Ugrás a tartalomhoz

História 1983-02

Wellmann Imre , Demény Pál , Károlyi Mihályné , Rapcsányi László , Glatz Ferenc , Petneki Á ron , Dümmerth Dezsõ , Záborszky Miklós , Magyar Zoltán , Unger Emil , Koncz E. Katalin , Bíró Friderika

História

11. fejezet -

Kovácsmesterbõl városi patrícius

MAGYAR Zoltán – UNGER Emil

Kovácsmesterből városi patrícius

Családok – kivált polgári és nemesi családok – emelkedésének és hanyatlásának története hosszú idő óta kedvelt témája a szépirodalomnak. Az írók ugyanis már korán megérezték azt, hogy olyan nagy történelmi folyamatok, mint a polgári viszonyok között a nemesség hanyatlása, a feudalizmusban felnőtt „patrícius” polgár háttérbe szorulása, a régi hagyományos értékek értékvesztése – és mindezeknek a társadalmat, jellemeket és emberi viszonyokat is átformáló hatásai legérthetőbben éppen úgy az egyes családok történetén át mutathatók be, mint az új osztályok és értékrendek megjelenése, felemelkedése is. A történettudomány mindezen – sokban párhuzamos – folyamatok közül sokáig inkább a nemesség útját vizsgálta; a polgárság útjának feltárását már csak a kellő történeti távlat hiánya, ill. a vélt vagy valódi személyi-családi érdekek és érzékenységek éppen nagyon is eleven volta folytán hosszú időn át kevésbé érezte jelentősnek. Az újabban e vonatkozásokban is megélénkült kutatás azonban felhívta a figyelmet azokra a tanulságokra, melyeket a (kivált egy-egy nagyobb múltú) polgári család története nemcsak a polgári társadalom és benne a polgár útját meghatározó szabályszerűségek, hanem olykor a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet mechanizmusának megismerése szempontjából is nyújtani képes.

Az a 250 év, amely alatt a Nyugat-Dunántúlról, a mai Burgenlandból származó budapesti Unger család előbb a pesti belváros jelentős polgárcsaládjai közé emelkedett, majd lassan háttérbe szorult a város leggazdagabbjai között, jól mutatja egész osztály emelkedésének és az azt elősegítő kapcsolatok vagy gátló körülmények érvényesülésének mechanizmusát.

A céhes ipar jegyében

A család őse, Unger Benedek kovácsmester a 18. század első évtizedében született a Vas megyei Pinkafő környékén. Pinkafő német lakosságú városka, a név azonban (Unger = magyar) arra utal, hogy ha idők folyamán a család el is németesedett, de eredetileg mindenképpen a német környezettől nyelvében is elütő közegből származott.

Unger Benedek nyilván mesterlegényi vándorlása során került Pestre. 1736-ban már házadót fizetett az itteni „Új világ”-ban, a városfalak mentén fekvő, addig alig beépített területen. 1740-ben feleségül vett egy magánál idősebb, feltehetően jómódú özvegyasszonyt, majd – már mint kovácsmester – még ugyanabban az évben megkapta a pesti polgárjogot. Néhány év múlva a mai Semmelweis utcában levő előbbi házát elcserélte egy forgalmasabb helyen – a Hatvani (ma Kossuth Lajos) és a mai Magyar utca sarkán állóért és itt nyitotta meg kovácsműhelyét. A műhely jól jövedelmezett, mert a nagy forgalmú pesti vásárokra a Hatvani kapun érkező szekeresek itt rögtön megtalálták a kovácsműhelyt, amelyre gyakran szükségük volt. Unger Benedeknek a jómód mellett társadalmi megbecsülésből is kijutott, számtalanszor kérték fel keresztapának, 1755-ben pedig tagja lett a várost irányító ún. választott polgárok százas testületének. Gyermekei csak második házasságából, már idős korában születtek. A városi vezetéssel való jó kapcsolatát bizonyítja, hogy mindegyiküknek Mosel József városbíró, a későbbi polgármester volt a keresztapja.

Az 1781-ben elhunyt Benedeknek három leánya és két fia nőtt fel. Az egyik leány, Róza a korai kapitalizmus fontos pesti alakjához, Wurm (később Almay) Józsefhez, a dúsgazdag kereskedőhöz ment férjhez, és az ő egyik leánya a „legnagyobb magyar” fiának, gr. Széchenyi Ödönnek lett a felesége.

