Ugrás a tartalomhoz

História 1984-01

Glatz Ferenc , Borus József , Juhari Zsuzsa , Pók Attila , Gesztelyi Tamás , Pótó János , Ádám Magda , Szarka László , Kovács Endre , Bertényi Iván , Püspöki Nagy Péter , Gergely Jenõ , Kõvágó Sarolta , Gyáni Gábor , Gaál Ernõ

História

6. fejezet -

A “királypuccsok” és a kisantant I. rész

ÁDÁM Magda

A ,,királypuccsok” és a Kisantant – I. rész

A szövetséges hatalmak tiltakoznak

Magyarországon 1921-ben két alkalommal kísérelte meg IV. Károly, hogy visszaszerezze a trónt, a királyi hatalmat. E két próbálkozást nevezi a történeti irodalom „királypuccsoknak”, mert a volt uralkodó mindkét ízben, váratlan időpontban, rajtaütésszerűen jelent meg az ország területén. IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták Magyarország királyává. 1918. november 11-én elismerte Német-Ausztria döntési jogát az új államformáról, és a következő napon Bécsben kikiáltották a köztársaságot. November 13-án IV. Károly írásban lemondott a részvételről a magyarországi államügyekben és elismerte a döntést az új magyarországi államformáról. Az 1920: I. tc. megállapította, hogy a királyi hatalom gyakorlása megszűnt; hatályon kívül helyezte az 1918. november 16-i néphatározatot a köztársasági államformáról; kimondta, hogy az államfői teendők ideiglenes ellátására a nemzetgyűlés kormányzót választ. Az 1920: II. tc. törvénybe iktatta Horthy Miklós megválasztását a kormányzói méltóságra. (1920. március 1.)

IV. Károly 1921. március 26-án lépett magyar területre és április 5-én hagyta el az országot (első, vagy húsvéti „királypuccs”), majd 1921. október 20–24. között zajlott le a második „királypuccs”. IV. Károlyt november 1-jén elszállították az országból, 1922. április 1-jén Madeira szigetén elhunyt.

Az exkirály Budapestre érkezése napján, 1921. március 28-án Hohler angol főmegbízott, mint a szövetséges hatalmak képviselőinek doyenje, felkereste Horthyt és francia, valamint olasz kollégája nevében kijelentette: „a szövetségesek nem tolerálják Károly visszatérését”. Emlékeztette az 1920. februári jegyzékükre, amely ezt rögzítette. A kormányzó ezt követően magához kérette Fouchet francia főmegbízottat s közölte vele: a király Briand francia miniszterelnök támogatására hivatkozik. Mi igaz ebből? Fouchet hangsúlyozta, hogy a francia kormány hűséges a szövetséges hatalmak 1920. februári deklarációjához. Vagyis megerősítette Hohlert. Horthy kérésére ezt írásban is rögzítette és elküldte a magyar külügyminisztériumnak. (Visszautasította azonban azt, hogy utazzék Szombathelyre – ahová az exkirály visszatért – és személyesen is közölje vele ezeket.) A feljegyzést a magyar kormány azonnal továbbította az exkirálynak. Károly nem vette tudomásul Fouchet feljegyzését, továbbra is Briand támogatására hivatkozott, aki állítólag Szombathelyre is üzent neki s kitartásra biztatta.

