Ugrás a tartalomhoz

História 1983-04

Benczédi László , Rózsa György , Heckenast Gusztáv , Hegyi Klára , Ember Gyõzõ , Bona Gábor , Romsics Ignác , Molnár György , Szirányi Péter , Gyapay Gábor , Hahn Lívia

História

4. fejezet -

A szultáni szeráj

HEGYI Klára

A szultáni szeráj

A szultáni udvar első isztambuli palotája, a Régi szeráj a város közepén épült fel, bizánci kolostor romjain. Nem lakták sokáig – később az elhunyt uralkodók háreme vonult ide vissza –‚ mert átköltöztek az 1478-ra elkészült Topkapi szerájba. A szeráj, amely 1839-ig adott otthont a szultáni családnak, mellette egy világhatalmi és igazgatási központjának, viszonylag kis területet foglalt el, jóllehet a benne élő és dolgozó több ezer ember mindennapjaiban sűrítve jelen volt az egész birodalom.

A trón öröklése

A hatalom szilárdságát a 14. századtól véres öröklési rend biztosította: minden feleslegessé vált szultánivadék, azaz potenciális trónkövetelő kiirtása a trónra került szultán mellől. E véres színjátékok egy része itt, a szeráj csendes, belső termeiben játszódott le.

1603-ban azonban egy tizennégy éves gyermek került trónra, akinek még nem voltak utódai. Öccsét ezért nem ölték meg, hanem bezárták a szerájba. Az eset precedenst, az uralkodói szerep lassú átalakulása, a hatalmi hierarchia átrendeződése pedig olyan helyzetet teremtett, amelyben a precedens gyakorlattá vált. A szultáni hercegeket ezután szeráj-fogságra ítélve többnyire élni hagyták. A trón nem a kiszemelt és uralkodásra nevelt fiúra szállt, hanem a háremben unatkozó várományosok legidősebbikére.

Amikor ez az új öröklési rend a 17. század első felében győzelemre jutott, az államvezetés már második átalakulását élte át. Az első a 15. század második felének nagy változása volt, amelynek során az önállósággal felruházott, szabad származású katonai vezetők helyét egy főleg renegátokból kinevelt, új elit foglalta el, s ezzel párhuzamosan kiépült a centralizált államigazgatás. A Topkapi szerájba már az új elit telepedett be, s intézte innen, jó bürokraták pontosságával, a birodalom nagy és kis ügyeit. Munkáját aktív uralkodók irányították.

A díván

A szeráj középső udvarának bal oldalán áll egy 1525-ben emelt kupolás épület: a szultáni tanács, a díván ülésterme. A 16. században hetente négy délelőtt ülésezett itt a díván, s döntött előbb a birodalom külkapcsolatait érintő kérdésekben, azután belső ügyeiben. Létrehozója, Orhán szultán idején legfeljebb négy tagból állt, Nagy Szulejmán korában (1520–1566) a szultánon kívül tizenegyből. Ők jelentették az államvezetés világi szféráját. Legrangosabbjuk, a szultán után első embert a nagyvezír, őt még három vezír követte. A birtok- és pénzügyekért két defterdár felelt, a jogi életért a bírák rendjének főnökei: két kádiaszkar, a külügyekért és az iratkiállításért a kancellária vezetője: a nisándzsi. Tanácskozási joggal vett részt az üléseken a Balkán kormányzója: a ruméliai beglerbég és a flottaparancsnok: a kapudán pasa.

A díván-tagok számbeli megszaporodása az elterebélyesedő bürokrácia egyik mutatója. A 16. század aprólékosan szabályozott központi kormányzata szakágazatok egymást támogató, gondosan összeillesztett rendszerévé nőtt, amely túlzásba vitt centralizmussal vonta a legkisebb ügyeket is a díván hatáskörébe, alig hagyva érdemi tennivalót az önállótlanságra kárhoztatott tartományi kormányzónak.

Az államvezetésnek ez a kiválóan dolgozó rendszere tökéletes volt, s éppen ezért bukásra ítélt. Másodszori, 17. századi változása már inkább bomlás, mint átalakulás. A hárem-nevelte szultánok egyre kevesebbet foglalkoztak az államügyekkel, s csak időnként helyettesítették őket erőskezű nagyvezírek. A feszes rendet hatalmi marakodások és intrikák zűrzavara váltotta fel.

