Ugrás a tartalomhoz

História 1982-04

Szûcs Jenõ , Szakály Ferenc , Wellmann Imre , Kosáry Domokos , Pók Attila , Szász Zoltán , Katus László , Pók Attila , Kende János , Jeszenszky Géza , Tilkovszky Loránt , Glatz Ferenc

História

5. fejezet -

Állameszme-álom-eszme. Grünwald Béla útja

PÓK Attila

Állameszme – álomeszme

Grünwald Béla útja

Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés nemcsak közjogi és politikatörténeti mérföldkő a magyar történelemben, már a korabeli – az 1867 után férfivá érő – magyar értelmiségiek is gondolkodásukat körülhatároló keretnek érezték. A színpompás koronázási ünnepségek után sokuk szemében látszott úgy, hogy a legalapvetőbb magyar „sorskérdések” megoldódtak: tisztázódott a magyar–osztrák viszony, nagyjából rendeződött a jobbágykérdés, 1868-tól a korabeli Európában párját ritkító liberális törvény szabályozza a nemzetiségek helyzetét.

Nemzetállam – adminisztráció

Az új magyar állam építése során sok kezdő fiatalember került be a központi és helyi hatóságok hivatalaiba. Ezek immár nemcsak az államon élősködő, birtokukat, egzisztenciájukat vesztett dzsentrik, hanem – különösen a központi hivatalokban – nagy számban a városok szülöttei is, polgári elemek. Kialakulóban van egy új értelmiségi nemzedék, amelynek tagjai a gazdaság, politika, tudomány legkülönbözőbb területein foglalnak el fontos pozíciókat. A szellemi élet fórumain, az Akadémián, a Budapesti Szemlében, az Akadémia Értesítőjében, a megalakuló tudományos társulatokban hangjukat hallató értelmiségieket, a magyar társadalom fejlődéséért felelősséget érző gondolkodókat – lehettek bár közgazdászok mint Kautz Gyula, statisztikusok, mint Keleti Károly, társadalombölcselők, mint Beöthy Leó, újságírók, mint Halász Imre, néprajztudósok, mint Hunfalvy Pál, írók, költők, mint Toldy István vagy Arany László, filozófusok, mint Asbóth János vagy közigazgatási szakértők, mint Grünwald Béla – néhány alapeszme feltétlen elfogadása kapcsolta össze.

A legalapvetőbb gondolkodásukban az, hogy a nemzeti és társadalmi fejlődést felfogásuk szerint egyedül egységes keretek között tartani képes állam kultusza sugárzik műveikből. Legtöbbjük világosan látta, hogy a magyar társadalmi fejlődés egyik legdöntőbb problémája a polgárság hiánya és evvel függnek össze a közjogi, gazdasági, társadalmi, kulturális nehézségek. Úgy hitték, hogy a polgárosodást, az erős magyar polgári középosztályt a centralizált, szilárd magyar nemzetállam felülről irányítva teremheti meg. Ez természetesen csak úgy képzelhető el, vélték, ha az országban élő más nemzetiségű lakosok alárendelik magukat a Kárpát-medence egyetlen „államalkotó képességgel rendelkező” etnikumának, a magyarnak, azaz: miután azok egyéni nemzetiségi szabadságjogaikat biztosítva látják, mint etnikumok nem alkotnak majd elkülönülő közösségeket. (És tegyük rögvest hozzá: az államalkotó nemzetekről vallott ezen elképzelésükkel megegyezett a korabeli Európa általános – mind konzervatív, mind korai marxista – felfogása.) Ez – gondolták – a nemzetiségek saját, jól felfogott érdeke is, hiszen csak a magyarság tudja megvédeni a Keletről (oroszok) és Nyugatról (németek) egyaránt fenyegető veszélytől a Kárpát-medencét.

Közös vonásuk továbbá gyakorlatias beállítottságuk, de ugyanakkor a törekvés a gyakorlati teendők sokoldalú elméleti megalapozására. Gazdasági kiállítások, kongresszusok, fontos külföldi tudományos munkák gyors magyar nyelvű kiadása, gazdag folyóirat-irodalom tanúskodik erről. Meggyőződésük: a statisztikai, közgazdasági, társadalombölcseleti és nem utolsósorban történeti vizsgálódások tanulságait, a külföldi társadalomtudományi gondolkodás klasszikus és legújabb eredményeinek felhasználását nem mellőzheti az erős állam által szervezett társadalomirányítás. Az állam tehát felfogásuk szerint a közérdek képviselője, az egymással ellentétes egyéni és osztályérdekek kibékítője.

