Ugrás a tartalomhoz

História 1981-04

Hahn István , Zimányi Vera , Vörös Antal , Nagy Zsuzsa, L. , Derzsaluk, Nyikolaj , Szûcs Jenõ , Petneki Áron , Köpeczi Béla , Pamlényi Klára , Wellmann Imre , Péter Katalin , Sipos Péter , Karádi Éva , Tilkovszky Loránt , Bölöny József , Vargyai Gyula , Glatz Ferenc

História

6. fejezet -

Miért szól délben a harang?

FIGYELŐ

SZŰCS Jenő

Miért szól délben a harang?

Kevesen vannak, akik ne úgy tudnák, hogy a déli harangszó az 1456. július 22-i nándorfehérvári (belgrádi) győzelem emlékét idézi. A középkori történelemben otthonos kevesek viszont régóta tudják, hogy a déli harangozást elrendelő bullát a valóságban több mint három héttel a győzelem előtt, 1456. június 29-én hirdette ki a Szent Péter bazilikában III. Calixtus pápa, olyan időpontban, amikor még az ostrom el sem kezdődött.

Papírostervek

A nyugat-európai lovagságnak, az Iszlám ellen mozgósító offenzív keresztes háborúknak tulajdonképpen már IX. Lajos francia király tuniszi hadjáratával (1270) bealkonyult. Ezután már csak egyetlenegyszer gyűlt össze igazában számottevő lovagi had: 1396-ban az oszmán-törökök ellen. A megsemmisítő kudarc Nikápolynál azután a lelkesedésnek ezt az utólobbanását is kioltotta. Valójában persze egyrészt a lovagság elmélyülő válsága, másrészt a királyságok és városállamok fokozatos megerősödése iktatta ki a keresztes háborút a realitások köréből. A 15. században az államérdek pedig többnyire ellenkezett a keresztény egyetemességgel. Két körülmény mégis váltig ott lebegtette a keresztes eszmét a 15. századi Európa felett. Az egyik, hogy az propagandaszólamként nélkülözhetetlennek tűnt mind a pápai államot összekovácsoló Szentszék, mind a „legkeresztényibb” címre pályázó uralkodók számára; a másik, hogy az Oszmán Birodalom hadipotenciáljával valóban csak egy általános európai katonai egyesülés tudott volna egyenrangú haderőt szembeállítani. A szultánnal – már Nikápolynál, majd Bizánc és Nándorfehérvár ellen, utóbb Mohács mezejére – szabályszerűen mintegy 70–30 ezer szigorú hadrendbe osztott fegyveres vonult fel. Ez a létszám a kiegészítő elemekkel együtt ténylegesen megközelítette azt a százezres tömeget, melyet a kései keresztes hadjáratok tervezői a Nyugat országaiból együttvéve – az elképzelések netovábbjaként, ám soha meg nem valósuló ábrándként – reméltek.

Ha egyáltalán akadt e papirostervek között olyan, melyről rövid ideig úgy látszott, hogy talán mégsem marad papíron, azt a Bizánc (Konstantinápoly) elestét (1453. május 29.) követő elemi rettenet szülte. Nem volt kétséges, hogy II. Mehmed, a „hódító”, két-három éven belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen vezeti, s szilárdan tartotta magát a meggyőződés, hogy a szultánnal csakis általános európai erőkoncentráció képes megmérkőzni. A nyugati közvélemény a legnagyobb szkepszissel tekintett a török útjába eső első számottevő akadály, a magyar királyság teherbírására, nem is alaptalanul, mióta Hunyadi János – mint a kor nagy humanistája, Aeneas Sylvius jellemezte – „a töröknek egyetlen félelme és vallásunknak legerősebb kardja” megvált a kormányzóságtól (1452). Maga a magyar kormányzat még táplálta is a kételyt. A magyar követek a frankfurti birodalmi gyűlésen (1454. október 27.) kijelentették, hogy „külső segítség nélkül kénytelenek lesznek békét kötni a törökkel ... Reméljük, hogy a németek 70 000 fegyveressel jönnek segítségre; ha a segély megadása késik, s a magyarok és a törökök közt béke vagy fegyverszünet jön létre, jaj neked Itália, jaj neked Róma...!” Nagyjából ez volt a közhangulat az 1454. és 1455. évi birodalmi gyűléseken, melyek az V. Miklós pápa által 1453. szeptember 30-án meghirdetett általános keresztes hadjáratot lettek volna hivatva előkészíteni. A „Szent Római Birodalom” persze mér régóta nem volt az a keret, mely alkalmas lett volna a többi állam (sőt akár a német tartományok) mozgósítására. A fordulat reménye akkor csillant fel, amikor a vatikáni építkezésekre, gyűjteményekre és sajátos államszervezet erősítésére összpontosító „reneszánsz pápák” sorát megszakítva, kivételesen egy puritán, s a török veszélyt igazi szenvedéllyel átérző idős főpap, a spanyol Alfonso de Borja valenciai püspök emelkedett Szent Péter székébe III. Calixtus néven (1455. április 8.).