Ennek a második, előnytelen változásnak a során olyan méltóságok szereztek egyre nagyobb hatalmat, akik korábban a világi, politikai vezetésre alig gyakoroltak befolyást. A vallási-jogi hierarchia élén már Nagy Szulejmán korában végbement a vezetésváltás. A sejhüliszlám, a vallási szféra feje, rangban a két kádiaszkar elé került, s vele együtt a változtatásra már amúgy is erőtlen államvezetésre rátelepedett az iszlám ortodoxia mindent megbéklyózó konzervativizmusa. A lankadó hadisikerektől, majd sorozatos kudarcoktól feldühödött katonaság is egyre többször zavarta fel a szeráj életét. Lázadásai ugyan a palota falain kívül tomboltak, de vezetői már nemcsak hódolni és zsoldjukat átvenni jelentek meg a kapukon belül, hanem követelni és főembereket gyilkolni is. Az állam vezetőinek ez a brutális szelekciója a 17. század megszokott jelenségévé vált. Végül a hatalmi harcok porondján csatasorba lépett egy szerájon belüli, megtörhetetlen erő is: a hárem.

A hárem

A kupolás díván-ház hátsó fala mögött már a hárem legdélibb udvara kezdődött. A háremet – deszkából összetákolt vagy faragott kövekből emelt – fal vette körül, hogy elzárja a török otthonok legbensőségesebb részét, a nők és gyermekek lakóterét, amely tiltott terület volt mindenki előtt, aki nem tartozott a szűken vett családhoz. A tilalom és a fal elsősorban a hárem lakóit védte a külső világtól, de fordított irányban is funkcionált, a bentit sem engedte hatni a falon kívülire.

A központi hatalom ereje és aktivitása az oszmán birodalom felemelkedésének századaiban teljessé tudta tenni a szultáni háremek elzártságát és eleve kizárta annak lehetőségét, hogy az asszonyok beleszólhassanak a nagypolitikába. Amíg Kis-Ázsiában és a Balkánon még léteztek önálló államok, haladékot remélő, veszélyeztetett fejedelmek lányai lettek a szultánok rangban első feleségei. E diplomáciai házasságokban a feleségeknek az volt a feladatuk, hogy személyükben részei legyenek az államközi kapcsolatoknak, új uruknak és birodalmának pedig örökösöket szüljenek és neveljenek fel; Szultánapák és szultánanyák nemigen avatkoztak egymás dolgaiba, a birodalom első századaiból a szultánfeleségekről nevükön és származásukon kívül alig jegyzett fel valamit a história. A rangbéli hitvesek mellett ágyasok és rabnők végleg nem jutottak szóhoz.

A 16. századra a hajdan önálló országok sorra beépültek a birodalomba, magasabb származású arák híján a hárem vásárolt és ajándékba kapott, válogatott szépségű rablányokkal telt meg. Nagy Szulejmán korában is több száz volt belőlük, a 17. század második felében a francia követ négyezerre becsülte számukat.

A rabnők többsége szolgáló maradt és a hárem mindennapi munkáit végezte. De a díszül tartott nők közül is kevesen tették meg illatosan és felcicomázva a szultáni hálószobáig vezető utat. Legtöbbjük sorstól kiválasztott urát még akkor sem láthatta, ha az valamelyik gyengélkedő feleségének vagy gyermekének meglátogatásával megtisztelte a háremet. A nagyúr ilyenkor ezüstszegekkel kivert cipőt viselt, s a szögek közeledő pengése finoman fogalmazott parancs volt a szétrebbenésre: a szultán kifejezett óhaja nélkül tiszteletlenségnek számított az útjába kerülni.

Az életfogytig tartó egyhangúságból két út adódhatott, ha nem is menekülésre, de legalább a háreméleten belüli felemelkedésre. Az elsőt a szultán vonzalma nyitotta meg. Ha a rabnő örököst szült, törvényes feleséggé lépett elő, jövedelmet, kincset érő ruhákat és ékszereket, szolgálatára rabnőket kapott, s anyasága jeléül kis aranykoronát. Az asszonyok egy részét, elsősorban elhunyt uralkodók elárvult rabnőit, időnként a szerájon kívülre házasították vagy egyszerűen felszabadították és szélnek eresztették.

Azoknak életét, akik a távozás mindkét lehetőségétől elestek, olyan ünnepek színesítették, amelyekből a hárem is részesedett. Mindenekelőtt a szultáni hercegnők esküvői, időnként fényes-zajos lakodalmak, csendesek sűrűbben. A szultáni család általában jól el volt látva hercegnőkkel: amikor pl. III. Murád szultán 1595-ben meghalt, huszonhat hajadon lánya élt a háremben, a hirtelen osztásban még középrangú katonáknak is jutott belőlük. Gyakoriak voltak az esküvők azért is, mert bukott főemberektől a megtiszteltetésül adott díszkaftánokkal együtt a hercegnő-feleségeket is visszavették és újra eladományozták: a 17. század második felében csak a budai pasák közül négyen voltak kénytelenek hálásak lenni azért, hogy asszonyuknak mondhatták Átikét, IV. Mehmed szultán testvérhúgát.

