Ugrás a tartalomhoz

História 1984-02

Hahn István , Maróti Egon , Buza János , Kövér György , Ferber Katalin , Berend T. Iván , Sipos Péter , Krausz Tamás , Ádám Magda , Barcs Sándor , Breuer János , Wellmann Imre , Kardos József

História

12. fejezet -

Zenei élet, kultúrpolitika, 1949. Jemnitz Sándor naplójából

SZEMTANÚ

BREUER János

Zenei élet, kultúrpolitika 1949

Jemnitz Sándor naplójából

Jemnitz Sándor zeneszerző és zenekritikus (1890–1963) zenekultúránk tragikus, ellentmondásoktól sem mentes, reprezentáns személyisége. Zenei ízlése, neveltetése a német zenekultúrában gyökerezett, oly korban, amikor az önálló magyar zeneművészet megteremtése éppen a német hegemónia elleni harcban bontakozott ki. Érdeklődési köre vonzotta 1913–14-ben Berlinben Arnold Schoenberghez; büszkén vallotta magát a tanítványának haláláig, függetlenül attól, hogy a „formalista” zeneszerző hívének lenni éppen jó ajánlólevélnek számított-e. Berlinből hazatérve eleinte értetlenül szemlélte a magyar viszonyokat. A fából faragott királyfi, Bartók táncjátéka bemutatójáról megsemmisítő kritikát írt 1917-ben, a Signale für die musikalische Welt c. német szaklapba.

1924-től a Népszavában publikált ezernyi, maradandó értékű zenekritikája hatalmas fordulatot jelez. Ettől fogva elkötelezett híve Bartóknak, apostola a munkás-zenekultúrának. Jól ismerte a német–osztrák munkásmozgalom fejlett, a legújabb irányzatok iránt nyitott zenei aktivitását, vívmányait megkísérelte átplántálni Magyarországra. Cikkeiben, előadásaiban fáradhatatlanul magyarázta a magyar munkásnak a zenetörténet értékeinek jelentését s az új zene nehezen érthető jelenségeit. A Schoenberg-kör hevesen népdalellenes magatartása hosszú ideig szembefordította Jemnitz Sándort Kodály törekvéseivel. Kodály szerepét a tömegek – a munkások – zenei nevelésében a ’30-as évek végén ismerte fel. Majdnem következetes oppozícióban volt Dohnányi Ernővel, aki a ’30-as évektől a hivatalos magyar zenei élet irányító posztjait tisztességgel töltötte be. 1945-ben Jemnitz szerepet játszott abban, hogy Dohnányi Ernőt – igaztalanul – háborús bűnössé nyilvánítsák.

A felszabadulás utáni néhány esztendő pályafutása csúcsán láttatja Jemnitzet. Az SZDP két napilapjának (Népszava, Világosság) zenekritikusa, elnöke a Munkás-kultúrszövetségnek, az általa már a ’30-as években szorgalmazott Munkáskarnagy-képzőnek, 1948-ban zsűrielnöke a nálunk első ízben megrendezett nemzetközi munkáskórus-versenynek. Zeneművei, amelyek korábban elsősorban külföldi kortárs-zene ünnepeken hangzottak el, több teret kaptak itthon, jóllehet német stílusukkal idegenek maradtak továbbra is. Magyar zeneszerző számára megnyíló legnagyobb publicitást is kapott, az Operaház 1947-ben Divertimento címmel egy zenekari művére készített balettet mutatott be – cselekmény nélküli „absztrakt” balettet, absztrakt színpadképpel –, a közönség heves ellenérzései közepette.

A fordulat éve után, amikor a munkásosztály hagyományos kulturális formáit is felszámolták, lemondva annak megannyi értékes hagyományáról, amikor a zenében a „formalizmus” vádja mint bunkó fenyegette Jemnitz Sándort is, s amikor a naprakész zenekritika fölösleges polgári luxusnak tűnt fel, Jemnitz működési tere lecsökkent, majd gyakorlatilag megszűnt. Pedig még 1949-ben is roppant elismerő kritikát írt a Népszavába az alább következő naplórészletekben csupán névbetűkkel jelzett és bírált zeneszerzőink némelyikének új alkotásáról, 1950-ben az új Zenei Szemlében lelkes elemzést a zenei ízlésétől oly távoli Borisz Aszafjev: Párizs lángjai című balettjéről.

Életművére visszatekintve, zeneszerzői termése, amelyből mindmáig szinte semmi sem hallható, valószínűleg nem sorolható századunk jelentékeny és életképes oeuvre-jei közé. Maradandó érték azonban zenekritikai termése, a benne foglalt, máig tanulságos zenepolitikai állásfoglalások többsége.