Unger Benedeknek két fiától, Antaltól és Ferenctől származik a család két fő ága. Mindketten apjuk mesterségét vitték tovább és ezért Schmied-Ungereknek nevezték őket. Az indulás egyenlő esélyei ellenére az idősebb, az Antal (vagy Unger)-főág gazdagabb és tekintélyesebb lett, mint a kézműves szinten megrekedt Ferenc (Unger-Magyar)-főág.

Vaskereskedés és telekvásárlás

Unger Antal (1771–1835) örökölt vagyonának jelentős növelésével megvetette a főág későbbi jólétének alapját. Kovácsmesterségét az Országúton, a mai Múzeum körúton folytatta, két városkapu közt, igen kedvező helyen, a híres pesti vásárok színhelyén. Ugyan akkor azonban már kezdett kiszakadni az elavult céhes keretekből: a napóleoni háborúk konjunktúráját kihasználva 15 éven keresztül jóformán évente vásárolt egy-egy ingatlant. Telkein jó nevű építészekkel bérházakat építtetett. Család háza az Aranykéz utcában épült, a város előkelőbb, belső részén. (A Magyar utcai apai sarokház öccséé, Ferencé maradt, akivel azonban az elég gyakori családi viszály következtében kapcsolata élete végére teljesen megszakadt.) Unger Antal házai a családi hagyomány szerint óránként egy arany dukátot jövedelmeztek.

Két lánya és két fia nőtt fel, s életük alakulása jól mutatja a család fölfelé törekvését a pesti polgárságnak ebben az öntudatosodó, fellendülő korszakában. Az egyik lány Hupf városi szenátor, a másik Aigner vaskereskedő felesége lett.

Az idősebbik fiú, II. Antal (1801–1868), a család továbbvivője, a jómódú Pollack Mihálynak, a kor legnagyobb magyar építészének Magdolna nevű leányát vette feleségül, és apjához hasonlóan felismerve a megmerevedő, hanyatló céhes kisipar kilátástalanságát, a sokkal korszerűbb kereskedelem felé tájékozódott. Az Aldunasoron megalapította az Arany Kaszához címzett vaskereskedést, s ez rövidesen az ország második legnagyobb ilyen jellegű cégévé fejlődött. Üzleti nyereségének jelentős részét ő is ingatlanokba fektette.

Öccse, Henrik (1809–1877) városi képviselő, agglegény maradt. Egész életében magánzóként, házai – a város fejlődésével együtt egyre növekvő – jövedelméből élt. Emellett azonban bekapcsolódott a kor ipari vállalkozásaiba, és ennek eredményeként milliomos lett. Idős korában Budapest ötödik legnagyobb házadófizetője volt. Az egykori kovácsműhely helyén, a Múzeum körúton 1852-ben Ybl Miklóssal szép kis romantikus stílusú palotát építtetett, amely ma műemlék. Halála után vagyona részben az Unger család immár negyedik pesti generációját gazdagította.

II. Antal és Henrik nemzedéke már érdeklődött a kultúra iránt is. Ezt mutatja Henrik szép könyvtára, és erre vall Antal személyes kapcsolata Vörösmarty Mihállyal, aki nemegyszer megfordult házában. Ez az ismeretség, továbbá a Kerepesi temető főbejárata melletti családi sírbolt kezdettől fogva magyar nyelvű feliratai tanúsítják, hogy az Antal-főág a század közepére ismét magyarrá vált. A család polgári öntudatát bizonyítja, hogy Antal is, Henrik is visszautasították a felkínált nemességet.

