Ugrás a tartalomhoz

História 1984-02

Hahn István , Maróti Egon , Buza János , Kövér György , Ferber Katalin , Berend T. Iván , Sipos Péter , Krausz Tamás , Ádám Magda , Barcs Sándor , Breuer János , Wellmann Imre , Kardos József

História

10. fejezet -

A “királypuccsok” és a kisantant II. rész

ÁDÁM Magda

A ,,királypuccsok” és a Kisantant II. rész

1921. október 20-án, fél évvel az első puccs után az exkirály repülőgépen Dénesfára érkezett, majd másnap Sopronba ment. Megalakította az új kormányt, és az ott állomásozó katonai alakulatokkal – amelyek azonnal az ő oldalára álltak – elindult a főváros felé.

A hír – noha a nyár folyamán sokat írtak és beszéltek az előkészületekről – megdöbbentette a közvéleményt. A magyar kormány október 22-én hajnalban értesült a puccsról. Kilenc órára összehívták a minisztertanácsot, amelyen a katonai vezetők is részt vettek. Bethlen miniszterelnök tájékoztatta a résztvevőket az eseményekről, majd ismertette az azonnal szükséges intézkedéseket: a történtekről tájékoztatni kell a nagyhatalmak képviselőit és tudatni kell velük a magyar kormány álláspontját, amely szerint Károly király az uralkodói jogok gyakorlását az 1920. évi törvénycikk értelmében át nem veheti és ismét el kell hagynia az ország területét. Bánffy külügyminiszter délután kívánta végrehajtani a döntést. A szövetséges hatalmak budapesti képviselői azonban megelőzték, s már délben átadták neki tiltakozó levelüket. A három főmegbízott Bánffytól egyenesen Horthyhoz ment. A kormányzó hangsúlyozta: nem változtatta meg véleményét a restaurációról, s mindent megtesz, hogy megakadályozza azt.

Ezzel majdnem egy időben a Kisantant cseh, jugoszláv és román képviselői is felkeresték Bánffyt, Horthyt és Bethlent, s közösen tiltakoztak Károly magyarországi tartózkodása ellen. Az esetet Milević jugoszláv képviselő hármójuk nevében „casus belli”-nek minősítette. A magyar külügyminiszter közölte velük: ,,kormánya ma délelőtt elhatározta, hogy felveszi a harcot a Budapest felé közeledő IV. Károllyal”.

Csehszlovákia budapesti képviselője ezt követően jelentette Benešnek: a magyar kormány álláspontja ingadozó, véleménye szerint az Antant fellépéseire nem lehet számítani, és az időveszteségnek kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Beneš válasza: „minden körülmények között egységesen lépjen fel a jugoszláv, a román és az olasz képviselővel. Legyen állandó összeköttetésben a francia és angol főmegbízottal. Amennyiben a többi kirendeltség Budapest elhagyása mellett dönt, csak abban az esetben utazzon el, ha a jugoszláv és a román követ is ezt teszi.” A Csehszlovákia által követendő magatartást így részletezte: 1. Feltétlenül a Kisantanttal együtt lépnek fel. 2. A legradikálisabb eszközök igénybevételére is elkészültek, ezért katonai intézkedéseket foganatosítanak. 3. Károly Magyarországon maradása „casus belli”. 4. Ha nem marad Magyarországon, akkor is határozott diplomáciai, esetleg katonai nyomást gyakorolnak az országra, hogy a Habsburg ház és a Fertő-vidék kérdését véglegesen megoldják. 5. Ha az Antant nem megy velük, mennek egyedül a Kisantanttal, esetleg az Antant akarata ellenére is.

Háborús fenyegetés

Beneš kisantantbeli szövetségeseivel is ismertette konkrét és részletes akcióprogramját és követeléseit. Közölte velük, hogy szerződéseik értelmében a „casus foederis” állt elő, tehát Csehszlovákia mozgósít. Ha Károly győz, a csehszlovák hadsereg azonnal bevonul Magyarországra. Ha viszont Horthy az exkirály ellen lép fel s megvédi pozícióját, a csehszlovák kormány 24–48 órás ultimátumot ad át a magyar kormánynak az alábbi feltételekkel: 1. Valamennyi Habsburg megfosztása a trónra való jogtól. 2. Magyarország lefegyverzése a Kisantant részvételével. 3. A békeszerződés végrehajtása a velencei tárgyalásoktól függetlenül. 4. A mozgósítási költségek megtérítése.