Az új pápa ünnepélyes esküt tett, hogy életét Konstantinápoly visszafoglalásának szenteli; kiadta az új keresztes bullát (május 15.), s hatékony intézkedéseket tett az egyházi javadalmakat Európa-szerte megadóztató „török tized” begyűjtésére. Ugyanakkor leállította a vatikáni építkezéseket; még a vatikáni gyűjtemény könyveiről is lefejttette az arany és ezüst csatokat, hogy pénzt veressen belőlük. Egyidejűleg legátusokat nevezett ki Európa országaiba önkéntes keresztes csapatok szervezésére, tárgyalásokat kezdett Európa minden számba vehető uralkodójával. Afelől ugyanis nem volt kétség, hogy a nemzetközi vállalkozás igazi ütőerejét az uralkodók által megajánlott lovagi seregek adhatják csak; a „társadalmi” tényező, azaz keresztes önkéntesek csak amolyan mellékes kiegészítőként jöttek számba.

Ilyen értelemben kapcsolódott be az egyre derűlátóbb tervezgetésekbe maga Hunyadi is. 1455. június 21-én megüzente a pápának, hogy ő maga 10 000 lovast szerel fel, Magyarország még 30 000 katonát képes kiállítani; ha a pápa és a burgundi herceg külön-külön, az aragóniai király és az itáliai városok együttesen 20–20 000 harcost küldenének – „mindent összeadva 100 000 főnyi sereg lenne: bizakodik (Hunyadi), hogy három hónap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsálemet is visszafoglalja…”

A végleges tervezet aztán 1455 decemberében állt össze Rómában. A kétágú haditerv egyik ágán Alfonz, Aragónia–Katalónia–Nápoly királya saját és a pápa, Portugália, valamint az olasz városok hajóhadával – több mint száz gályával, több ezer fegyveressel – a tengeren támadta volna meg Konstantinápolyt, miközben a másik ágon, szárazföldön – Jó Fülöp burgundi herceg fővezérlete alatt – Magyarország és Csehország megajánlott 40 000, valamint a Német-római Birodalom és Burgund 56 000 főnyi egyesített hada a Balkánon át vonult volna Európa felszabadítására.

A „százezres” koncepció tehát végül is –, noha a másfél tucatnyi európai hatalomból, például a francia, a spanyol, az angol király távol maradt – papíron összeállt. A hadak gyülekezését 1456. március 1-re tűzték ki. A keresztény Nyugat az optimizmus lázában égett. Olyanféle jövendölések forogtak közszájon, mint amit 1456 nagyböjtjén jegyzett le egy pap Bécsben: megjelent egy ortodox püspök egy igen régi, valahol Keleten fellelt kézirattal, melyben meg volt írva, hogy az 1456. évben „a keresztények nagy hada támad”, Konstantinápoly előtt a hadak magát a szultánt megölik, „az összes pogányt kiirtják”, majd a francia király visszafoglalja Jeruzsálemet...

Állami érdek, kereszténység

Az említett jövendölés azonban alaposan mellétalált, hiszen VII. Károly francia király meg sem ígérte a részvételt a hadjáratban; ugyanakkor éppen a francia monarchia legalább őszintén adta példáját, hogyan viselkedik egy állam a keresztény egyetemesség csődhelyzetében. A király előbb arra hivatkozva hárította el a részvételt, hogy a rendi gyűlést meg kell hallgatnia; majd ennek vonakodása nyomán szabotálta magának a keresztes bullának a kihirdetését is; végül még a begyűjtött tizedeket is az Anglia elleni háborúra fordította. A keresztes eszmét az államérdek érvénytelenítette, az államokat viszont a rendi szerkezet bénította meg. E kettős csőd jegyében fordult át 1455 karácsonyának optimizmusa néhány hónapon belül a teljes pesszimizmusba és pánikhangulatba.