A továbbiakban felsorakoztatjuk azokat a tényeket, amelyek – feltevésünk szerint – Briandnak a puccsban való részvétele mellett tanúskodnak. Nem vitás, hogy a francia miniszterelnök a Habsburg restauráció híve volt, ebből nem csinált titkot. A Habsburgok visszatérését Franciaország nemzeti érdekének tekintette. Abból indult ki, hogy a Habsburg dinasztia olyan központ lehet, amely koordinálni tudja a különböző kis nemzeteket, s ez az egyetlen lehetőség a dunai konföderáció létrehozására, támaszpont, amely képes lenne megakadályozni Németország keleti terjeszkedését, az Anschlusst és ellensúlyozni az úgynevezett bolsevik veszélyt. Figyelemreméltó Briand magatartása a puccsot követő órákban és napokban. Az eseményekre nem reagált. Hallgatott. Válasz nélkül hagyta Fouchet március 28-i táviratát – amelyben ismertette Horthyval való beszélgetését s Károly állítását, miszerint Briand kedvezően viszonyul tervéhez – s azonnali instrukciókat kért. (Ugyancsak nem reagált a közép- és délkelet-európai államokban akkreditált követeik távirataira, akik útbaigazítást, állásfoglalást kértek a kormánykörökben és a sajtóban elterjedt hírekkel kapcsolatban, amelyek szerint Briand támogatta Károly visszatérését.) A francia sajtó kiemelten közölte ugyan a francia támogatásról szóló híreket, a külügyminisztérium cáfolata azonban – amely hasonló esetben azonnal megjelent volna – most elmaradt. Illetve csak egy-két napos késéssel jelent meg, de sem tartalmában, sem pedig formájában nem volt olyan, hogy minden kétséget eloszlatott volna. Figyelemreméltó még, hogy a sajtókivonatok, amelyeket a Havas hírügynökség küldött Budapestre, tendenciózusak voltak: kedvező képet adtak Magyarországról és a restaurációról.

Briand csak március 30-án kezdte cáfolni, hogy a francia kormánynak – s személy szerint neki – szerepe lett volna a puccsban. Történt ez mindenekelőtt Poincaré közbelépésére. A francia köztársasági elnök ugyanis 30-án magához hívatta a miniszterelnököt s komoly szemrehányásokat tett neki a Habsburg-kérdésben elfoglalt álláspontja miatt. Közölte vele: Olaszországnak határozott ígéretet tett, hogy Franciaország nem fogja támogatni a restaurációt. Ezt követően Briand kénytelen volt olyan diplomáciai lépéseket tenni, amelyek ellentmondtak a Habsburg restaurációra vonatkozó terveinek.

Az Élysée-palotából visszatérve Briand azonnal körtáviratot küldött 17 francia követségnek, amelyben – Fouchet jelentései alapján – ismertette Károly francia támogatására vonatkozó kijelentéseit s cáfolt minden támogatást.

Bizonyos ingadozások még ezt követően is tapasztalhatók voltak. A Quai d’Orsay csak április 1-jén lépett fel teljes határozottsággal, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Károlynak nem sikerült kész helyzetet teremteni, Horthy nem adta át a hatalmat. Anglia és Olaszország erélyesen tiltakozott, Csehszlovákia és Jugoszlávia háborúval fenyegetőzött, tartani kellett attól, hogy a háborúhoz az olasz kormány is csatlakozik, s Közép-Európa ismét harctérré változik. Ezt pedig mindenképpen meg kellett akadályozni.

Április 1-jén Briand táviratot küldött Fouchet-nak – ez volt a budapesti főmegbízott március 28-i táviratára a válasz –, amelyben hangsúlyozta: soha nem adta hozzájárulását Károly visszatéréséhez, közölje a magyar kormánnyal: az exkirály erre vonatkozó célzásai teljesen alaptalanok.

Ugyanezen a napon úgy tájékoztatta a nagyköveti konferenciát a puccsról, mintha egy március 30-án Fouchet-tól kapott táviratból tudták volna meg: Károly Horthyval folytatott beszélgetésében arra hivatkozott, hogy a szövetséges hatalmak, mindenekelőtt Franciaország, támogatták tervét. Briand tehát pontatlanul tájékoztatta a nagyköveti konferenciát: Fouchet nem március 30-án, hanem március 28-án küldte első táviratát a puccsról és abban nem Franciaország, hanem Briand támogatására hivatkozott.

