Ugrás a tartalomhoz

História 1983-01

Pach Zsigmond Pál , Varga István , Nehring, Karl , Szakály Ferenc , Fügedi Erik , Mályusz Elemér , Csapodiné Gárdonyi Klára , Somlyai Magda , Sipos Péter , Dombrády Loránd , Ormos Mária , Szántó Ferenc , Kristó Gyula , László Gyula , Teke Zsuzsa , Held József , Pesti János , Vörös László , Stemlerné Balog Ilona

História

8. fejezet -

Pergõtûzben. Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregrõl

SIPOS Péter

Pergőtűzben

Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregről

Pergőtűz – ezzel a címmel mutatják be Sára Sándor rendezésében azt a többrészes filmet a filmszínházaink és a Magyar Televízió is, amely a 2. magyar hadsereg pusztulásáról szól, felidézve a ma még élők emlékeit, valamint a korabeli dokumentumokat. (A szerk.)

Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban. Hiszen Horváth Miklós okmányválogatása mintegy negyedszázada, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című publicisztikai írása egy évtizede jelent meg. A hiányérzetet, gondolom, nem is az eseménytörténet feldolgozatlansága okozza. Hiszen a puszta tények igen röviden összefoglalhatók, ahogyan ezt a Magyarország története sorozat 8. kötete megteszi. Néhány hónap alatt minden lezajlott: a mozgósítás, a felvonulás a hadszíntérre, a tűzkeresztség, a hídfőcsaták, majd az áttörés és a vereség.

A közvélemény azonban ma már nem éri be a leírásra szorítkozó rekonstrukcióval, amely csak a nagypolitikában gondolkodik, s azt nyomozza: mi történt a budai Várban, a minisztériumokban, az európai fővárosok kormányzati negyedeiben. Már arra is kíváncsi, milyen volt a társadalom mélyebb rétegeinek politikai szemlélete, közérzete a háború idején. A történetírás még azt a kérdést sem válaszolta meg, hogy a rossz háborúban, rossz helyen, rossz időben küzdő emberek maguk mennyiben voltak felelősek a saját végzetükért és az ország tragédiájáért. A felelet késlekedése még talán gyanúpert is ébreszthet: csak nem „kényes” téma ez is? talán van e téren is valami „kimondhatatlan”, amiről a beavatottak zárt ajtók mögött pusmognak, de a közvélemény elé nem kívánnak kilépni?

Sára Sándor több órás filmeposzában oly nyitottan, oly széles ívben bontakozik ki a 2. magyar hadsereg sorsa, hogy eleve eloszlat minden kételyt, lehet-e, kell-e az igazságot kimondani e kérdésben. S már csak ezért is gondolkodást tisztító és közvéleményt mozgató erejű művészi teljesítmény.

A rendező kétfajta anyagból építkezik. A korabeli híradók a történelmi hátteret idézik meg. A film gerincét adó emlékezések pedig az egyes ember legszemélyesebb élményanyagát tárják fel.

A híradó a korszak egyik legfontosabb eszmeterjesztő és manipulációs eszköze volt. Nem véletlen, hogy több hadviselő országban az államvezetés legfelső szintjén ellenőrizték. Ezek ugyanis minden beszédnél, vezércikknél figyelemébresztőbb, szuggesztívebb módon adtak a háborúról az államérdeknek megfelelően kozmetikázott, de sok valóságelemet is tartalmazó képet a frontokon és a hátországban lezajlott fejleményekről.

A mesteri érzékkel összeválogatott interjúkban megnyilatkoznak hivatásos és tartalékos tisztek a generálistól a hadapród őrmesterig, tisztesek, honvédek és munkaszolgálatosok – mind a 2. magyar hadsereg volt katonái –‚ valamint hátramaradottak, az özvegyek, akikhez nem tért haza senki.

A tárgyi világot jelző híradórészletek és a szubjektív benyomásokat rögzítő emlékezések szembesítésekre, a kontrasztok kiemelésére adnak módot a rendezőnek. Egyfelől leleplezi a híradókban megjelenő propaganda és a személyes tapasztalatok ellentmondásait. Másfelől, s ez a fontosabb, a lényegesen újat mondó mozzanat, egymásnak felelteti az eseményeket különböző szinteken átélő emberek élményeit. A nézőben ezekből az ellenpontozott közlésekből alakul ki, mi is történt a fronton, a lövészárkokban, a törzseknél és a hátországban. Érzékelhető, hogy az események részesei maguk nem rendelkezhettek összképpel a dolgokról, hiszen csak egy-egy mozaikot ismerhettek, s még a magasabb beosztású tisztek is legfeljebb csak „nagyobb darabot” pillanthattak át, mint a közrendűek. Ez egyúttal részben magyarázza is, miért nyugodtak bele a sorsukba: mindenki úgy vélte, csak az ő környezetében oly rossz a helyzet, de más szakaszokon talán kedvezőbbek a viszonyok, tehát indokolatlan, végzetes lenne bármiféle lázongás, vagy akár csak ódzkodás a parancsok legjobb tudás szerint való végrehajtásától. Ezzel veszélybe sodorná a bajtársait.

