Ugrás a tartalomhoz

História 1982-045

Lipcsey Ildikó , Gyarmati György , Sipos Péter , Székely Gábor , Ádám Magda , Kerekes Lajos , Kõvágó László , Sipos Péter , Engel Pál , Benczédi László , Gonda Imre , Litván György , Für Lajos , Kertész István , Niederhauser Emil , Benda Kálmán

História

11. fejezet -

A “vitézlõ rend”

BENCZÉDI László

A „vitézlő rend”

Történetírásunkban és publicisztikánkban az 1960-as években nagy visszhangot kiváltó vita zajlott le nemzeti kérdés és társadalmi harcok összefüggéséről. A vita szakmai részének középpontjában a 17. századi függetlenségi harcaink megítélése állott. Azt is mondhatnánk: a vita legnagyobb szaktudományos hozama a korszak társadalmi és nemzeti küzdelmeinek újraértékelésében mutatható ki.

Ezért kérte fel szerkesztőségünk Benczédi Lászlót, hogy a 17. század rendi függetlenségi harcairól készült nagyobb tanulmányának első részét bocsássa rendelkezésünkre.

Az áttekintés itt nem közölt második része a Thököly-felkelés példáján azt mutatja be, hogy a vitézlő rend mintegy keresztúton állt a rendi anarchikus és a központosító törekvések között. (A szerk.)

A 16–17. századi magyarországi társadalomtörténetre vonatkozó újabb hazai kutatások és viták egyik figyelemreméltó mozzanata a hivatásos katonarétegek, korabeli kifejezéssel élve, az ún. vitézlő rend folyamatos létezésének, s állandó újratermelődésének felismerése. A katonáskodó rétegeknek ez az elkülönülése közvetlen következménye volt a háborús viszonyok állandósulásának, amely 1526 és 1711 között – az ország területi egységének széthullása és a független államiság hiánya mellett – egyik megkülönböztető vonása volt a magyar történelemnek.

A hivatásos katonaréteg kialakulását az mozdította elő, hogy az előnyomuló török hódítók hatalmas területek lakóit mozdították ki állandó települési helyükről. Az északra hömpölygő menekülttömegek egy része az ország felső részeiben tovább folytatta megszokott életformáját: ha változott helyen és feltételek mellett is – más földesúr birtokán és joghatósága alatt – megőrizte eredeti jobbágyparaszti termelő egzisztenciáját. Más csoportok további életútja azonban ettől eltérően alakult. Sorsuk gyakran a török hódoltság mentén kiépült végvárakba vetette őket, ahol ideiglenesen vagy végérvényesen kardra cserélték fel a korábbi foglalkozásukat jelképező ekevasat. Az ő esetükben tehát a helyváltoztatás egyben foglalkozás- és életforma-váltást vont maga után. Ha pedig a menekültek tartósan egy-egy végvár biztonságot nyújtó falai között maradtak, már nagyon közel kerültek ahhoz, hogy új katonai mesterségüket utódaikra is átörökítsék; innen ered az a korabeli forrásokban oly gyakran felbukkanó megjegyzés, miszerint pl. Kis János, Borbély Mihály vagy mások „gyermekségüktől fogva a végházakban karddal szolgáltak”. Így alakult ki az idők folyamán egy apáról-fiúra és fiúról-unokára, majd dédunokára áthagyományozódó vitézi életforma, egy nemzedékeken át újratermelődő örökletes katonaréteg. E hivatásos katonaelemeknek a 16–17. század folyamán sajátos szerep jutott a korabeli Magyarország társadalmi struktúrájában és politikai történetében.