A Briand részvételére vonatkozó feltevést erősíti a Szenátus előtt tett deklarációja is. Meg sem említette, hogy a Habsburg restauráció megakadályozása Franciaország érdeke is. Csupán arra utalt, hogy Franciaország lojális szövetségeseivel szemben, s hogy Olaszország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia érdekei olyan erősek, hogy ha Károly Magyarországon maradt volna, Kelet-Európát ismét vér borítaná!

Április 1-jétől a Quai d’Orsay diplomáciai aktivitása megélénkült Habsburg Károly puccskísérlete ellen. Előtérbe lépett Berthelot külügyi főtitkár, aki – bár a Kisantant nagy támogatója volt – nem csatlakozott azonnal Beneš és Pašić Habsburg-ellenes akciójához. Háttérben maradásának oka feltehetően álláspontjának kettőssége volt: egyrészt a Habsburg restaurációt ő sem tartotta veszélyesnek Franciaország nemzeti érdekeire nézve, másrészt viszont kénytelen volt ellenezni azt, mert figyelembe vette keleti barátainak Habsburg-ellenes álláspontját. Ingadozott – de hallgatott, s hallgatott, mert Briand is azt tette. Nem volt célszerű szembehelyezkedni miniszterelnökével és külügyminiszterével. Csak miután március 30-án Briand megszólalt, méghozzá a restauráció ellen, lépett akcióba. Március 31-én kelt, Londonba, Rómába és az utódállamok fővárosaiba küldött körtáviratában hangsúlyozta annak szükségességét, hogy budapesti képviselőik egységesen lépjenek fel és erélyesen követeljék Károly azonnali eltávolítását. (Az exkirály influenzára hivatkozva április 5-ig Szombathelyen maradt.) Hívják fel a magyar kormány figyelmét arra, hogy ellenkező esetben a zavargásokért a felelősség teljes egészében reá hárul. Horthy kérését azonban, hogy a szövetségesek nyújtsanak aktív segítséget Károly eltávolításához, azzal utasították vissza, hogy ez a magyar kormány feladata. Berthelot a szomszéd államok agresszív lépéseit nemcsak hogy nem fékezte – ahogy ezt London tette –, hanem ellenkezőleg, bátorította.

A magyar kormány ezekben a napokban több alkalommal segítséget kért Franciaországtól is a szomszéd államok fenyegetései ellen a Kisantant agresszív terveinek megakadályozását kérve. A külügyi főtitkár kérését elvetette. Sőt szerkesztőségi cikkeket íratott a Le Temps-ben, hangot adva abbeli reményének, hogy a mérséklő magatartást javasló tanácsokat a szomszéd államok nem fogadják meg.

A brit kormány ugyanis határozottan elítélte Csehszlovákia és Jugoszlávia radikális diplomáciai és katonai lépéseit s követelte azok beszüntetését. Ennek ellenére Csehszlovákia és Jugoszlávia továbbra is Magyarország elleni háborúra készült. Románia ingadozott.

Miért volt oly veszélyes a Habsburg-restauráció a szomszéd államokra nézve? Mivel az exkirály természetesen nem írta alá a trianoni békét, esetleges visszatérése azt is jelenthette: még mindig érvényesek uralkodói és öröklési jogai az 1914-ben Magyarországhoz tartozó területeken: Ezek a területek azonban Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához tartoztak. Az utóbbinál ráadásul még Horvátországról is szó volt, amely nem tartozott ugyan a szorosan vett Magyarországhoz, de mivel a Habsburg legitimizmusnak a katolicizmus révén komoly talaja volt a horvátok között, félő volt, hogy fokozódik szembenállása Belgráddal, sőt az elszakadás veszélye is felléphet. Hasonló – bár lényegesen kisebb aggályai voltak a prágai kormánynak Szlovákiával kapcsolatban. Ezen túl az utódállamok meg voltak győződve arról, hogy Károly a magyar trón elfoglalását csak első lépésnek tekinti a Habsburg Birodalom visszaállításához.

