Ugrás a tartalomhoz

História 1981-01

Barta János, ifj. , Fux Kornél , Hatos Géza , Pölöskei Ferenc , Nemes Dezsõ , Karsai Elek , Jemnitz János , Szabad György , Spira György , Kertész István , Gáspár Ferenc , Ránki György , Bassa Endre , Hóvári János , Varga J. János , Draveczky Balázs

História

1. fejezet -

Ki volt az elsõ Budavár visszafoglalásánál?

BARTA János, Ifj.

Ki volt az első Budavár 1686-i visszafoglalásánál?

Budán a vár északi lejtőjén meredek utca viseli Fiáth János nevét. Angyalföldön Petneházy Dávidról neveztek el utcát. A főváros így rótta le tiszteletét azok előtt, akik Budavár 1686-i visszafoglalásakor – több nemzedék meggyőződése szerint – elsőként jutottak be az ostromlott várba. De a hagyomány nemcsak az ő nevüket őrizte meg, mint „elsőkét”, hanem további három ostromlóét: Ramocsaházy Endréét, Martin Günther Pechmannét és Michele d’Aste báróét is.

Amikor – lassan már egy évszázada – a történetírás először próbálta meg tudományos igénnyel megoldani azt a kérdést, hogy valójában ki is volt az első Budavár visszafoglalásakor, nem kis meglepetéssel tapasztalta: a hagyomány bizonytalansága a korabeli források ellentmondásaira vezethető vissza. Eörményesi Fiáth János, a győri hajdúk őrnagya elsőségéről magától a nádortól, Eszterházy Pál hercegtől kapott igazoló oklevelet. Petneházy Dávid huszárezredes mellett Cserey Mihály, a kortárs erdélyi történetíró állt ki, a bajor Pechmann mellett I. Lipót adománylevele (amivel nevezettet báróságra emelte) tanúskodott, végül az olasz d’Aste alezredes hősiességét olasz források bizonyították.

Az öt említett ostromló közül egyedül Ramocsaházy százados elsőségét nem igazolta korabeli forrás. Ennek hiányát azonban egy – a 18. század elején Budán közismert, s a közvetlen utókor által többször lejegyzett – kalandos történet látszott pótolni. Eszerint Ramocsaházy a török üldözése közben társaitól elszakadva egyedül jutott a Szent György térre, ahol a túlerő elnyomta s ellenségei felakasztották egy fára. A fa azonban szerencsére fiatal, ága hajlékony volt, így a százados lábujjhegyre állva ki tudta várni, míg társai odaértek s megszabadították kínos helyzetéből. A híres fa még sokáig idegenforgalmi nevezetesség volt. Egy kegyesrendi szerzetes így emlékezik rá a 18. század második felében: „1749-ben magam is láttam és megtapogattam a fatörzset.” Ramocsaházy magas életkort megérve 1746-ban (tehát 60 évvel az ostrom után) halt meg. „Estefelé temetőnkbe kísértem Ramocsaházy századosnak földi maradványait, ki 105 éves volt. Ő volt az első, ki Buda bevétele alkalmával a falra tűzte a zászlót” – búcsúztatta naplójában egyik társa.

A történettudomány szerencsére nem bocsátkozott meddő vitákba az elsőség kérdéséről. Hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy egy olyan hatalmas vár ostrománál, mint Buda, olyan támadásban, amelynek során a várat – a Duna felőli, keleti falak kivételével – minden oldalról megrohamozták, aligha lehet az abszolút elsőséget megállapítani. Mivel az ostromlók rövid időn belül több helyen is áttörték a védelmi vonalat, az is magától értetődő lehet, hogy minden falszakasznak megvolt a maga első elfoglalója, akik közül bizony a heves harcokban nem mindenki maradhatott életben. Az a tény, hogy az olasz d’Aste báró kivételével az említett „elsők” valamennyien az ostromot túlélők közül kerültek ki, csak további óvatosságra int.

A kutatások során azután az ostrommal kapcsolatos más, az elsőség problémájánál sokkal fontosabb kérdések is felmerültek. Ilyen volt a magyarok részvétele az ostromban, amelyről a források szintén igen ellentmondásosan nyilatkoztak. Ne feledjük: Thököly törökbarát felvidéki fejedelemségét csak a megelőző évben (1685-ben) sikerült leverni, míg az erdélyi fejedelemség továbbra is kitartott a török szövetségében. Nem csoda, ha Bécs bizalmatlanul szemlélt minden magyart. A Buda alatti táborban a magyarok száma – kb. 13–15 ezer fő – az ostromló seregnek mindössze ötödrészét tette ki, de a főparancsnokság nekik nem engedte meg, hogy önálló hadat alkossanak, hanem a különféle osztrák és birodalmi német seregekbe osztották be őket. A messze földről összegyűlt ostromlók között pedig sikerült elhinteni a gyanút a magyarok iránt. Az angol James Richard mérnök a következőket írta arról a napról, amikor 2000 hajdú érkezett a táborba: „Ugyanezen éjjel történt, hogy több angol podgyászát ellopták, így tőlem is a hátamon viselt ingem kivételével mindent. Eleinte a hajdúkra fogták a lopást, akik, úgy mondják, híresek ebbeni ügyességükről, de utóbb kiderült, hogy saját inasaink voltak a bűnösök.”