A pazarlók és a nemesek

II. Antalnak egy leánya és négy fia volt. A leány saját nagybátyjához, Pollack Sándorhoz ment férjhez, aki később táborszernagy és Ferenc József szárnysegéde lett. A második fiú, Emil szakítva az iparos és kereskedő hagyományokkal, Pollack nagyapja mesterségét folytatta; mint Ybl Miklós tanítványa tehetséges építész lett, de fiatalon, nőtlenül meghalt. A legidősebb fiú, III. Antal és a harmadik, Leó, örökölték a vaskereskedést, amely egy ideig még könnyű jövedelmet biztosított a számukra. Az ő életük már arra az időszakra esik, amikor a régi polgárcsaládok stagnálni kezdtek, az üzleti nyereség és a jutalékok élvezetére rendezkedtek be, és lemaradtak a versenyben az újabb, aktívabb erőkkel szemben. III. Antal és Leó szórakozni, élni vágyó emberek voltak, szórták a pénzt, amely végül el is fogyott. Antal a Pestnél olcsóbb Pozsonyba költözött, s ott is halt meg szerény körülmények között, gyermektelenül 1907-ben. Leó öccse már jóval korábban öngyilkos lett. Az Arany Kasza is eladásra került. Leó, Emil fia már csak szerény minisztériumi tisztviselő volt. Agglegény maradt, így vele ez az oldalág kihalt.

Az Antal-főág egyetlen erőteljes sarja ebben a generációban a legfiatalabb testvér, Unger Béla (1843–1920) volt. Halléban végzett egyetemet, gazdász lett, de csak rövid ideig működött jószágigazgatóként Albrecht főhercegnél, házassága után mint magánzó élt házai jövedelméből. Neki sikerült megtartania öröklött vagyonát, és első házassága révén – unokatestvérét, Pfeffer Adeline-t vette feleségül – további komoly vagyonhoz jutott, elsősorban a Tahiban levő Pollack-eredetű birtokhoz, amely azután családi székhely lett. (A Pollack második feleségének vagyonából származó tahi telken még ma is áll – romladozó állapotban – a nagy építész által tervezett egyemeletes klasszicista villa.) Egyébként távol tartotta magát a gazdasági élettől, emberkerülő volt, puritán és jótékonykodó. Öregkorában, 1918-ban nemességet szerzett „tahi” előnévvel.

Két házasságából született három fiának és két leányának élete már nagyobb részt a 20. századra esik. A 1egidősebb Pfeffer Adeline-től született fiú, Richárd, jogi egyetemet végzett, de rövid bécsi külügyminisztériumi szolgálat után visszavonult. Gazdag anyai öröksége lehetővé tette számára, hogy a század elején tizenegy bérpalotát építtessen Budapesten és így megduplázza vagyonát. Ő alapította meg és építtette fel az Astoria szállót is. Egyébként finom ízlésű műgyűjtő volt.

Béla második házasságból született két fia, II. Béla és Ervin csak az apai örökségből részesült, s – mivel ebben az időben a házbérjövedelem jelentősége már amúgy is csökkenőben volt – kereső foglalkozást kellett választaniuk. II. Béla mérnök lett, bár hivatása gyakorlásában az első világháborúban szerzett rokkantsága gátolta. Öccse, Ervin – kedve ellenére – huszártiszt lett.

Az úri életformák vonzásában

Amint arról már említés történt, a család másik főága Unger Benedek kisebbik fiától, Ferenctől (1778–1861) származik. Ő idősödő koráig folytatta kovácsmesterségét egy ugyancsak az Országúton nyitott új műhelyben; de később azt felszámolva, házai lakbérjövedelméből élt. Nyolc ház, továbbá szőlők, kőbánya és szántóföld tulajdonosa volt. Legfontosabb ingatlana az örökölt Hatvani utcai sarokház maradt, ezt a benne működő fűszerkereskedés cégére után Elefántnak nevezték.

Unger Ferenc óvatos biedermeier polgár volt, és az Antal-főágban sokáig megnyilvánuló vállalkozó, üzleti szellem utódaiból is hiányzott. Az volt a célja, hogy fiaiból úriembert neveljen, leányait úriemberekhez adja férjhez. Két leánya Erkel Ferencnek, a család barátjának két öccséhez, – az orvos Rezsőhöz, illetve a jogász Jánoshoz – ment feleségül. Idősebbik fia, II. Ferenc (1814–1858) jogot végzett, majd a császári hadseregben szolgált hadbíró kapitányként. A szabadságharc idején is megmaradt a császári oldalon, de annak bukása után nem kívánt részt venni a megtorlásban, és lelkiismereti válságba került. Jóval fiatalabb öccse, Gyula (1830–1908) ezzel szemben honvéd volt, később Münchenben a művészeti akadémián építészetet tanult. Hazatérése után házassága révén Pestről Budára került, a Tabánban élt, e szakmájának kevés hasznát vette, inkább telekspekulációval foglalkozott változó sikerrel, egy időre mindenesetre a legfelső, virilista adófizető rétegbe emelkedett. Az I. Unger Ferenc örökségével kapcsolatos hosszas pereskedés után minden kapcsolata megszakadt bátyja családjával. 1861-ben családi nevét Magyarra változtatta, ezzel is hangsúlyozva teljes visszamagyarosodását. II. Unger Ferenc családjában ez a magyarosodási folyamat egy nemzedékkel később ment végbe.