A jugoszláv kormány elfogadta Beneš tervét. A két állam megállapodott a mozgósításban s a katonai együttműködésben. (Másnap, október 24-én, Csehszlovákia 5, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 3 hadosztályt hívott be.) Úgy döntöttek: amennyiben Horthy alulmarad a Károllyal folytatott harcban, mindkét hadsereg átlépi a határt. Romániának viszont komoly fenntartásai voltak a csehszlovák külügyminiszter javaslataival szemben, s miként az első puccs idején, most sem csatlakozott a csehszlovák és jugoszláv katonai intézkedésekhez. A helyzetet azonban a román kormány is rendkívül súlyosnak tartotta. Az október 24-i rendkívüli minisztertanácson előkészületeket tett hat hadosztály behívására. Döntés született, hogy amennyiben a magyar kormány nem teljesíti Károllyal kapcsolatos ígéretét, a román egységek is bevonulnak Magyarországra.

A román király azonban – miként az első puccsnál – most is óvatos volt, nem kívánt erélyesen fellépni Károly ellen, bár most határozottabb vonalat vitt. Ebben a katonai köröknek és a Kisantantnak – amelynek időközben Románia is tagja lett (1921) – jelentős szerepe volt. Beneš és Pasit a nemrég aláírt szerződésekre hivatkozva követelték az együttműködést. Ezt részben el is érték, de Take Ionescu helytelenítette az ultimátum küldését és a katonai intervenciót. A román külügyminiszter továbbra is azon volt, hogy szövetségeseit visszatartsa egy elhamarkodott akciótól.

Az ellentétes nézetek feszültséget idéztek elő a szövetségben, akadályozták Benešt tervei megvalósításában. A belgrádi francia követ Briand-nak küldött jelentésében megállapítja: „... a független Kisantant katonai akcióját a szövetségen belüli ellentétek fogják megakadályozni”.

A helyzet – a csapatösszevonások következtében – kezdett kritikussá válni. Érthető tehát, hogy október 24-én a Nagyköveti Konferencia erélyes hangú jegyzéket küldött a magyar kormánynak. Követelte Károly detronizációját és kiutasítását Magyarországról. Amennyiben a magyar kormány ezt nem teljesíti, „a felelősséget a szomszéd államok intervenciójáért Magyarországra hárítja”.

A magyar kormány mindent megtett, hogy az exkirályt az ország területének elhagyására kényszerítse. A nemzeti hadsereg kisebb küzdelemben győzött a király csapatai ellen. Károlyt október 24-én Budapesttől 60 kilométerre őrizetbe vették. Kétségtelen, hogy a magyar kormány a csehszlovák és jugoszláv katonai fenyegetés miatt határozottabban s gyorsabban cselekedett, s az is bizonyos, hogy ezzel kényszerítették a szövetséges hatalmakat – s rajtuk keresztül Magyarországot – a Habsburgok trónfosztására.

A szövetséges hatalmak és a Nagyköveti Konferencia a magyar kormánynak eme – ahogy mondták – korrekt magatartását nagyra értékelték. Briand október 25-én kelt körtáviratában hangsúlyozta: „el kell ismerni a magyar kormány lojalitását, határozottságát, a nagyhatalmak és a béke iránti tiszteletét”. Kifejezte ama reményét, hogy a Kisantant semmilyen intézkedéseket nem tesz Magyarország ellen. Erre a kijelentésre azért is volt szükség, mert Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a puccs leverése ellenére is folytatta a mozgósítást. Beneš – akárcsak az első puccs idején – a válságot a nemzeti egység megszilárdítására, a belpolitikai helyzet konszolidálására kívánta felhasználni.

A nagyhatalmak magatartása

Mindhárom nagyhatalom aggodalommal szemlélte Csehszlovákia és az S. H. S. Királyság háborús előkészületeit. Az első királypuccshoz viszonyítva némi változás volt tapasztalható Franciaország és Olaszország magatartásában. Noha a világsajtó ez alkalommal is a francia kormánynak a puccsban játszott szerepéről írt, Briand az első perctől kezdve határozottan fellépett Károly kísérlete ellen. Bár a francia miniszterelnök még most is – amikor a Kisantant fő követelése valamennyi Habsburg trónfosztása volt – csak IV. Károly detronizációját kérte a magyar kormánytól. Csak a Nagyköveti Konferencia október 29-i döntése után – amely szintén valamennyi Habsburg trónfosztását követelte – fogadta el a közös álláspontot.