DOKUMENTUM

1949. szeptember 2.: Tulajdonképpen kinek és minek firkálom ezeket a redukált naplójegyzeteket. Már gyakran kellett írás közben erre gondolnom. Régebben a fiatalok halhatatlansági ábrándja játszott itt közre, ha soha nem is prepotensen, de titkosan mégis csak létező rugóként. Ma már megtanultam szembenézni azzal a ténnyel, hogy meghalok, végérvényesen halok meg … Nincsen senkim, aki zenei hagyatékom szőnyegen tartásáról gondoskodjék … a fiatal nemzedék elavultnak tekinti a régi avantgardistákat.

1949. szeptember 7.: A szerkesztőségben rengeteg a bosszúságom. Kezdő lettem ott újra, akinek kéziratait hárman is elbírálják, mindegyik töröl belőle valamit és hozzáfirkál, hogy fontoskodva dokumentálja létét. Végül aztán meg sem jelenik a megcsonkított cikkecske, mert helyszűke miatt kihagyják. Napokig nincs rovatom.

1949. szeptember 18.: A Népszava egyre ritkábban közli le cikkeimet: „a kritika felesleges”, mondja Komor Imre, őrült szerkesztőm. Stílusom „elavult”, mert melegen írok arról, ami nekem tetszik. S ma csak hidegen, rideg megállapításokat illik közölni.

1949. október 15.: „Carmen” főpróba 1/2 11-től 3-ig. Érdekes, különleges. Aztán szerkesztőség. 5-kor Spencer, e néger basszista fogadása.

1949. október 16.: Délelőtt Szabolcsi Bencénél, kellemesen elbeszélgettünk a világ folyásáról. Egyszerre csak ott volt Tóth Aladár is: kiültünk a napsütésbe 3-ig, aztán Annie hívott meg libapecsenyére … 8-ra már Kenneth Spencer dalestjén voltam. Bőséges, sötét mélység, de emberileg semmi különös. Naiv gyermek a művészetben is.

1949. október 20.: Reggelre, szinte váratlanul, megjelent kifogástalanul a „Carmen”-kritikám! Aladár este azt mondta rá, hogy a legnagyobb európai nívó és csak egyet sajnál, hogy nem ő írta. Komor Imre viszont a szerkesztőségben durván rámtámadt, mert a „Szabad Nép” előtt jöttünk ki vele és mert citerázott, hogy ott isten ments valami ellenvélemény jelenhetik meg, amely a Népszavát dezavuálja! Miután ez nem lehetne fordítva is! Sötétség …

1949. október 21.: Koncentráltan kellemetlen nap. Délelőtt a Kultúrkapcsolatok Intézete fogadásán Cs. M. szemrehányásokkal halmozott el a „Carmen”-kritikám miatt. Nem nehezményeztem az I. felvonás 2 papját a tömegben (Spanyolországban 1820-ban!), a III. felvonás keresztjét (Michaela imádkozik!) és a IV. felvonás pirossárga (Franco!) lobogóját … Az ember esze megáll. Be a szerkesztőségbe. Komor, mint a tigris, felmondásomat helyezte kilátásba. Ungár Imrééknél ebédre. Komiszul játszottam el neki a „Recueil” darabjait, valóban alig lehetett impressziója, de hát semmit sem zongoráztam mostanában.

1949. október 26.: Helyzetem szellemi téren azért oly rettenetes, mert politikai és gazdasági téren teljesen egyetértek a pártprogrammal és a Szovjetunió vonalával, kulturális tekintetben pedig nem. Erre a pártfegyelem mindjárt jön a nagybunkóval és fejbe kólint, mondván, hogy a legkisebb elhajlás menthetetlenül trockizmusba sodor. Ugyanakkor pedig sürgetik a felszólalásokat és vitákat! De hogyan szólaljon fel az ember bátran és nyíltan, amikor tudja, hogy itt csak a nyulakat akarják kiugrasztani a bokorból és a kimerészkedőket rögvest lepuskázzák! … éppen a „Carmen”-bonyodalom napjaiban tapasztalhattam megint, hogy ha rám kerülne a sor, rajtam nem segítene senki. Furcsa szerepem van: ha kell, előráncigálnak és „autoritás” vagyok. De rögtön újra megaláznak, hogy eszembe ne jusson „nagy fiú”-vá válni.

