Ugrás a tartalomhoz

História 1982-04

Szûcs Jenõ , Szakály Ferenc , Wellmann Imre , Kosáry Domokos , Pók Attila , Szász Zoltán , Katus László , Pók Attila , Kende János , Jeszenszky Géza , Tilkovszky Loránt , Glatz Ferenc

História

10. fejezet -

A “Vándorló Skót” és Magyarország. R. W. Seton-Watson

JESZENSZKY Géza

A „vándorló Skót” és Magyarország

A „Vándorló Skót” írói álnév 1906-ban jelent meg a Spectator című angol hetilap néhány, a korabeli magyarországi politikai eseményeket elemző írása alatt. Az akkor huszonhét éves szerző hamarosan a nyilvánosság elé tárta valódi nevét: Robert-William Seton-Watson. Magyarországon és a környező országokban mégis Scotus Viatorként vált ismertté, előbb mint a térség nemzetiségi problémáinak első számú brit ismerője, később, a világháború alatt és után mint a Monarchia felbomlásának egyik előidézője és a tágas határokat kapott új államok lelkes bábája, majd gyámolítója. Az 1920-as évektől kibontakozó történetírói pályája és a nagy-britanniai Kelet-Európa-kutatás műhelyének létrehozása szinte csak korábbi tevékenysége kiegészítőjének tűnt. Utólag tekintélyessé váló neve még hitelesebbé tette a későbbi évtizedekben 1918 előtti publicisztikai működésének termékeit. Korai írásai máig ható érvénnyel formálták meglehetősen negatívvá a nyugat-európai közvélemény Magyarország-képét és a nyugati közvélemény előtt az újabbkori Magyarország történelmének alapvető forrásává váltak. Az utóbbi években hozzáférhetővé vált brit levéltári anyagok, az új feldolgozások (mindenekelőtt a fiai által 1981-ben megjelentetett életrajz) lehetővé teszik, hogy megpróbáljuk annak a bemutatását: milyen szerepet játszott valóban Seton-Watson és a körülötte újságírókból, történészekből és politikai emigránsokból kialakult csoport az Osztrák–Magyar Monarchiával szembeni brit politikában, majd az utódállamok megszületésében.

A családi háttér több tekintetben is meghatározta e brit publicista-tudós arculatát és pályáját. Az apa, W. L. Watson egy főként Indiában működő skóciai cég sikeres üzletembere volt. Az általa szerzett kisebb vagyon tette lehetővé fia számára, hogy a megélhetés napi gondjaitól nem zavarva, idejét éveken át történelmi és politikai érdeklődésének megfelelő tanulmányokkal, utazgatásokkal és írói tevékenységgel töltse. Anyai ágon a skót történelemben sokat szereplő Seton családból származott, 18 éves korától viselte a kettős családnevet. Skót érzelmeit egy életen át megőrizte, de ez nem gátolta, hogy az angol–skót közös alkotásnak tekintett intézményekre büszke brit hazafi legyen. Iskolái, majd német- és olaszországi tanulmányai a 19. századi klasszikus angol liberalizmus, az emberi szabadságjogok, a demokratikus eljárás és a szociális igazságosság meggyőződéses hívévé tették, de a radikalizmusnak és a szociáldemokratizmusnak csak távoli, fenntartásos tisztelője volt. Kortársai többségével ellentétben nem féltette a Brit Birodalmat Németország növekvő erejétől, hitt abban, hogy „a jövő természetes szövetségese a három nagy teuton nemzet, Britannia, Amerika és Németország”, és abban is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia az európai egyensúly nélkülözhetetlen eleme.