Beneš szerepe

Az akció főszereplője Beneš volt. Vádolta a magyar kormányt Károllyal való együttműködéséért. Fáradhatatlanul szervezte az utódállamok politikai és katonai ellenállását, követelve az exkirály azonnali eltávolítását.* Radikális diplomáciai és katonai elképzeléseihez csak Jugoszlávia csatlakozott. A prágai és a belgrádi kormány Károly magyarországi tartózkodását casus bellinek nyilvánította. Részleges mozgósítást rendeltek el, Magyarország megszállását fontolgatták. Közösen tiltakoztak Budapesten és a nyugati fővárosokban. Mindvégig kapcsolatban voltak az olasz kormánnyal. Egyeztették elképzelésüket a római kormánnyal, amely nemcsak hogy nem ellenezte a tervezett katonai akciót, hanem – legalábbis szavakban – kész volt ahhoz csatlakozni.

Ezt Beneš tudatta a magyar kormánnyal. „Közölje bizalmasan Gratz-cal, hogy figyelmeztetem: amennyiben a Nemzetgyűlés akárcsak feltételesen is Károly vagy más Habsburg mellett dönt, a Kisantant és Olaszország azonnal a leghatározottabb eszközökhöz nyúl.” – hangzott budapesti képviselőiének küldött utasítása. S noha a Magyar Nemzetgyűlés kimondta: „az 1920. évi I. tc. által megállapított közjogi rendhez ragaszkodik”, s a magyar kormány mindent elkövetett, hogy ezt realizálja – a Kisantant fenyegetései folytatódtak. Beneš tisztában volt azzal, hogy a válság befejezéséhez közeledik – Svájc kész volt visszafogadni Károlyt, aki indulásra készen állt, az osztrák kormány hosszú huzavona után hozzájárult, hogy az excsászár Ausztrián keresztül utazhasson. A csehszlovák külügyminiszter azonban a válságot nem lezárni, hanem továbbélezni kívánta s abból maximálisan profitálni. „Károly kalandját minden államnak minél jobban ki kell aknáznia Magyarország ellen. Belpolitikai szempontból felhasználjuk a hadsereg megerősítésére, a nemzeti egység megteremtésére; meg vagyunk győződve, hogy az intervencióra sor kerül. Ebben az esetben Budapest és Szombathely ellen vonulunk” – hangzott a csehszlovák külképviseleteknek küldött távirata.

Beneš azonban erőfeszítései ellenére sem tudta elérni az utódállamok tervezett egységes fellépését. Lengyelország a puccs idején lényegében passzívan szemlélte az eseményeket. A Kisantanttal való együttműködést visszautasította. Diplomáciai akciójukat csak annyiban támogatta, hogy közölte a magyar kormánnyal: nem helyesli a Habsburg restaurációt. Ausztria, noha tartott a Habsburg restaurációtól s ezért kész volt politikailag együttműködni a Kisantanttal, Beneš radikális katonai terveitől elhatárolta magát. A Magyarország elleni háborút ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy ez a Fertő-vidék megszállását, illetve a csehszlovák–jugoszláv korridor létrehozását is célozza.

Románia óvatos politikát folytatott. Magatartását erős kettősség jellemezte. Ez abból adódott, hogy komoly ellentét volt a katonai körök, a kormány és a király között. A katonai körök legszívesebben újra bevonultak volna Budapestre, csatlakozni kívántak a Kisantant Magyarország-ellenes háborújához. A kormány azonban a nyugati hatalmakhoz akart igazodni, tehát ellenezte a háborút. De nem kívánta azt katonai megfontolásból sem. Attól tartott, hogy olyankor keveredik háborúba Magyarországgal, amikor a szovjet-román határ védelme még erősen lekötötte katonai erejét s nagy volt a nyugtalanság a román-jugoszláv és román-bolgár határon is. Ezért a Kisantant veszélyes, durva lépéseit: az ultimátum elküldését és a katonai intézkedéseket elítélte. Diplomáciai úton – de nem Csehszlovákiával és Jugoszláviával közösen – tiltakozott Budapesten Károly tartózkodása ellen. Tiltakozásai azonban – a magyar kormány szerint is – udvariasak és enyhék voltak. Ebben szerepe volt Ferdinánd román királynak is, aki nem kívánt erélyesen fellépni az exkirály ellen. Lekötelezettje volt a háború alatt vele szemben tanúsított magatartásáért, s ha Károly lemondott volna Romániával szembeni területi követelésekről és elismerte volna a megnagyobbodott Románia szuverenitását, úgy szívesen látta volna a magyar trónon. (Károly a puccs előkészítésénél számított Románia semlegességére.)