1949. október 31.: Este a Zeneművész Szövetség pártaktívája ülésezett. Szabó Ferenc előadta, hogy a jó iskolai bizonyítványra pályázó zeneszerzőknek tartózkodniuk kell a taktusváltoztatásoktól és a sok modulálástól. Szöveget tilos a kész zenére utólag iktatni. Tehát sutba dobhatjuk az „Aidá”-t, amelynek II. felvonása tudvalevőleg így készült! Vonósnégyesek nem korszerűek. A tájfestő művekbe bele kell vinni a világnézeti szempontokat. Megkérdeztem, hogy ezek szerint Debussy „La mer”-je jó-e vagy rossz? Zavart nevetés. Nem mertek válaszolni.

1949. november 1.: Elkedvetlenedésem már alig ismer határt. Zeneéletünket egy kis klikk sajátította ki…

1949. november 2.: Délután 6 órakor Baráth Éva játszotta II. szonatinámat a Rádióban. Meg sem hallgattam, oly kevéssé érdekelt. Engem havi 15 percekkel intéznek el, ők hetente kétszer nagy műveiket adhatják elő. Náluk fel sem merül a „formalizmus” vádja, holott a faktúra külső kritériumai ugyanúgy megvannak az ő műveikben is. De a „formalista” én vagyok. Engem kipellengéreztek, hogy legyen egy pofozógép és ők felszabaduljanak.

1949. november 3.: Vermes Mária Hacsaturján koncertjére kellett volna mennem, de délután meglátogattam a még mindig beteg Jankovich Ferencet és náluk maradtam éjjel 11-ig. Jól éreztem magam náluk … elbeszélgettünk a világ sorsáról és őszintékké váltunk. Különös, de ha két kultúrember még oly jó szocialista is egyébként, farkasszemet néz a mai kultúrpolitikával! Pártunk végzetes hibája, hogy a szellemi élet legjobbjait eltaszítja magától és elvadítja őket. Bízva korlátlan hatalmában, ezt megteheti a Párt, de ennek előbb-utóbb meglesz a böjtje! Pedig itt éppen azt a haladó szellemiségű jó réteget veszti el, amely boldogan csatlakozott volna és komoly értékekkel gazdagította volna. Igaz, mindig azt olvashatjuk, hogy a Párt ezekről az elemekről könnyűszerrel lemond. De vajon tényleg a Párt-e az, aki lemond róluk? Vagy csupán a Párt örve alatt az a néhány klikk, amely egérként cincog, ha a macskák távoztak!? A H. L-ok és az A-ok most Fischer Anniet szeretnék a disszidálás kényszere elé állítani, fokozatos kiutálással. Kodály most utazik el arról a holtvágányról, amelyre kitaszították, Veress disszidált már, én gúzsba vagyok kötve. De cincog Sz. F., K., M. A. és Sz. E. quartettje. Fricsay, Ferencsik künn, Somogyi Laci fejbevágva. K.-i így lett sztár, K.-ből így lett karmester. A klikknél tehetség, művészi szellem nem számít, mert joggal bíznak abban, hogy embereiket kell hivatalos „nyomás”-sal tartani és begyökereztetni, tudják. Ma bárkiből bármit tudnak csinálni. Egyszerűen kinevezik a „jó” pianistát.

1949. november 9.: Fischer Annie tegnapi szép koncertjéről írtam „békebeli stílusú” kritikát, reménytelenül, mert Komor Imre nem fogja leközölni: nincs a cikkben elég „vonal”. Én viszont Schubertbe és Schumannba nem tudok vonalat becsempészni, de mint romantikus individualistákat sem tudom őket agyonbunkózni.

1949. november 17.: Klemperer visszajött néhány hónap után. Amikor ott ült megint a rendes helyén Tóth Aladár páholyának kis előszalonjában, úgy megörültem neki, hogy megcsókoltam. Schönbergtől hozott szívélyes üdvözletet Los Angelesből. Ennek külön örültem … Klemperer szerint lesz háború. Az amerikaiak elkerülhetetlennek tartják, de ugyanakkor rettegnek is tőle különösen a szibériai atomrobbantások óta. Addig szovjet blöffben bíztak.

1949. november 19.: „Fidélió”-kritikámat Komor megint nem adta le: „Klemperer öreg, rossz karmester”. Tóth nem látja, hogy a kampányt M. A. vezeti, aki Klempererben Tóth igazgatóságát támadja és ássa alá. A dicsérő „Carmen”-kritikám is azért volt kellemetlen, mert igazolta és megerősítette Tóthot… Este Lantos Béláéknál. Egész érdekes volt. Weiner Leó, Rados Dezső, Major Ervin, Baranyai Szegedről. Micsoda őrültség volt a Szegedi Operaház szélnek eresztése! Arról szavalnak, hogy „minden városnak saját operát”, és feloszlatják az egyetlen meglevőt! Ami pedig jó volt, ez most derül ki teljes valójában, amikor a „gördülő operával” pótolgatják.