Olaszország politikájában ellenkező előjelű fordulat következett be. Míg az első puccs idején Olaszország szorosan együttműködött a Kisantanttal, most mindössze azt a követelésüket támogatta, hogy Károlyt kényszeríteni kell Magyarország területének elhagyására, s meg kell fosztani a tróntól.

Nagy-Britannia – akárcsak márciusban – energikusan lépett fel. Véleménye szerint a Habsburg-restauráció megszüntetné a dunai államok együttműködésének minden lehetőségét. Budapesti tiltakozásával egy időben Clerk Prágában, Young pedig Belgrádban fenyegetőzött a diplomáciai kapcsolatok megszakításával, követelvén a háborús intézkedések azonnali megszüntetését. A brit képviselő a Nagyköveti Konferencián is vétót emelt minden olyan javaslat ellen, amely figyelembe akarta venni a Kisantant túlzó követeléseit. A háborútól tartó brit kormány azonban végül elfogadta, hogy Magyarországnak detronizálnia kell a Habsburg-házat, s kizárni valamennyi Habsburgot az uralkodási jogból.

A Nagyköveti Konferencia e döntéséről azonnal tájékoztatták a háborúval fenyegetőző Benešt, de „elfelejtették” azt továbbítani a magyar kormánynak. Így Bethlen a korábbi, de már elavult döntés alapján továbbra is csak IV. Károly detronizációját készítette elő.

A magyar miniszterelnök feltehetően tudott a legújabb döntésről. De azt is tudhatta, hogy nem tartja az összes nagyhatalom – mindenekelőtt Olaszország és Franciaország – kívánatosnak valamennyi Habsburg detronizációját.

A trónfosztás

A csehszlovák külügyminiszter véget akart vetni a kulisszák mögötti játéknak. Október 29-i este 8 órakor magához kérette Tahyt, Magyarország prágai képviselőjét, kérvén, hogy továbbítsa Budapestre az alábbi követeléseket: 1. A magyar kormány deklarálja, hogy valamennyi Habsburgot kizárja, és a Pragmatica Sanctiot megszünteti. E kettős deklarációt a Nemzetgyűlés ratifikálja. 2. A trianoni béke valamennyi klauzuláját végrehajtja. 3. A mozgósítási költséget megtéríti. 4. Elfogadja a teljes leszerelési tervet. A követelések elfogadásának határideje 1921. november 2., éjfél. Amennyiben a kormány visszautasítja, vagy nem válaszol az ultimátumra, a csehszlovák és jugoszláv hadsereg azonnal megkezdi Magyarország megszállását.

Az ultimátumot Tahy október 30-án hajnalban továbbította Budapestre. Bethlen azonnal összehívatta a minisztertanácsot, melynek döntése: megfelelő hadsereg és lőszer hiánya miatt nem lehet ellenállni; azonnal a nagyhatalmakhoz kell fordulni. A magyar miniszterelnök magához kérette a szövetséges hatalmak budapesti képviselőit, s a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter vázolta előttük Magyarország kritikus helyzetét. A három főmegbízott azt tanácsolta Bethlennek, hogy semmilyen mozgósítási intézkedést ne tegyen, helyezze Magyarország sorsát a nagyhatalmak kezébe. A magyar miniszterelnök elfogadta javaslatukat azzal a feltétellel, hogy a szövetséges hatalmak garantálják Magyarország függetlenségét.

A Beneš-féle ultimátum után nyilvánvalóvá vált, hogy a közép-európai béke megmentése érdekében azonnal detronizálni kell valamennyi Habsburgot. Ezért október 31-én a szövetségesek elküldték Budapestre a Nagyköveti Konferencia október 29-i határozatát és követelték: „haladéktalanul nyilvánítsák ki Károly és az egész Habsburg-ház trónfosztását”.