A hercegnői esküvők a szorosan vett szultáni család életének derűsebb oldalát jelentették. Annak árnyasabb felében érdektelen hercegnők sorsánál komolyabb tétek forogtak kockán. Feleségek és anyaszultánnék között folyt a harc az uralkodó fölötti befolyásért, fiaik elsőbbségéért és kegyenceik karrierjéért. Az öröklési rend ugyan szelídebbé vált, de a különböző feleségektől született szultánfiak élete az anyák rivalizálása és az uralkodó szultánok féltékenysége miatt most is állandó veszélyben forgott.

A 17. századi szultánok, akik számára gyerekkoruk életterét a hárem adta, s nyilván sokat felfogtak abból, hogyan harcolt értük anyjuk, trónra jutásuk után sem tudtak menekülni a hárem befolyása alól. Beköszöntött az a korszak, amelyet a törökök az „asszonyok szultánságának” neveztek. A politizálásra kapott anyaszultánnék, a hárem rangban első asszonyai rendszeresen beavatkoztak az államügyekbe. Ugyanezt tette a hárem másik hatalmassága, az őrzésükkel megbízott fekete eunuchok főnöke, a kizlar agaszi (a „lányok agája”). A 17. században a nagyvezír és a sejhüliszlám után ő lett a szeráj harmadik legbefolyásosabb embere. Az anyaszultánné és a kizlar agaszi jóindulata nélkül nehéz volt komolyabb hivatalban megmelegedni.

Szeráj-alkalmazottak

Az államvezetés és a hárem kettőse adta a szultáni szeráj életének tartalmát. Ellátását, védelmét és rangjához illő pompáját mesteremberek hada, középrangú tisztségviselők, bizalmi méltóságok és a palota számára létrehozott fegyveres alakulatok biztosították. Kint a városban néhány nagyüzem kizárólag a hadsereg és a palota szükségleteire termelt, de a szerájon belül is dolgozott egy csak idetartozó, kb. hatezer fős kiszolgáló személyzet. Legtöbben az istállókban teljesítettek szolgálatot, őket a konyhai alkalmazottak kisebb hadserege követte, és ezer körül mozgott az iparosok: szabók, szűcsök, csizmadiák, ötvösök, fegyverkovácsok száma.

A kétkezi dolgozók fölött, a szeráj és az egész társadalom hierarchiájában jókora lépcsőfokkal magasabban foglalt helyet az a gárda, amelyik a palota rendjére vigyázott, a kapuknál teljesített szolgálatot, kísérte a díván elé járuló kérelmezőket, a vendégeket és a külföldi követeket, üzeneteket hordott, őrizte és parancsra kivégezte az államvezetés bukott nagyságait. Nem nevezhetjük őket sem katonáknak, sem őröknek, sem rendészeknek, sem hivatalnokoknak; szerteágazó feladatkörük mindezek funkcióiból volt összegyúrva és tipikus szeráj-alkalmazottakká avatta őket. Szolgálatuk a palota első és második udvarához kötötte őket. Három testületre oszlott a kapidzsik (kapuőrzők), a bosztandzsik (kertészek és egyben rendészek), és a csausok (küldöncök, követek) gárdájára. Mellettük három kifejezetten katonai alakulat a szultáni család védelmét látta el.

E testületek vezetői udvari főméltóságoknak számítottak, ahogy a szeráj többi kiszolgáló alakulatának vezetői is, így a zászlók legfőbb őre, azután az istállószemélyzet, a vadászok, solymászok, szakácsok és asztalnokok elöljárói. Méltóságuk növelésére valamilyen apró szolgálatban is részesedtek a szultán személye körül, így lóra szállásakor kengyelét, hajóra lépésekor a kormányrudat tarthatták.

Az uralkodó körüli tényleges szolgálatokat külön belső személyzet látta el, amelyik a harmadik és negyedik udvarban, a szultáni lakosztály épületeiben dolgozott. Közösségükre kettős feladat hárult. Az első a szultán ellátásából állt és a felséges fehérneműk gondozásától az uralkodói magánkincstár kezeléséig terjedt. Mindez tényleges szolgálattevők félezer embert meghaladó kisebb hadseregére hárult, nyújtotta mindazt a kiváltságot és veszélyt, amit a szultán személyes szolgálata jelentett.