Csatlós, zsákmányoló, gazdálkodó

A hivatásos katonaelemeknek számos összetevője és változata volt a korabeli Magyarországon, de köztük az első hely kétségkívül a végvári katonaságot illeti meg. A török hódítás frontvonalán ui. az idők során mintegy 85–90 kisebb-nagyobb várból álló védelmi láncolat jött létre, hol egy-egy régebbi erődítmény korszerűsítésével, hol korábban katonai funkciót be nem töltő földesúri kúriák átalakításával. Az ezekben állandó jelleggel tartózkodó „végbeli” katonaság létszáma olykor a 12–15 ezer főt is elérte, ha ugyan meg nem haladta. Minthogy pedig a török katonai hatósugarába került várak előbb-utóbb királyi tulajdonba kerültek, a bennük szolgáló vitézeknek elvileg a Habsburg-királyi kincstárból kellett volna rendszeres zsoldellátásban részesülniük. Ámde ez a fizetési rendszer a gyakorlatban igen nagy kihagyásokkal működött. A végek vitézlő rendje vagy arra volt ráutalva, hogy a várak közvetlen környékén a harci szünetekben maga is egyfajta „háztáji” gazdálkodásba kezdjen, vagy pedig arra, hogy a hódoltságban portyázva a termelő lakosság sarcolásával, fosztogatásával egyszóval rablással – szerezze be magának és családjának a mindennapi betevő falatot. Előbbi törekvése a feudális uralkodó osztállyal – egyes földesurakkal, a környező feudális joghatóságokkal, nemesi vármegyékkel stb. – hozta ellentétbe, utóbbi eljárása viszont a jobbágysággal állította szembe. Sőt a magyarországi hódoltság korában tömegessé vált a gyakorlat: a török elől északra menekült földesurak többnyire a magyar végvári katonaságot fogadták fel a hódoltság távoli vidékein maradt jobbágyalattvalóik feudális szolgáltatásainak behajtására. Ami egyben azt is jelentette, hogy ez a katonaság a földesúri érdekeltségek csatlósi szerepét vállalta. A források beható vizsgálata alapján nem háríthatjuk el magunktól azt a benyomást, hogy főként a török hódoltság peremvidékén élő jobbágyalattvalók nem a török vagy a német, hanem a magyar végbeli katonaság garázdaságait sínylették meg a leginkább.

Mindez arra utal, hogy a végvárak vitézlő rendje egyfajta közbülső helyet foglalt el a korabeli magyar társadalomban: életkörülményei a feudális hatóságok elleni osztályharcos törekvéseket csakúgy kitermelték benne, mint az alattvalókon basáskodó, felettük fegyveres, vagy akár földesúri kényszert gyakorló, elnyomó magatartásformákat. A végváriak együttese ily módon egy nagy gyűjtőmedencét alkotott, amelyben homlokegyenest ellentétes társadalmi mentalitások is megfértek egymás mellett.

A végváriak élet és gondolkodásformáit vizsgálva, a fentiek mellett meghatározó jelentőséget kell tulajdonítanunk az időtényezőnek is. A 16. században a török hódítás még belátható időn belül kiküszöbölhető, átmeneti csapásnak látszott, amelynek elhárítása után a magyarországi társadalom „visszazökkent” volna korábbi békés életformájába. Ez volt a végvári élet Balassa Bálint által oly felejthetetlen strófákban megénekelt hőskora: a Szondi Györgyök, Dobó Istvánok, Zrínyi Miklósok és Thury Györgyök nagyszerű helytállásának időszaka. De az 1606-os zsitvatoroki béke után, a 17. században nagyot változott a helyzet. Elkomorult a jövő látóhatára: a török kiűzésének ideje a megfoghatatlan messzeségbe helyeződött. A közeli béke perspektívájának hiánya, a háborús viszonyok állandósulása ezután inkább a negatív elemeket erősítette a társadalmi szempontból eleve „kétlaki” katonaság arculatán. Ekkor fejlődött ki bennük a katonai hivatástudatnak és önérzetnek az a torzult formája, amely lenézte, sőt megvetette a dolgozó osztályokat, általában a létfenntartás produktív-termelő formáját. A feudális osztálygőg mellé így társult egy sajátos úrhatnám katonai gőg is a hódoltsági Magyarországon, amely a kettős idegen elnyomás mellett hazai viszonylatban is „gondoskodott” mintegy a dolgozó osztályok alávetettségének megduplázásáról.