Ennek az idealizált államnak az irányítása azonban nem ennek a polgári életformában élő rétegnek, hanem sokkal inkább a nagy- és középbirtokosok érdekeinek volt alárendelve. Természetesen ők is a megbonthatatlan, egységes, magyar nemzetállam hívei voltak. Ez az állam azonban számukra nem a polgárosodás előfeltételei megteremtőjének, a polgárosodás előmozdítójának ideálját jelentette, hanem a feudális társadalmi struktúra stabilizációját. Ugyanaz az erős állam az egyik oldalon jelenthetett egy, az ország területi integritását őrző és egyúttal decentralizált, sógorságon-komaságon alapuló, a hanyatló dzsentrinek kenyeret adó intézményt, a másik oldalon viszont a kapitalizálódást, a társadalmi, kulturális polgárosodást előmozdító központosított, szakképzett tisztviselőkkel ellátott közigazgatású szervezetet.

A kissé romantikus egyéniségű Grünwald Béla sorsa ezt a sajátos ellentmondást is tükrözi. 1839. december 2-án született a felvidéki Hont megye egyik kis, főleg szlovákok lakta községében, Szentantalban. Apja német nemzetiségű, a Coburg hercegi család gazdatisztje, a Bártfát alapító egyik tekintélyes szász családból származott. Szülei anyagi helyzete lehetővé tette, hogy jó nevelésben részesüljön. A Felvidéken végzett középiskolai tanulmányok után Pesten, Bécsben, Heidelbergben és Berlinben járt egyetemre: ügyvédi oklevelet szerzett és filozófiai előadásokat hallgat. Néhány Belgiumban és Franciaországban töltött hónap után 1865-ben tért vissza szülei besztercebányai házába. Tehetsége mellett bizonyára családja tekintélyének is köszönhető, hogy Zólyom megye törvényhatósági közgyűlése 1868-ban főjegyzővé választja. 1871 végén, 32 éves korában már alispán, azaz gyakorlatilag a megyei közigazgatás irányítója. Egyik első akciója az, hogy felterjesztést küld Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben pánszláv szellemű izgatással vádolja meg a besztercebányai gimnáziumot. Eötvös vizsgálatot indít, amelynek eredményeként az igazgatót áthelyezik, a megvádolt tanárok pedig magyar iskolákban kapnak munkát. Grünwald neve az egész Felvidéken és a hazai politikusok között ismertté válik. A „»grünwaldizmus« ellen” a nemzetiségek minden lehetséges eszközzel történő asszimilációjáért harcoló politikai irányzatot jelenti. Az asszimilációt Grünwald erős, a kormány által kinevezett szakképzett tisztviselőkre alapozott, központilag irányított és ellenőrzött állami közigazgatással akarta megvalósítani. Az 1870-es években írott különböző művei, valamint gyakorlati tevékenységének /amelynek legismertebb mozzanatai a három felvidéki szlovák gimnázium – Nagyrőce 1874. VIII. 30.; Znióváralja 1874. IX. 21.; Turócszentmárton 1875. I. 8. – bezáratása, a szlovák kultúregyesület, a turócszentmártoni szlovák közművelődési egyesület, a Matica feloszlatása (1875. XI. 9.), valamint a Svornost című magyarpárti szlovák lap megindítása (1876)/ fő iránya egyértelmű. Átütő erejű egyéniség volt, sokoldalú, alapos műveltségével tiszteletet váltott ki kortársaiból, sőt némelyek részéről rajongást is. De robbanékony, igen érzékeny természete miatt igaz barátra – és feleségre – nem talált. Rajongói általában csak annyit értettek meg eszméiből, hogy tűzzel-vassal asszimilálni akarja a nemzetiségeket, de azt többnyire nem érzékelték, hogy ez nem puszta soviniszta szenvedély, hanem abból a meggyőződésből fakad, hogy a helyi autonómiák (így netán a nemzetiségi autonómiák is) lehetetlenné teszik az erős polgári nemzetállam kialakítását.

A doktrinér

Tevékenységének kritikusabb egykorú szemlélői kissé egzaltált, doktrinér alakot láttak benne, aki nem veszi eléggé figyelembe a magyar fejlődés sajátosságait és bár tulajdonképpen jót akar, nem lehet igazán komolyan venni. Mikszáth például egy helyütt a következő anekdotát meséli el: „a pandúrok gyanúsítottakat visznek, útközben azonban valahol berúgnak és a foglyok viszik a részeg csendőrök puskáit. Az utca röhög, csak egy arc komoly, Grünwald Béláé, az alispáné, aki a megyeháza ablakából nézi a jelenetet.” Mikszáth szerint „ő is nevethetett volna a dolgon, mert nem esett ki emiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégiscsak szép és becsületes volt. Rend volt ott magától is. Ha a pandúr csinált hibát, akkor a deliquens vágta ki a becsületet. Becsület, denique, mindig volt.”