A belső udvarok másik feladata a nevelés volt. Azok a fiúk kerültek ide, akiket a Balkánról összegyűjtött keresztény gyermekek közül gondos válogatás után a legalkalmasabbnak ítélték az államvezetés majdani szolgálatára. Számuk a 16. században 150 körül járt. Elméleti oktatásuk a belső udvar két termében folyt, néhány év után pedig valamelyik főméltóság alá rendelve megkezdődött párhuzamos, gyakorlati képzésük is. Nevelésük végén tudományokban jártas, a szerájbeli szolgálatban gyakorlott és szigorú katonai képzésben részesült jelöltekként indulhattak az államvezetés csúcsainak meghódítására.

A szerájban szolgáló testületek és tisztségviselők száma mindegyre változott, az idők múltával egyre növekedett, így nehéz megmondani, hány ember nyüzsgött, lótott-futott, vonult át tüntető méltósággal, hajbókolt, dolgozott, henyélt és intrikált ezen az egytized négyzetkilométert alig meghaladó területen. A szerájban a 17. században alkalmazott emberek száma 13–15 000-re becsülhető, ami akkoriban egy közepes nagyságú európai város lélekszámával ért fel. Nyilvánvaló, hogy ez a tengernyi ember nem lehetett együtt és egyszerre jelen, a konyhákban naponta „csak” 4–5000 embernek főztek. Az európai leírások csak a legkülső udvart jellemzik nyüzsgőnek, a középsőben bársonyos pázsitról, ciprusokról, szökőkutakról és sétáló gazellákról emlékeznek meg. A szultáni lakosztályok közé zárt belső udvarokat, a Boszporuszra néző díszkerteket és kioszkokat pedig tengerszagú csend ülte meg; az ide kerülő rabgyerekeket először hallgatni tanították meg.

Udvari ünnepek

A külső udvarok zsongását és a belsők csendjét néhány ünnep váltotta át ugyanarra a kimérten örömteli és megkomponáltan vidám hangulatra. Mindenekelőtt az új szultán trónra lépése, amely évszázadokon át hagyományos formákban zajlott le. Az uralkodó a második és harmadik udvart elválasztó kapu előtt ült fel topázokkal kirakott, aranylemez borítású trónszékére, hogy fogadja birodalma nagyjainak hódolatát. Azután az Aranyszarv öblön felhajózott a 7. századi szent arab harcos, Ebu Ejjub sírja fölé emelt mauzóleumig, ahol felövezték Mohamed próféta kardjával. A trónra lépés elengedhetetlen része volt az első pénteki istentisztelet, amelyen először foglalták imába az új uralkodó nevét.

A vallási ünnepek közül kettő emelkedett ki, a ramazán havi böjtöt lezáró ünnep (a ramazan bajrami) és az áldozati ünnep (a kurban bajrami), amikor szerte a birodalomban milliónyi báránynak metszették el, metszik el ma is a torkát. A kettő közül az elsőt ülték meg nagyobb ceremóniával. A középső udvaron már a bajramot megelőző napon zenekar játszott. Éjfélkor megnyílt a külső kapu, s reggelig mindazok a szerencsések összegyűltek, akiket hivatali rangjuk után megilletett a részvétel. Utolsóknak a nagyvezír és a sejhüliszlám érkezett meg.

Ekkorra az alabárdosok már felállították a topázos aranytrónt a Boldogság kapuja előtt és felsorakoztak mögötte. Vele szemben a kapidzsik tisztjei álltak fel ezüstbottal a kezükben, az udvart feszes rendben körülvették a csausok. Ők azt a feladatot kapták, hogy a ceremónia meghatározott pillanataiban üdvrivalgásban törjenek ki, előre gyártott – áldást, szerencsét és örökkévalóságot kívánó – felkiáltásokkal éltessék szultánjukat és birodalmát.

Reggeli ima után a díszbe öltözött szultán felült a trónra, és kezdetét vette a szeráj és a város nagyjainak hódoló felvonulása. A hierarchia szigorú rendjét követve, egyenként járultak uralkodójuk elé, hogy – kinek mi járt – kezét vagy ruhája szegélyét megcsókolják. Alacsonyabb rangú szolgái hódolatát a szultán ülve fogadta, a magasabb rangúakét állva, a sejhüliszlámot néhány lépéssel is megtisztelte. Mozdulatait a csausok kórusa kísérte. A zenekar az egész hosszadalmas ceremónia alatt játszott, kint a tengeren ágyúikat dörgették a hajók. Amikor a csókok és szerencsekívánságok zápora elállt, a szultán lóra ült, s az egész ünneplő udvari nép kíséretében a városba vonult istentiszteletre. Hazatérte után a palotára ismét rátelepedett a csend, csak a lámpafüzérekkel kivilágított város ünnepelt tovább.