog területén találja meg”. Ezzel párhuzamba hozható a német, a bécsi kincstárban őrzött birodalmi inszigniák és birodalmi ékszerek ügye. A Német Szövetségi Gyűlés 1952.december 5-i határozatában utalt arra, hogy egy 1423. évi okirat szerint a „jelenleg Bécsben található inszigniák és birodalmi ékszerek” őrzési helyéül Nürnberget és Aachent jelölték ki. Ezt a megállapítást a német szövetségi kormány anélkül tette, hogy Ausztriától bármit visszakövetelt volna. A magyar parlamentnek egy ehhez hasonló határozata egy lehetséges megoldás lehetne a Bocskai-koronával kapcsolatban, egy határozat, amelyben a Bocskai-koronával kapcsolatos „patrimoine intellectuel hongrois”-t ama azonos nevű intézmény (magyar országgyűlés) szögezné le, amely 1609-ben elhatározta a korona átadását II. Mátyás királynak.