Liberális reform – nemzetiségi kérdés

Amikor 1915 novemberében először érkezett Bécsbe, hogy tanulmányozza a Habsburg-családok történetét, még osztotta a brit nép jelentős részében akkoriban konvencionálisnak számító csodálatot Kossuth Lajos nemzete, a magyarok iránt. A választásokon győztes, magyar vezényleti nyelvű, különálló hadsereget követelő koalíció és az ebben a kérdésben tántoríthatatlan uralkodó vitájában a magyar félnek adott igazat. 1906. május–júniusban tett első magyarországi korútja, magyar beszélgetőpartnerei rövidlátó nacionalizmusa, az itt megismert szász és román értelmiségiek azonban már megingatták magyarbarátságát. A nemzetiségi kérdés iránti érdeklődését nagyban megerősítették a bécsi szociáldemokraták, az ő segítségükkel megismert szlovákok, mindenekelőtt pedig a Times bécsi tudósítója, Wickham Steed. 1907 tavaszán már a szlovák kérdés tanulmányozására érkezett ismét Magyarországra, ekkor került érzelmileg is közel az őt a skót Felföld lakóira emlékeztető szlovák néphez. Scotus Viator néven megjelenő cikkeiben ekkor kezdte rendszeresen bírálni az angol sajtóban a magyarországi nemzetiségi politika elveit és gyakorlatát. Válaszként megindult a magyar sajtóban a „névtelen rágalmazók” elleni kampány („Bécs” újabb manőverét sejtetve az ügyben). Ellencikkekkel, röpiratokkal, sőt könyvekkel kezdték bombázni az angol közönséget. Scotus Viator pedig a legsúlyosabbnak ítélt sérelmeket összegyűjtő, angol, francia és német nyelven kiadott füzetben apellált az európai közvéleményhez. Az igazi bombát Seton-Watson 1908 végén megjelent könyve, a „Racial Problems in Hungary” (Faji problémák Magyarországon) jelentette. Ebben részletesen bírálta a dualista korszak nemzetiségi politikáját: az iskolaügyi és közigazgatási sérelmeket, a választások rendszerét és módszereit, a sajtópereket, a szervezkedési és gyülekezési jog hiányosságait, az igazságszolgáltatást. Határozottan elutasította viszont a szeparatizmust, egyes területek elszakításának a gondolatát. A megoldást az általános választói jog bevezetésétől, a nemzetiségi jogok betartásától és kiterjesztésétől, a kulturális autonómia bevezetésétől várta. A könyv nemcsak a meggyőződését szenvedéllyel képviselő író jogos vádjait tartalmazta. Ott is szándékos nemzetiségi diszkriminációt látott, ahol az teljesen alaptalan, sőt képtelen volt (így a középkori magyar történelemben), klerikális beállítottságú szlovák és román barátai hatására eltúlozta a zsidók szerepét a nemzetiségeket sújtó intézkedésekben. Jellegzetes tévedése volt, hogy a természetes és önkéntes asszimilációt is magyarosításnak tekintette, s még Petőfiben, sőt Kossuthban is asszimilánst, renegát szlovákot látott. A magyar sajtó természetesen Scotus Viator túlzásait és tévedéseit kapta föl. Kevesen vették észre, hogy az előszóban immár magát megnevező szerző célja több volt, mint a leleplezés: a magyarbarát brit közvélemény megváltoztatása. „Be akarom bizonyítani, hogy a magyar szabadság csak legenda, legföljebb a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásság ügyét.”

Világpolitika – nemzetiségek

Seton-Watson munkája komoly figyelmet keltett, a korabeli angol sajtó többsége hitelt adott a „meggyőző vádirat”-nak. A brit közvéleményben a liberális, alkotmányos Magyarország képe megrendült. A következő években a „skót vándor” folytatta utazgatásait a Habsburg monarchiában. Különösen a délszláv egységgondolatot magukévá tevő horvátokkal került szoros kapcsolatba. A horvát kérdés arra is alkalmas volt, hogy a távoli európai problémák iránt kevés érdeklődést mutató brit közönséget fogékonnyá tegye a Monarchia belső problémái iránt. Bosznia-Hercegovina 1908-as annexiója, majd az 1912–13-as Balkán-háborúk ugyanis egy általános európai konfliktus lehetőségét idézték föl, márpedig – mint tudjuk – 1907-ben Nagy-Britannia Franciaországgal és Oroszországgal megkötötte az entente-ot. Délkelet-Európa nemzetiségi feszültségei külpolitikai kérdéssé is váltak. Seton-Watson ismételten hangsúlyozta, hogy Európa békéjét a magyarországi nemzetiségek sorsa, Budapest „magyarosító” politikája veszélyezteti. Amikor – követve szláv és román barátait – közeledett Ferenc Ferdinánd trónörökös híveinek táborához, magyar részről a támadások és harag újabb áradatát vonta magára: „Bécs” fizetett ügynökének, tudatos hamisítónak, sőt plagizátornak nevezték. Ebből a kórusból egyetlen bátor hang rítt ki: Jászi Oszkáré, aki az ország demokratikus átalakításáért és ezen belül a nemzetiségi kérdés megoldásáért vívott küzdelmében szövetségesként üdvözölte a külföldi kritikát.* A Huszadik Században rendszeresen ismertette Seton-Watson munkáit, rámutatva, hogy a vádak „a nyugati kultúrember felháborodását tükrözik, amelyet a jogrend Potemkin-falva mögött rejtőző erőszakos osztályuralom váltott ki az angol parlamentarizmus és a szabad megyei selfgovernment levegőjén felnőtt publicistában”. Kimutatta, hogy a „pánszláv agitátor” belső reformra tett javaslatai Deák és Eötvös liberális szellemében fogantak. Jászi ugyanakkor azt is érzékelte, hogy Seton-Watson egyre kevésbé képes megőrizni elfogulatlanságát, és a magyarral szembenálló nacionalizmusok hatása alá került. Ezért 1914-ben, a Seton-Watson tervezte új folyóiratban való közreműködése feltételeként szabta meg, hogy a magyar uralkodó osztályok, „a magyar nép és a nemzetiségek jogainak bitorlói” elleni kritika ne irányuljon a magyarság egésze ellen. Az óvatosság duplán is helyénvaló volt, egyrészt mert valóban fönnállt a tendencia veszélye, másrészt mivel a magyar radikálisokat a hazai publicisztika erősen támadta, amiért veszedelmes naivitással együttműködnek „a magyarság ellenségei”-vel.