A fiatalon meghalt II. Ferencnek két leányán kívül csak egy fia maradt. Özvegye az I. Ferenc örökségéből kapott pénzen még fel tudott építeni egy bérházat az Újvilág utcában. Emil fiára ennek már csak a harmadrésze maradt, amiből már nehéz volt megélni. Műegyetemet végzett, és mint mérnök az Államvasutak szolgálatában töltötte el életét. Az ő egyetlen fia, ugyancsak Emil, szintén technikai pályát választott, mint gépészmérnök a MÁV mérnökeként kezdte, majd a villamos erőművekre specializálódott és egy villamossági rt. műszaki igazgatója lett.

A főág másik ágára, Unger, 1861-től Magyar Gyula utódaira áttérve hamarosan messze kerülünk Budapesttől. Magyar Gyulának két leánya mellett – egyikük Máriássy báróné lett – egyetlen fia volt, Antal. Ő előbb jogot végzett, majd mint hivatásos huszárszázados kereste a társadalmi emelkedést, de csakhamar megbetegedett, és egészsége helyreállításának céljából 1894-ben Magyarországot elhagyva Dél-Dalmáciában, a kotori öbölben lévő Zelenika helységben telepedett le. Itt 1902-ben virágzó tengerparti penziót majd hotelt alapított, ezzel megvetve alapját a mai Crna Gora tartomány legjelentősebb iparágának, az idegenforgalomnak. A hotelt fia, Adorján, anyai részről a neves festő, Madarász Viktor rokona vezette tovább egészen a második világháború utáni államosításig.

A patríciusok útja

Tovább folytatva az Unger család történetét, már a jelenhez, élő emberekhez érnénk. A család a budapesti polgárság egy jelentős számú, „patrícius” csoportjára jellegzetesnek, sőt tipikusnak is tekinthető útja azonban már az eddigiek alapján is világosan kirajzolódik előttünk. A család pozícióját az első generációban még a céhes kézműipar alapozta meg, de az út innen már hamar, a második és harmadik generációban a kereskedelem felé fordul. A modern nagykereskedelmi formát azonban a cég már soha nem veszi át, üzletkörében végig megmarad a kicsinybeni árusítás is. Ezzel azonban már szinte kezdettől fogva párhuzamosan kibontakozik a városi ingatlan-, telek- és bérházbirtoklásra való sikeres törekvés, mely a család vagyoni viszonyaiban a negyedik-ötödik generációra már egyre inkább meghatározó, végül szinte kizárólagos jelentőségű lesz. Biztos, nagy házbérjövedelmével az ingatlanbirtoklás a családtagokat ekkorra már nemcsak az ipari-pénzügyi vállalkozásokba való kockázatos befektetésektől tartja vissza, de sokáig még a megszerzett értelmiségi képesítés gyakorlati felhasználásától is. Mindezek már a hanyatlás jegyei, mely a századvégre a család egyes tagjainál éppenséggel a vagyon eltékozlásában nyilvánul meg. A századforduló körüli új generációban azonban – talán mintegy a polgári társadalom első korai működési zavarainak riasztó hatására – megjelenik az igény az értelmiségi (mérnöki, építészi) pályán való, sőt végül vállalkozói tevékenységre is. Nem kevésbé érdekes a család e kései generációiban feltámadó vonzalom részint a képzőművészet, részint azonban a kifejezetten dzsentri jellegű (huszártiszti, diplomáciai) pályák iránt. Az első generáció visszautasította, az első világháború végének generációja már kérelmezni fogja a nemességet.

A hanyatlást azonban a két világháború közötti időben sem lehetett megállítani. A még az ősök által felhalmozott vagyon maradékai a megváltozott világban előbb-utóbb már akkor sem lennének alkalmasak a régi nagypolgári életmód fenntartására, ha a család életébe nem szólnak bele a második világháború végén Európa e zónáját átalakító hatalmas társadalmi változások.