Alfonz király a pápai flotta áruló parancsnokával titokban megegyezve, egy itáliai belháborúban merült el, és kereken felmondta a keresztes hadjáratot. A nápolyi és a pápai gályák 1456 tavaszán nem a török, hanem Genova ellen vitorláztak. – A szárazföldi terv nem kevésbé csúfosan omlott össze. Eleinte csak a gyülekezés határidejét halasztgatták. A Magyarországra rendelt pápai legátus, Juan Carvajal bíboros, már az év elején csak abban reménykedett, hogy a nyugati keresztes hadak – március helyett – „még június havában, de legkésőbb júliusban” megérkeznek, akkorra Hunyadi is felkészül – jóllehet megajánlását 7000 katonára csökkentette. A pesszimizmust csak fokozhatta a magyar rendiség magatartása. Miután a résztvevők lassú szállingózása miatt az országgyűlés január közepe helyett csak április elejére jött össze, azt a különös határozatot hozták, hogy az elmúlt év rossz termése miatt meg kell várni az aratást Az országos had gyülekezését augusztus 1-re halasztották, akkorra tolva ki a birodalmi és a burgundi seregek megérkezését is. Ez azért volt különös, mert már március óta szállingóztak a hírek Ragusából és Albániából a szultán általános hadikészülődéséről. Amikor aztán április 7-én berobbant a hír Budára, hogy a szultán csakugyan meg indult Nándorfehérvár – „Magyarország kulcsa és kapuja” – ellen, az országgyűlés pánikszerűen feloszlott azzal a bizonytalan határozattal, hogy a sereg mihamarabb vonuljon a déli határra. Sereg azonban sehol sem volt. Magyarország nemesi társadalma, élén a nádorral, az erdélyi vajdával, a főpapokkal, szinte eltűnt a színről e forró tavaszon–nyáron. Ráadásul június első napjaiban V. László király is, „vadászat ürügyén”, eltűnt az országból és Bécs alá vonult. (Ma már megbízható források alapján tudjuk, hogy a király osztrák és cseh csapatokat gyűjtött, hogy kihasználva III. Frigyes torzsalkodását saját rendi ellenzékével, rajtaüssön a császáron; már a határnap is ki volt tűzve, július 25-re. Miközben Európa félelmes ellenségének hadai hömpölyögtek Belgrád felé, a két hatalom, melyeknek a pápai terv szerint a keresztes hadjárat törzsét kellett volna adniuk, néhány ezer fegyveressel egymásnak készült ugrani.) A „Szent Római Birodalom” klérusának nagy része még a török tized kivetését is megtagadta, mint az „egyház szabadságát” sértő merényletet. Ami pedig a kiszemelt fővezért illeti, Fülöp burgundi herceg a kritikus hónapokban nem is hallatott magáról; nemcsak hogy egyetlen katonát nem küldött, ha nem még a tartományaiban összegyűjtött pénzsegélyből sem juttatott el egyetlen fillért sem Rómába.

Keresztesek: iparosok, szőlőművesek

1456 késő tavaszára már nagyjából világos volt, hogy a Rómában alig fél éve összeállított terv kártyavárként összeomlott. A pápa már májusban keserűen ostorozta az „árulókat”, akik miatt „a magyarok most a leghevesebb vádakkal illetnek”. A csapatokat megajánlók közül egyedül Hunyadi volt az, aki a szultán hadra kelésének hírére nyomban, már áprilisban Szeged környékére sietett, hogy magánhadseregét csakugyan összegyűjtse. Ez a legmegbízhatóbb egykorú becslések szerint 4–6000 katona volt. Ilyen körülmények között a keresztes hadjárat súlypontja az uralkodókról már a késő tavaszon áttolódott a „társadalmi” szférába: önkéntes keresztesek toborzására.

A kereszt hirdetésével Magyarországon megbízott agg ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), a magyar ferencesek kis csapatával április derekán eltávozott Budáról, hogy több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog, Csanád megyékben, „az ország eme alsó részein, ahol a nép remeg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járva, kereszttel jelölje meg az önkénteseket: „csupa köznéphez tartozót, parasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deákokat”. A német lovagok elmaradását a dél-német területen – a Rajna vidékétől Bécs környékéig – ugyancsak a keresztes toborzás volt hivatva pótolni, ahol április óta a dominikánus Heinrich Kaiteisen irányította a szervezést pápai legátusként. Noha a toborzás itt főként a városokban folyt, a szociális összetétel a magyarországihoz volt hasonló.