1949. november 26.: Délután a „Fészek” „Művészi Szövetségek Házá”-vá felavatója. Rengeteg ember, de fagyos hangulat. Az elnökség folyvást nógatta a hozzászólást, de senki sem jelentkezett … Mindent egyhangúlag elfogadtak és végszókra illedelmesen tapsolgattak.

1949. december 3.: Reggel megjelent a „Mozart”-kritikám. Örültem, mert annak jeléül vettem, hogy Komor végre kijózanodott. De szörnyen tévedtem. A szerkesztőségben minden eddiginél dühösebb vihar fogadott. Úgy állították be a dolgot, mintha én titokban csempésztem volna cikkemet a lapba. Mintha ez a háromszoros szűrő mellett lehetséges volna! Komor végül felszólított, hogy adjam be január 1-jére nyugdíjazás iránti kérvényemet. Aztán magával vitt az Oszipovék sajtófogadására és … a vállamat veregette mintha a legjobb barátok lennénk.

1949. december 4.: Délelőtt D. A. látogatott meg, kéréssel persze. Állást keres … Mi lesz ezzel a rengeteg állásvesztett középosztályossal. Itt rohadnak és mérgezik környezetüket. Kétségbeesett reakciósok, akiknek „Amerika hangja” egyetlen vigaszuk … Este jó „Nürnbergi” előadásnál.

1949. december 10.: Ülés a Zeneművészek Szövetségében, vagyis a régi Fészekben … Tegnapi reakciósok ma hangos frázisokat ropogtatnak. A nagy társasjáték tárgya, hogy senki sem emlékezik semmire, csak úgy tesz, mintha olybá venne mindenkit, aminek feltünteti magát.

1949. december 14.: Hazajövet éjjel 1/2 3-kor idézés fogadott: ma reggel 1/2 9-re a rendőrség bűnügyi osztályára. Bár lelkiismeretem tiszta, ilyesmi mégis felizgatás, hiszen rágalmazás is lehetséges. Miután legkésőbb 7-re fel kellett kelnem, el sem tudtam aludni és álmatlan éjszaka után mentem oda. Kiderült, hogy csupán információt kértek a Bartók Béla Egyesületre vonatkozóan, amely 1945-ben működött néhány hónapig. De így is borzalmas órát töltöttem ott. Vasrácsok mellett mentem el, amelyek mögött fogdák jéghideg, sötét folyosói derengtek. Onnét óriási ugrással át az Operaház vidám, tarka „Eladott menyasszony” főpróbájára.

1949. december 18.: Vasas koncerten a Városi Színházban. Ez zülleszti zeneéletünket, hogy szájkosár van a zenekritikán és egyben mokány őszinteséget követelnek tőle. Gúzsba kötik és összeszidják, mert nem hadakozik. Toporzékoljon kíméletlenül, de tyúkszemre ne lépjen. Írjak komoly kritikát a Vasas Énekkarról, de ne írhassam meg, hogy A. … egy melák liszteszsák, aki unalmas pléhpofájúságával semmivé teszi Cs. szervezési eredményeit. 400 tagú kórus és nem ér semmit!

1949. december 22.: Vacsorára voltam híva P. J.-ékhez, de lemondtam, mert a biztosan kitűnő lakoma nem érte meg nekem azt, hogy reakciós beszédeket hallgassak egy egész estén át. A buta emberek reakciósnak tartanak engem azért, mert a kultúrvonalon sokat nem helyeselek. De azért, mert egy családban az egyik tag kifogásolja a másik viselkedését, azért az mégiscsak egy család marad. S ha választanom kellene, a választásom sohasem lenne kétséges. Szocialista vagyok és tudom, hogy a reakciósok egy visszavonhatatlanul levitézlett kort, egy vesztett ügyet védelmeznek. Ők vakok.

1949. december 27.: Két zavartalanul kellemes jó ünnepnap van mögöttem. De mit hoz majd az évnek az utolsó hete? És az újév? … Révai Karácsonyi „béke” cikke voltaképpen háborús vészharangkongatás. Új kémpör, külföldi heves komplikációkkal. Mi avatatlanok nem is sejtjük a tornyosuló felhőket …