Forrásaink szerint Ferdinánd román király, de különösen felesége, Mária királyné, kapcsolatot tartott fenn a Svájcban tartózkodó IV. Károllyal, ahol személyesen is meglátogatta. Párizsban a Habsburg párti körökben is egyengette az exkirály útját. Korábbi tervéről, hogy a Szent István-i koronát férje fejére tetesse – ami Bethlen elképzelése volt – le kellett mondania, mert a kormány és Brătianuék ezt a leghatározottabban ellenezték (a húszas évek második felében ez a terv ismét előtérbe került).

Beneš azonban a román kormány és a lehetséges szövetségesek tartózkodása ellenére is úgy döntött, hogy még mielőtt az ügyet lezárnák ultimátumot küld Magyarországnak. Április 3-án utasította Csehszlovákia budapesti képviselőjét: „Adjon át a jugoszláv követtel – amint erre utasítást kap – egy közös ultimátum-jegyzéket. Követeljük Habsburg Károly azonnali eltávolítását Magyarországról. Amennyiben Károly csütörtökön, április 7-én este hat órakor még Magyarországon lesz, azonnal hozzálátunk ama intézkedések végrehajtásához, amelyekben közösen megállapodtunk.”

Miután Jugoszlávia budapesti képviselője még április 5-én sem kapott kormányától utasítást az ultimátumhoz való csatlakozásra, Beneš április 5-én felhatalmazta Lejhanecet: adja át egyedül az ultimátumot. A csehszlovák külügyminiszter pontosan tudta, hogy Károly és kísérete indulásra készen áll, az ultimátum átadása már nem kockázatos. Elküldését fontosnak tartotta, nem annyira a jelen, hanem a jövő miatt. Preventív intézkedésnek szánta. Azt akarta demonstrálni, hogy a Habsburg kérdés nem belügy, és mindenre el van szánva a restauráció megakadályozására. Csehszlovákia budapesti képviselője – Hohler hatására – ingadozott, nem hajtotta végre azonnal Beneš utasítását. Néhány órát várt az ultimátum átadásával. Időközben az egész ügy tárgytalan lett. Károly április 5-én a déli órákban elhagyta Magyarországot. Beneš nem érte be ennyivel. Utasította budapesti képviselőjét: „Utólag ismertesse Gratz-cal az ultimátum szövegét. Közölje vele: noha Károly elutazott, tudomására hozzuk a csehszlovák kormány elhatározását. A jugoszláv és román követ – ha lehet – csatlakozzék lépéséhez. Ha nem, cselekedjék egyedül.” Ez be is következett. „Mivel a jugoszláv és román követ nem rendelkezett autentikus instrukciókkal s nem voltak hajlandók csatlakozni lépésemhez, az ultimátumot szerdán [április 5.] este magam adtam át, pontosabban azt az ultimátumot, amelyet szándékunkban volt átadni” – hangzott Lejhanec Benešnek küldött távirata.

Az ezt követő napon, április 6-án délben végre megérkezett Belgrádból és Bukarestből a hozzájárulás az ultimátum közös átadására. Kissé megkésve: Károly ugyanis április 6-án 1/2 4 órakor átlépte már a svájci határt is.

* Beneš szerepéről a csehszlovák állam létrehozásában vö. Ádám Magda: Csehszlovákia megalakulása. História, 1982. 4–5. szám 44–46. l.