Habsburg és török oldalon egyaránt

Tovább színesíti a katonáskodó rétegről a képet, ha a végváriakon kívül azokat a katonaelemeket is számításba vesszük, akik a várak falain kívül éltek, s forrásainkban hol „szabad hajdú”, hol „szabad legény”, vagy kötelékformában „mezei seregek” néven szerepelnek. E réteg kialakulása annak volt köszönhető, hogy az állandósult háborús állapotok közepette hazánkban mindig több volt a termelési kötelékekből kiszakadt, s ilyen értelemben „szabaddá vált”, fegyverfogható emberek száma, mint amennyit a királyi végvárak, továbbá a magánföldesúri várak és bandériumok együttesen magukba tudtak fogadni. Másként szólva, a katonai emberanyag-kínálat jóformán állandóan meghaladta a katonaság iránti keresletet. Így aztán az országot elárasztották a csapatokba verődött kóbor-vagabund elemek, amelyek egy-egy maguk választotta hadnagy vezetése alatt hegyekben, erdők rejtekében, az alföldi pusztákon pedig az akkoriban még hatalmas területeket elborító zsombékos nádasokban, vagy téli időkben egy-egy jobbágyporta pajtáiban, csűrjeiben húzódtak meg, majd gyors rajtaütésekkel nemesurakat, kereskedőket, jobbágyfalvakat fosztottak ki. Azaz létfenntartásukat útonállásra alapozták. A királyi végvárak többségét is vastag burokként vette körül az ilyen mustrakönyvbe nem vett, ún. „nem iratos” katonák gyűrűje, akik a végvári kapitányoktól, a szerzendő zsákmány felének fejében, egy-egy alkalmi megbízást kaptak, de mint nevük is jelzi, nem tartoztak a végek állandó kötelékébe. Soraikban nagy számmal voltak jelen eredeti foglalkozásukra nézve a rideg marhatartásban és -hajtásban járatos pásztorelemek (egyes történetkutatók a „hajdú” nevet is „hajtó”, azaz marhahajtó szavunkból származtatják), akik már csak eredeti életformájukból következően is könnyebben váltottak át az irreguláris, „szabad” katonaéletre, mint a letelepült, földhöz kötött, szántó-vető jobbágyok.

E szabad hajdúk, szabad legények és mezei katonák száma kiváltképpen a nagy Habsburg–török háborúk idején (1591–1606, 1663–1664), illetve azok befejezése után szökött magasra, amikor e háborúk befejeztével az ideiglenesen foglalkoztatott mezei seregeket a Habsburg-hadvezetés szélnek eresztette. Ezek a kóborrá lett, illetve újra kóborlásra kényszerített mezei csapatok – az ugyancsak többször „redukált”, azaz „létszámcsökkentett” végváriakkal együtt-többnyire csak újabb alkalomra vártak, hogy megint gazdára, patrónusra, vezérre találjanak.

Ezeket az újabb alkalmakat pedig a 17. századi Habsburg-ellenes felkelések és erdélyi hadjáratok hozták meg számukra, amelyekben főnemesi és nemesi vezetés alatt az igazi tömegerőt az ő csatlakozásuk biztosította. Arra a tényre mindenesetre, hogy a török-kor második felében egymást követték a Habsburg-ellenes támadások (Bocskai-felkelés: 1604–1606; Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadjáratai: 1619–1621, 1623, 1626; I. Rákóczi György fejedelem támadása: 1644–1645; kuruc mozgalom: 1672–1685), részben aligha, részben jóval alacsonyabb hatásfokkal kerülhetett volna sor az ő – hol kezdeményező, hol támogató – tevékenységük nélkül. E katonarétegek tehát Habsburg–török viszonylatban egyfajta útelágazási ponton, keresztúton álltak. A mindenkori körülményektől függően hol a török ellen a bécsi udvar alkalmazásában, hol pedig a Habsburg-uralom ellen az erdélyi, illetve hazai fejedelmek szolgálatában (és persze a török szövetségében) forgatták fegyvereiket.

Alapkérdés: a létfenntartás

Az eszmei hajtóerőknek a katonarétegek tudatvilágában és orientálódásában kétségtelenül meghatározó jelentősége volt. Noha az 1950-es évek történetírása e réteg politikai tudatosságát a Habsburg-ellenes küzdelmekben többnyire eltúlozta, nagy hiba volna pl. alábecsülni a vallási hovatartozás jelentőségét, hiszen a katolikus ellenreformációt támogató Habsburg-politikával szemben a protestáns felekezetek hitvédelmi törekvéseinek, a protestáns prédikátorok közvetítésével, kétségkívül fontos szerepük volt a tömegek, s ezen belül a katonarétegek mozgósításában.

Jóval óvatosabban kell azonban megítélnünk a korabeli hazafias-nemzeti ideológia hatását, annak erejét. Igaz, a 16. századi török elleni önvédelmi háború szinte kizárólagosan keresztény-vallásos eszmei motivációjával szemben („a kereszténység védőbástyája”) a 17. század elejétől kibontakozó Habsburg-ellenes mozgalmak „a német uralom” ellen irányuló rendi nemzettudat egyre erőteljesebb hangsúlyozását is igénybe vették. Mégis: ezek a nemzeti jelszavak önmagukban, a tömegek mindennapos életviszonyaival szembesítve, meglehetősen megfoghatatlanok, absztraktok maradtak a korabeli katonáskodó elemek számára; nem adtak igazi vezérfonalat, értékorientációt a politikai cselekvés számára. Annál is kevésbé, mert a török elleni Habsburg-oldal az idők folyamán maga is egyre több nemzeti elemet épített bele a maga érvrendszerébe. Ily módon, az önálló magyar állami létre nehezedő kettős külső nyomás viszonyai között, a nemzeti érdekeknek egyszerre lehetett egymásnak ellentmondó török-, illetve Habsburg-ellenes értelmezést tulajdonítani. A rendi szemléletű magyar nemzettudat egyes elemei, kifejezései, toposzai korszakunkban a katonatömegek gondolatvilágába is behatoltak, de ez az erősödő nemzeteszme nem adott egyenes, világos, egyértelmű válaszokat a korabeli politikai alternatívák által felvetett nagy kérdésekre.