Persze leegyszerűsítés lenne, ha csak az atomizáltságot tekintenénk az egyetlen lélektani tényezőnek, amely a helytállás kísérletére, az egyenlőtlen esélyekkel szemben is a küzdelem felvételére késztette a 2. hadsereg katonáit. Ők annak sem voltak, nem lehettek tudatában, hogy rossz ügyet szolgálnak. A hadviselés nem volt népszerű, hiszen az „örömkatonaság”, különösen elsővonalbeli frontszolgálattal súlyosbítva soha, sehol nem közkedvelt. Akik azonban odakerültek a Don partjára, úgy vélték, nem az ő hibájuk, hogy minderre sor került, de ha már így adódott, teljesíteniük kell kötelességüket a legjobb tudásuk, lelkiismeretük szerint. Ezért nem volt ritka a bátor magatartás a tisztek és a katonák részéről. Nem volt módjuk azt mérlegelni, hogy a szembenálló fél a haladást képviseli. A két átellenes lövészárokban küzdők ellenségnek tekintették egymást, a háború természetes logikája szerint. Persze egészen más jellegű kapcsolatok alakultak ki a 2. hadsereg által megszállt területen élő orosz és ukrán néppel. A több hónapos beszállásolás, a közös élet következtében szükségszerűen kialakult az együttélés valamilyen közmegegyezésen alapuló rendje, amelyet mindkét fél igyekezett betartani. Érthetően emberi szálak is szövődtek, amelyek mindmáig becses emléket jelentenek. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy több, volt katona tanúsága szerint a helyi lakosság támogatása nélkül a visszavonulóknak még a töredéke sem tudott volna megmenekülni. A film ezeknek a kapcsolatoknak a bemutatásával a 2. hadsereg történetének eddig még egyáltalán nem ismert oldalak világította meg.

Több megszólaltatott volt katona töpreng azon mindmáig: kik voltak ők, hősök vagy áldozatok. Úgy tűnik, még nem sikerült egyértelmű, meggyőző választ adni erre a kérdésre sem. Talán azért, mert első sorban a publicisztika és az oktatás egysíkúan, sematikusan, a háború hullámzását figyelmen kívül hagyva közelítette meg a hadsereg sorsát. Közkeletű tévedés, hogy ezeket a csapatokat már eleve halálra szánták, tehát minden értelmetlen volt, bármit is tettek a fronton. S ezt a megállapítást a résztvevők érthetően nehezen fogadják el. Ugyanis 1942 tavaszát és nyarát nem lehet egybemosni a háborúban fordulatot jelentő esztendő késő őszével–telével. Amikor sor került a mozgósításra és a hadsereg kiérkezett a frontra, a fasiszta tengelyhatalmak a tetőponton állottak, győzelmük már nem is a távoli jövő lehetőségének tűnt. A 2. hadsereg akkor vált valóban áldozatnak szánt embertömeggé, amelyet a magyar katonai és politikai vezetés leírt, amikor Sztálingrádnál kibontakozott a fordulat. A fronton lévő csapatok ez időtől már a német–magyar barátságnak, egymásrautaltságnak, mint a magyar uralkodó osztályok egyik alapvető politikai princípiumának megőrzéséhez szolgáltak zálogul. Arra ugyanis, hogy Németország többé nem lesz számottevő erőhatalmi tényező Közép-Európában, senki nem számíthatott. Noha a teljes győzelem már nem tűnt valószínűnek, a legpesszimistább megítélés is egy 1918–19-eshez hasonló befejezést tartott valószínűnek a magyar fővárosban, s ebbe még a hitleri rendszer esetleges bukása is belefért. A versailles-i béke után azonban csupán 15 évvel, tehát történelmi mércével szinte egy pillanat alatt, Németország már ismét a revans jelszavát hirdette. S a magyar vezető körök a dolgok ilyen ismétlődésében bízva, nem akarták „árulással” eljátszani a jövő eshetőségeit. (Gondoljuk meg: Horthy még tíz évvel a világháború befejezése után is szükségesnek tartotta, hogy mentegesse magát Adenauernél 1944. október 15. miatt.)

Az interjúkból kiderül, hogy igen sok tiszt, katona gondolkodásában jelen volt bizonyos németellenesség, amit a visszavonulás tapasztalatai még tovább mélyítettek. Ez az érzület azonban valójában az ősi kuruc „huncut ez a német” szemlélet volt, amely nem jelentett politikai, világnézeti meggyőződést, nem ötvöződött hozzá a náci rendszer elutasítása, az antifasizmus, még kevésbé ösztönzött 1942–43-ban aktív ellenállásra, tettekre. Persze a németellenesség még fent említett formájában sem váltott ki automatikusan szovjetbarátságot, hanem inkább a hungarocentrizmust, az „egyedül vagyunk” hitet erősítette. Az egymást követő emlékezők szavai nemcsak a 2. hadsereg, hanem a korabeli magyar társadalom túlnyomó többségének érzelmeit, hangulatát idézik fel. Sára filmje ily módon a vállalt feladatot messze meghaladó mélységű, dokumentatív erejű történeti alkotás.