Az uralkodók hadjárata már füstbe ment, a nép toborzása még vontatottan vagy rejtetten zajlott, amikor június elején egybehangzó és félelmetes hírek érkeztek Budára: a szultán már május közepén 90 000 fegyveressel, több száz ágyúval átlépte Szerbia határát; a sereg ugyanolyan összetételű, mint amely három éve Konstantinápolyt bevette, a szultán még június folyamán Nándorfehérvár alá érkezik. A hírsebesség akkoriban Buda és Róma közt mintegy két hét volt; a balkáni fejlemények híre tehát június utolsó hetében juthatott el a Vatikánba.

A pápa akkor már tudta, hogy a fejedelmektől egyetlen katonát sem kap. Hunyadi és Kapisztrán tevékenységéről nem lehetett információja, tudta viszont, hogy Németországból sem várható komolyabb segítség. Ráadásul Magyarországról képtelen rémhírek jutottak Itáliába: hogy a török sereg 300 000 főből áll; hogy a szultán „nem kíván egyebet a magyaroktól, mint hogy biztosítsanak átvonulást Itália felé”, s „János vajda (Hunyadi) hajlamos megnyitni fülét az ajánlatra...” Mindebből egy szó sem volt igaz, hiszen Hunyadi akkoriban az Al-Dunánál már javában szervezte az ellenállást, ahhoz azonban elég volt, hogy június közepén Rómában merőben ellentétes „jóslatok” borzongassák meg a közvéleményt, mint az év elején: még az év folyamán Rómáig hatol az Antikrisztus, a török szultán! Az általános rettenetnek különös nyomatékot adott, hogy június 3. éjjelétől csaknem egy hónapon át egy hatalmas üstökös világított az égen, amelynek hol „tudományos” asztronómiai leírása, hol borzongó „értelmezése” szinte minden egykorú évkönyvben és krónikában megtalálható. Minthogy az üstökös csóvája kelet felé mutatott, a közvélekedés megegyezett abban, hogy kelet felől iszonyatos csapás készül a nyugati kereszténységre.

Bulla imára, harangozásra

A pániknak és a Magyarországról érkező híreknek ebben a légkörében adta ki III. Calixtus pápa 1456. június 29-én az utóbb Bulla orationum néven emlegetett bullát, amely elrendeli, hogy minden templomban mondassék el meg határozott szövegű ima „a pogányok ellen”; továbbá, hogy a kereszténység valamennyi templomában naponta, az addig szokásos reggeli és esti harangszó közt, „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat. Aszerint, hogy a déli harangszó alatt a hívek hány Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoznak el, a bulla 40–100 napi bűnbocsánatot helyez kilátásba.

Az „Imabulla” nevéhez híven mást nem rendelt el, mint a végveszély érzetében fogant, könyörgéssorozatot, amint hogy az előírt ima pontosan ismert szövegének végkicsengése is ez: „Istenem tedd, hogy ellenségeink pusztuljanak, tégy csodát!” Még csak az sem mondható, hogy a déli harangozás elrendelése a Rajnától az Al-Dunáig mégiscsak gyülekező keresztesek lelkesítését, a nép további mozgósítását célozta volna, mert a szövegben erre egyetlen kitétel sem utal. Maga a bulla szövege és jól értesült kortársak értelmezése alapján, a déli harangszó a pápa eredeti szándéka szerint nem volt több, mint hogy „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak” és „állhatatos fohászkodással engeszteljék meg Istent”. Ily módon elmondható, hogy a déli harangszó eredetileg voltaképpen nem egyebet hirdetett, mint a keresztes eszme végső csődjét.