A Monarchia teljes felosztása

Kétségtelen, hogy 1914-re Seton-Watson már visszavonhatatlanul, értelmileg és érzelmileg egyaránt elkötelezte magát a Monarchia nem német és nem magyar nemzetiségei mellett, s Wickham Steeddel közösen – a kedvező külpolitikai hangulatot kihasználva – sikerült a brit közvéleményt mind jobban ezek pártjára állítani. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy a brit politikai vezetés, a közvélemény, vagy akár Seton-Watson föladta volna a Monarchia szükségességének évszázados dogmáját. Sőt éppen ennek szellemében az egyik politikai válságból a másikba tántorgó, beteg nagyhatalmat valamilyen radikális szerkezeti reform révén szerették volna meggyógyítani, hogy Németországnak önállóbb, fékező szerepet betöltő partnere legyen. A Szerbiának átnyújtott ultimátum, majd a világháború kirobbanása azonban teljesen új irányt szabott gondolkodásának. A harctéren összecsapó két táborban a Jó és a Rossz harcát látta, s Britannia ellenségeivel szemben megértésre, kíméletre nem volt hajlandó. 1914. augusztus 6-án feleségéhez írt levelében megfogalmazta saját hadicélprogramját. „Mostantól fogva elkerülhetetlen a nagyszerb állam, és ezt nekünk kell létrehoznunk. .... Dalmáciának, Boszniának, Horvátországnak egyesülnie kell Szerbiával, a horvát országgyűlés megtartásával. Romániának meg kell újra kapnia az összes románt.” A Monarchia teljes fölosztásának a gondolata pár hónap múlta, a Masarykkal Amszterdamban folytatott beszélgetések hatására fogadta el. A következő négy és fél évben hihetetlen energiával, szívóssággal, saját vagyonát sem kímélve, a szó szoros értelmében éjjel-nappal azon fáradozott, hogy ezt a programot elfogadtassa saját kormányával és a szövetségesekkel, s hogy elősegítse megvalósulását. Mindezt azzal a meggyőződéssel tette, hogy egy jobb világ, egy új Európa születésén munkálkodik.

Seton-Watsonnak az új Európáért folytatott harcában a hazai front volt a döntő hadszíntér. Nem volt könnyű rávenni a külpolitikába belekontárkodó kívülállókat mindig bizalmatlanul kezelő brit külügyminisztériumot, a háborúban a fő ellenségnek Németországot tekintő politikusokat és katonákat, valamint a nehezen mozduló közvéleményt, hogy adják föl a százados alapelvet és kötelezzék el magukat a Habsburg monarchia fölosztása mellett. A másik vonalat a Monarchiából érkező emigránsokkal ápolt kapcsolatok jelentették. Az időközben a Times külpolitikai szerkesztőjévé előlépett Steeddel közösen összehozta a nemzetiségi politikusokat a hivatalos körökkel, népszerűsítette ügyüket a közvélemény előtt, mindenekelőtt pedig segítette politikai szervezkedésüket, közvetített belső ellentéteik elsimításában, részt vett programjuk kidolgozásában. Utazgatott érdekükben a hadizónában, társadalmi egyesületeket szervezett, előadásokat tartott, propaganda kiadványokat írt, 1916-ban pedig Masarykkal közösen létrehozta a The New Europe című hetilapot, amely rangos brit és külföldi szerzők közreműködésével az aktuális politikai és hadieseményeket kommentálta mottója – „Pour la Victoire Intégrale” – szellemében. E lap valóban közvéleményt formált és a politikai elitet is végleg meggyőzte, mert az igazságos és jobb világ óhaját sikeresen hozta összefüggésbe a háború megnyerésére hirdetett biztos recepttel, a Monarchia szétzúzásának és a nemzetiségi elv érvényesítésének programjával. 1917 után Seton-Watsont katonai szolgálatra beosztották a kormány információs és propagandahivatalába, 1918-tól pedig az újonnan létrehozott Tájékoztatásügyi Minisztériumba. Kollégáival – akik között A. Toynbee, Lewis Namier, Headlam-Morley és más neves tudósok, politikusok találhatók – jelentések és memorandumok tömegét gyártotta, amelyek a legmagasabb körökben kerültek terjesztésre. Ezek nagyban hozzájárultak az emigráns mozgalmak státusának fokozatos emeléséhez, Közép-Európa átrendezési tervének elvi elfogadásához.