Bánffy még aznap este értesítette a nagyhatalmakat, hogy kormánya minden fenntartás nélkül elfogadja a Nagyköveti Konferencia határozatát, s kötelezi magát annak haladéktalan végrehajtására.

A magyar kormányt a belpolitikai körülmények is sürgették. A nemzetgyűlés november 3-i ülése elé terjesztett törvényjavaslat kimondta IV. Károly trónvesztését és a Pragmatica Sanctio megszüntetését. Nem mondta ki azonban, hogy valamennyi Habsburgot kizárja az uralkodás lehetőségéből. A szabad királyválasztásra vonatkozó kitétel így továbbra is lehetőséget nyújtott arra, hogy a Habsburg-család valamely más tagját megválasszák. A törvényjavaslat beterjesztésének napján Beneš utasította Csehszlovákia budapesti képviselőjét, hogy – lehetőleg kisantantbeli kollégáival együtt azonnal tiltakozzék e megoldás ellen. Miután Stircea román követ – felhatalmazás hiányára hivatkozva – ezt visszautasította, Feistmantel jugoszláv kollégája, Milević kíséretében felkereste a magyar külügyminisztert, s közölte: „Beneš figyelmezteti Bánffy grófot, hogy ha el akarja kerülni a Habsburg kérdésben a további komplikációkat..., a trónfosztási törvény nyíltan jelentse ki, hogy a Habsburgok királyválasztás esetén se legyenek megválaszthatók”, tehát ne legyen passzív választójoguk sem. Bánffy kitartott amellett, hogy a Nagyköveti Konferencia kérése a Habsburg-ház detronizációjára korlátozódott. Ezt pedig kormánya teljesítette.

Közvetlenül ezután Feistmantel meglátogatta Hohler angol főmegbízottat; vázolta előtte a csehszlovák és jugoszláv álláspontot, tájékoztatta Bánffy válaszáról, majd közölte: a törvény elégtelen volta miatt a fegyverbe szólított egységeket nem tudják leszerelni...

Ezt a prágai és a belgrádi kormány közölte a nyugati hatalmakkal is. Beneš – noha tagadta, hogy ultimátumot küldött volna Budapestre – nem titkolta: katonai lépéseket tesz, ha a trónfosztási törvénybe nem veszik be, hogy Habsburg nem választható királlyá.

Károly elfogatása, Magyarországról való elszállítása és a Habsburg-ház detronizálása után sem múlt el tehát a háborús veszély Közép-Európában. Ezért a szövetségesek elfogadták Beneš újabb követelését is. November 5-én budapesti képviselői jegyzékben kérték a magyar kormányt: a Nemzetgyűlés határozata mondja ki, hogy valamennyi Habsburgot kizárja a magyar trón elfoglalásának jogából. Hohler biztosította a magyar kormányt: többet nem kérnek.

Ennek értelmében a magyar kormány a trónvesztési törvényben – pontosabban annak utólag rögzített paragrafusában – vállalta, hogy a trón betöltésénél alkalmazkodni fog a Nagyköveti Konferenciának a Habsburgokat a magyar trónról kizáró határozataihoz. Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság azonban újabb követelésekkel állt elő. Kijelentették: a leszerelésre csak akkor hajlandók, ha kijelölik Magyarország teljes leszerelésének határidejét; annak ellenőrzésébe bevonják a Kisantantot; megfizettetik Magyarországgal a mozgósítási költséget. Ezt közölték a Szövetséges Hatalmakkal és a magyar kormánnyal. „Hohler brit főmegbízott megismerve követelésünket elvörösödött, és néhányszor megismételte: »Alors vous voulez la guerre« [Háborút akarnak]” – jelentette Feistmantel Benešnek.

A Szövetséges Hatalmak, a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetőzve, követelték Csehszlovákiától és az S. H. S. Királyságtól az azonnali demobilizációt. A nyomás oly erős volt, hogy Csehszlovákia november 10-én, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság pedig 13-án megkezdte az október végén behívott évjáratok leszerelését.

Noha a Kisantant nem mindenben tudta keresztülvinni akaratát – a legfontosabb kérdésben győzött. A számukra veszélyt jelentő Habsburg-házat detronizálták, közülük senki nem lehetett többé magyar király.

Az első rész 1984/ 1. számunkban jelent meg. (A szerk.)