A politikai tudatosság helyett sokkal inkább az elemi létfenntartási érdekek szférájában, a megélhetési gondok körében kell a katonaelemek politikai orientációjának mindenkori gyökereit keresnünk. Az állandósult háborús viszonyok között a termelőágazatokból már régebben, esetleg még elődeikben kiszakadt hivatásos katonaelemek mindenekelőtt létfenntartásuk katonai módjához ragaszkodtak. Politikai pártot, patrónust, kenyéradó gazdát is elsősorban aszerint választottak, hogy létformájuk fenntartását ki és hol biztosítja. Minthogy pedig – mint láttuk – a bécsi udvar illetékes szervei szinte mindig mostoha gazdáknak bizonyultak, teljesen érthető, hogy a Habsburg-ellenes hadjáratokhoz csatlakoztak. Különösen így volt ez a Bocskai-felkelés és a kuruc mozgalom esetében, amelyekben a fegyveres küzdelem csaknem kizárólagos katonai bázisát alkották. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György hadjárataikor pedig a szervezett erdélyi haderőhöz, a székelységhez, udvari hadakhoz stb. csatlakozva növelték meg tetemesen a Habsburg-ellenes tábor hadipotenciálját.

Hogy a katonatömegek számára mennyire létfenntartásuk háborús módjának a megőrzésén volt a hangsúly, azt mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint a Bocskai-felkelés történetének befejező szakasza. Ismeretes, hogy e felkelés legmaradandóbb vívmánya mintegy 10 ezer főnyi hajdúkatonaság családostól való letelepítése volt Bocskai alföldi birtokain, amely tettével a fejedelem a mai kelet-magyarországi sajátos színezetű hajdúvárosok alapjait vetette meg. A letelepítő pátensek (1605–1606) értelmében a hajdúkatonák jobbágyterhektől mentes, szabad földhasználatot, a korabeli feudális társadalmat tekintve tehát egyfajta kiváltságolt helyzetet nyertek: városaik kollektív nemességet kaptak, amelynek ellenében háborús szükség esetén hadiszolgálattal tartoztak a fejedelemnek. Ám a tisztánlátás végett nem árt megjegyeznünk: ezt a telepítést, s ami ezzel egyértelmű, a békés életmóddal együtt járó, s immár feudális szolgáltatásoktól mentes termelőmunka felvételét nem maguk a hajdútömegek követelték. Ellenkezőleg, ők – radikális függetlenségi jelszavak alatt – a Bocskai által a császári udvarral megkötött kompromisszumos bécsi béke (1606. június) után is a háború továbbfolytatását akarták. Bocskainak és környezetének kényszerítenie kellett őket a béke elfogadására és letelepítésük tudomásul vételére. Vagyis a hajdútelepítés – a Bocskai-felkelésnek ez a korszakos vívmánya – nem a katonatömegek „alulról” kibontakoztatott nyomásának, programszerű törekvésének, hanem Bocskai békerendszabályának volt az eredménye. Többek között ezzel is magyarázható, hogy a Bocskai által alapított hajdúvárosok lakossága a felkelés befejezése és a fejedelem halála után is még jó ideig a belső zavargások és nyugtalanságok forrása maradt. Valójában egy nemzedékváltásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy (körülbelül az 1630-as évek derekára) az életformaváltás végbemenjen. A termelő életmódra áttért kiváltságolt hajdúvárosok az 1640-es évektől aztán már nem az újabb felkelések és háborúk forrásaivá, hanem inkább azok kerékkötőivé váltak: a békevágy apró, de életképes szigetei maradtak a háború dúlta országban.

Bocskaié az érdem, hogy előzmény nélküli példát teremtett: hogyan lehet – ha nem is egyik napról a másikra – az élet egy meghatározott részlegében a háborús állapotok kellős közepén is visszájára fordítani a hadviselés keltette negatív társadalmi tendenciákat, s a sok közül legalább egyet eltömni a háború buzgón fakadó forrásai közül.