A frontáttörés 1918 tavaszán következett be, amikor Lloyd George miniszterelnök és a Foreign Office föladta a Monarchiával kötendő különbéke reményét. A kormány engedélyezte az olasz fronton a Monarchia fölosztását meghirdető intenzív propagandakampány megindítását, a nyár folyamán pedig – Steed ügyes formuláját elfogadva – elismerte az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, mint „a leendő csehszlovák kormány letéteményesét”.

A béke megoldás?

A győzelemmel, a Monarchia fölbomlásával és az új államok létrejöttével még nem ért véget az új Európáért folytatott küzdelem. Föllángoltak az addig is csak üggyel-bajjal elfojtott ellentétek az egyes emigrációs irányzatok között és az új államok határai körüli nemzetközi viták. Hátra volt még a határokat megvonó békekonferencia is. Steed és Seton-Watson 1918 decemberétől 1919. áprilisig egy fedél alatt Párizsban tartózkodott, hogy előmozdítsák életművük végső kodifikálását. Seton-Watson ekkor már kezdte látni, hogy a háborúból nem az általa remélt új, igazságos világ bontakozik ki, hanem az önzés, a mohóság, az erőpolitika régi arculata. Vigaszt nyújtott azonban számára az a diadalút, amellyel az új államok fogadták: 1919 tavaszán Csehszlovákia, 1920 nyarán a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia. A következő években – ha eltérő mértékben is – ezekben az államokban is csalódnia kellett.

A meggyőződésen és a kedvező küldő körülményeken alapuló, kitartó egyéni cselekvésnek ezt a ritka módon eredményes példáját áttekintve választ kell még adni arra a kérdésre: Seton-Watson volt-e Magyarország „sírásója”. A történelem konkrét menetének ismeretében egyértelműen cáfolható az a két világháború között gyakran hangoztatott nézet, hogy Seton-Watson és barátai propagandatevékenysége robbantotta föl a Monarchiát, hogy ők okozták a történelmi Magyarország elpusztulását. Az viszont kétségtelen, hogy 1914 augusztusától Seton-Watson és köre buzgón ásta a Monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország sírját. A halált természetesen nem ők okozták, hanem a nemzeti és osztálymozgalmak, valamint a háború, a beteg emberre mért kegyelemdöfés. A Seton-Watsonék által is formált sírba valójában már halottat fektettek.

1918–19-ben nem tudott hinni egy új Magyarország megszületésében, s noha a meghúzott határoknál valamivel kedvezőbbeket javasolt, barátaival együtt semmi támogatást nem nyújtott a térség népeinek viszonyát új alapokra helyezni kívánó magyar erőknek, a Tanácsköztársasággal pedig, mint általában a „bolsevizmussal” élesen szembenállt. Horthy ellenforradalmi rendszere sem volt alkalmas arra, hogy megváltoztassa érzelmeit, vagy hogy a kisantant politikájától lényegesen eltérő megoldásokat szorgalmazzon. Emberi tisztessége mégsem engedte, hogy ne vegye észre az általa 1914 előtt elítélt módszerek jelentkezését, most az utódállamokhoz került magyar kisebbségek rovására. Több ízben is fölemelte szavát a velük szemben folytatott politika ellen. Igaz, most már nem az európai nyilvánosság előtt. 33 oldalas emlékiratot küldött régi barátainak, Masaryknak és Benešnek ez ügyben – de hiába.

Az egész életművet tekintve kétségtelen: Seton-Watsont, az idealista igazságkeresőt az 1914 előtti magyar politika tette „magyarellenessé”. Az események menete azután úgy hozta, hogy ez a pártos szakértő egy rövid, kritikus periódusban valóban beleszólhatott a történelembe és nagyban befolyásolta az egész történelmi táj sorsát.

*Vö. Litván György cikkét e számunkban! (A szerk.)