Grünwald tekintélye akkor emelkedett a legmagasabbra, amikor 1888-ban megjelent a 18. századi Magyarországról átfogó képet nyújtó könyve, A régi Magyarország. Saját kora problémáinak előzményeit kutatva fordul a 18. századhoz. Azt egyértelműen süllyedő kornak tekinti, és a hanyatlás fő okait keresi. Az alapvető ok szerinte a nemesség léhasága – nem fizet adót, nem látja el a feladatot sem, amiért ezt a privilégiumot élvezi, a haza fegyveres védelmét – és elnemzetietlenedése. A könyv 10 nap alatt elfogyott, számos elismerő kritika jelent meg, a szerzőt tagjává választotta az Akadémia. Ugyanakkor éles támadások is érték a szerzőt. E támadásokat maga Grünwald egy 1889-ből származó, nyílt levélnek szánt kéziratában így jellemzi: „A múlt év elején egy munkát tettem közzé, amelyben leírtam az ország állapotát abban a korszakban, melyet a köztudat is a süllyedés korszakának tart, ki volt benne fejtve a nemesi jogrend kártékony hatása, a nemesség elnemzetietlenedése s elégtelensége a nemzetiség fenntartására, a polgári elem hiányának végzetes hatása, ami a nemzet kultúrájának fejletlenségét, egyéniségének gyengeségét hozta maga után.

A nemesi társadalom sötét képe, a polgári elem dicsőítése, nemzetfenntartó hivatása kedvezőtlen benyomást tett a magyar nemesség nagy részére. De a magyar demokrácia egyrésze is, nem fogva fel az előnyt, mely e felfogásban reá nézve rejlik, denunciál a nemességnek s úgy állított oda, mint akit a nemesség gyűlölete vakított el, s aki ennélfogva nem is alkalmas történetíró higgadt, részrehajlatlan szerepére. Csakhamar általánossá vált az a nézet, hogy A régi Magyarország-ot gyűlöletből írtam a nemesség ellen, mert magam nem tartozom az arisztokráciához. Ha Széchenyi, Eötvös, Kossuth és más publicisták és szónokok nem lettek volna nemes emberek senki sem hallgatott volna rájuk, s a kegyetlen kritika, melyet a nemességen gyakoroltak, komoly kellemetlenségekbe keverte volna őket.”

Grünwald a nemzetállam ügyének elhanyagolásával vádolta a 18–19. századi magyar nemességet. A központosítás, a Grünwald javasolta gyógyír – mint tudjuk –, alapjában és általában természetesen szolgálhatja a polgári fejlődést. A magyar esetben ez a központosítás egy elkorhadt állami-társadalmi berendezkedés újjáformálását akarta elvégezni. Grünwald úgy látta, hogy a polgári fejlődés hiányosságainak pótlása meghozza a „demokráciát”. A probléma egyik oldalát látta csak, azt azonban már nem, hogy közigazgatási reformokkal ezt a válságot hosszú időre kihatóan felszámolni nem lehet, hiszen azok kiváltója a magyar társadalom mélyén nyugvó szociális és nemzeti-nemzetiségi konfliktusok sora.

A mából visszatekintve azt is látjuk: erős polgárságra és tűzzel-vassal asszimilált nemzetségekre sem lehetett volna szilárd magyar nemzetállamot építeni. A kor társadalmi, nemzeti-nemzetiségi ellentétei nem találtak megoldást az adott állami keretek között. Grünwald felfogásának kudarcát a nemzetiségi kérdésben majd 2-3 évtizeddel később a nemzetiségek önállósodási törekvései mutatták legvilágosabban. Életében inkább nemességbírálatának „tarthatatlan” voltát kellett megdöbbenve látnia.

A nemesség egyik legkeményebb kritikusa arra kényszerült, hogy maga is – ősei érdemeire és szász nemességére hivatkozva – nemességért folyamodjon, amit minden nehézség nélkül meg is kapott. Demokrata sem lehetett tehát Magyarországon ekkoriban az, aki nem volt nemes, a polgárosítást célzó reformtörekvések sokszor eltorzultak ebben a környezetben. Az önmagával meghasonlott, betegségével küszködő magányos doktrinér 1891. május 4-én Párizsban, romantikus regényhőshöz illő módon öngyilkos lett. Mielőtt a Szajna-parton főbe lövi magát, táviratot ad fel pártvezére, Apponyi Albert, a Mérsékelt Ellenzék vezetője címére: „Grünwald Béla Párizsban meghalt” szöveggel. Halálhíre nagy megdöbbenést keltett. Szomory Dezső meséli el Párizsi regény című, a századforduló körüli Párizsról élénk színeket rajzoló könyvében, hogy a francia kőfaragó, aki Grünwald sírkövére az Apponyi fogalmazta szöveget felvéste, egy betűt elvétett. „Itt nyugszik Grünwald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola”, szólt a felirat, amelyben a francia vésnök jóvoltából az „állameszme”„álomeszmévé” változott.