A csoda

A bulla kiadásának harmadnapján, július 2-án, megkezdődött Nándorfehérvár ostroma, három héttel utóbb pedig bekövetkezett a „csoda”: Hunyadi győzelme. A nándorfehérvári diadal tulajdonképpen kettős értelemben is ellenpontja annak, amiben a déli harangszó elrendelése eredetileg fogant. Ellenpont egyrészt azáltal, hogy a Balkánról érkező vészhírekre Hunyadi merőben ellentétes módon reagált, mint a már csak imákhoz folyamodó III. Calixtus pápa. Pontosan tudjuk, hogy a szerb despota értesítése a szultáni had szerbiai felvonulásáról a június 12. előtti napokban jutott Hunyadi kezeihez Szegeden. A hír, mely Rómában teljes pánikot váltott ki, Hunyadit arra sarkallta, hogy haladék nélkül cselekedjék. Ekkor határozta el, hogy közvetlenül átveszi a parancsnokságot a Kapisztrán által toborzott paraszti keresztes csapatok felett, miután végleg fel kellett adnia a hiú reményt a nyugati segélyhadak iránt; miután kiadta rendelkezéseit a kereszt prédikátorainak, ő maga június 12-én seregével együtt megindult Keve (Kovin), majd Belgrád felé, hogy energikusan kézbe vegye a védelem előkészületeit. Minden jel arra mutat, hogy Nándorfehérvár védelmének egész stratégiája részleteiben ama napokban készült el, amikor Rómában az „Imabullát’ fogalmazták. Másrészt ellenpont a győzelem azáltal is, hogy radikálisan „korrigálta” a fejedelmekre és lovagokra épített keresztes hadjárat elképzelését. Beigazolta, hogy ha már nem is holmi nagyralátó offenzív vállalkozásokra, például Konstantinápoly visszavételére, de legalább védelmi harcra, és végveszély idején még mindig mozgósíthatók tömegek a kereszt jegyében: de már nem lovagok és nemesek, hanem az otthonukat, szülőföldjüket – mint Kapisztrán írta – „remegve, de oroszlánként” védelmező parasztok. Nándorfehérvár felmentése végül is ama 20–25 000 főnyi – Hunyadi 4–6000 létszámú seregét kiegészítő – paraszthad helytállásán múlt, a négyszeres túlerővel szemben, mely tömeg május–június folyamán vette fel a keresztet az említett dél-magyarországi megyékben.

De maga a győzelem idővel „korrigálta” a déli harangszó jelentését és értelmezését is.

A harangszó

Az átértelmezést már kezdettől segítette egy sajátságos időbeli mozzanat. A bécsi Kölnerhof egyik káplánja, bizonyos Johannes Goldener 1456. július 31-én Bécsből írt leveléből tudjuk, hogy aznap hozta meg a városba, egyáltalán az Alpoktól északra eső tájakra Giovanni Castiglione paviai püspök Rómából III. Calixtus pápa Bulla Orationumát, melyet ki is hirdettek. Ugyanő egy másik levelében részletesen beszámol arról, hogy a Budáról érkezők már másnap, augusztus 1-jén meghozták a nándorfehérvári győzelem (július 22) hírét Bécsbe, amit a kor szokása szerint a város valamennyi harangjának kongása ünnepelt. Már az Alpoktól északra, Európa Itáliához legközelebb eső nagyvárosáról pontosan tudjuk tehát, hogy véletlenül a „csodáért” való könyörgésre felszólító és a valóban csodás győzelmet nyugtázó harangozás már az első napon egybeolvadt. Másutt meg éppen mindenütt a győzelem ünneplésére szólaltak meg előbb a harangok. Budára például már július 28-án meghozták a győzelem hírét, s éppen a Budáról Bécsbe érkezők számoltak be arról, hogy július legvégén Budán és Magyarország egyéb városaiban „valamennyi harang meghúzásával és örömtüzekkel” ünnepelték a diadalt. A pápa bullája Budára legkorábban augusztus első hetének vége felé érkezhetett meg. A sorrendiség így alakult egész Európában még Itáliában is. Bolognában például már augusztus 9-én a nándorfehérvári győzelem hírére kongtak a harangok, míg a pápai bullát csak augusztus 22-én hirdették ki.

A győzelemnek nemcsak híre volt gyorsabb a bullánál, hanem puszta ténye alighanem még akkor is átalakította volna a déli harangozás értelmét, ha maga a pápa tudatosan nem módosítja azt. III. Calixtus Rómában augusztus 6-án értesült a győzelemről; amikor a következő hónapok folyamán számos brevéjével, szerte Európában szorgalmazta az „Imabulla” kihirdetését, már maga is új értelmezést adott annak: minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek. Ily módon maga a pápa teremtett – igaz, laza – kapcsolatot a harangszó és a győzelem között. Ehhez járult, hogy a pápa, kifejezetten a nándorfehérvári győzelem emlékére is, hozott egy rendelkezést, és pedig annak híre vételének első évfordulóján, amikor is a napot, augusztus 6-át – különben a keresztény naptár szerint az Úr színeváltozásának napját – az egész keresztény világban ünneppé tette. E rendelkezés bizonyára hozzájárult annak a hiedelemnek a kialakulásához, hogy a déli harangozást is hasonló értelmű pápai elhatározás hívta életre.

A déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével végeredményben a történelem nem gyakori önkorrekciói közé tartozik.

A hagyomány a történelmi tévedést – egy általános európai keresztes hadjárat illúzióját – korrigálta azzal, hogy a déli harangszót a győzelemhez kapcsolta.