Az önálló vezetést nélkülöző magyarok haditetteinek nem is volt külön krónikása. A harcostársak feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy többnyire a legnehezebb pontokra állították őket. Richards mérnök így írta le augusztus 14-e eseményeit: „Taaffe tábornok 3 vagy 4 század dragonyost egy hegy tövében egy magyar csapat mögé helyezett el, mely magyarok ekkoron jobb szárnyunk jobb oldalára voltak beosztva. Ezeket a törökök nemsokára megtámadták s visszanyomták, de az említett lovasszázadok csakhamar segítségükre jöttek s új bátorságot öntöttek lelkükbe és visszaverték a törököket. E segédcsapatok közreműködése nélkül a törökök minden kétségen kívül darabokra vágták volna a magyarokat.”

Az egyik roham előtt a fővezér, Lotharingiai Károly herceg állítólag ki is jelentette, hogy azért állítja a magyar gyalogságot, a hajdúkat a legveszélyeztetettebb helyekre, hogy „legalább csekélyebb értékű nép vesszen”. A főhadparancsnokság július 26-i rendelete ugyanezt a hajdúk ügyességével indokolta: „Miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp olyan ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására használni.”

Az első sorokba állított magyarok előtt így gyakran nyílt alkalom arra, hagy kitüntessék magukat. A július 24-i rohamban az első, aki a várat körülvevő árkok felső vonalába lépett, Fiáth János őrnagy volt 600 hajdújával. A július 27-i általános rohamban, amikor az ostromlóknak először sikerült átjutniuk a falak elé emelt árkokon és cölöpsorokon, a győri hajdúk egyik meg nem nevezett zászlótartója lépett fel elsőként a falakra s kitűzte oda a magyar lobogót. Petneházy Dávid és huszárjai a Richards mérnök által említett‚ augusztus 14-i ütközetben tűntek ki vitézségükkel. A magyarok türelmetlen lelkesedése még az óvatoskodó haditerv korlátait is áttörhette. Zsarnóczi, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követe, aki mindössze egy hetet töltött az ostromlók táborában, a következőket jegyezte fel az ostromlók és a nagyvezír felmentő csapatainak összecsapásáról: „A törek balszárny megiedvin, hogy a Dunának ne szorítsák, megfutamodott. A nímet a tábora helyitül a töreket tovább nem őzte, a magyar egy mírfüldig Ercse nevű vígvárig űzte és vágta, a holott a herceg is utánnok özent, hogy tírjenek vissza, mert bizony, ha az ellenség megnyomja őköt, egy nímetet sem küld segítségekre, úgy meg is fordulának. A holott az egísz tisztek és a herceg nagy dicséretit mondották a magyarok felül és meg is vallatták nyiltan, hogy csak nem hadakozhatnak magyar nélkül a törek ellen.”

Ez utóbbi megállapítás persze inkább Zsarnóczi uram vágyait tükrözi, mint a valóságot. A fegyelemre ugyanis a táborban nagy szükség volt, különösen miután megérkeztek Szolimán nagyvezír hadai. A tehetségtelen, határozatlan nagyvezír azonban végül csak bátortalan hadműveletekbe kezdett. Támadását a császáriak visszaverték, sőt azt is sikerült megakadályozniuk, hogy seregéből jelentősebb számú katona jusson a várba. Ilyen előzmények után kerülhetett sor szeptember 2-án, az ostrom 78. napján a végső rohamra.

„12 000 főnyi lovas és gyalogos katonaságot vezényeltek rohamra – írja erről a napról Henrik szász herceg titkára. – A jelet délután 3 óra tájban adta meg a sváb üteg 6 ágyúból. Mind a császári, mind a brandenburgi oldalról hatalmas erővel rohanták meg a katonák a futóárkokat. Heves erővel nyomultak utánuk a többiek s beözönlött a katonaság a városba, miután a zsákmányra éhes katonák két másik helyen is megmászták a falat és megnyitották nagykaput. Erre a bajor lovasőrség a kapuba nyomult, s a katonák csak úgy özönlöttek utánuk. A városban általánossá lett a zsákmányolás. A zsákmány nagy volt s még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi híres gazdagsága volt ennek a városnak, ha csak a kapzsiság vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tűzbe nem borította volna a várost. Hat óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tűz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójára emlékeztetett.”

A leírásban nem találkozunk a magyar ostromlók említésével. Elfeledkezett volna róluk a hercegi titkár? Nem ő, hanem a hadvezetés látszott megfeledkezni az eddig oly sokszor hasznosnak bizonyult harcostársakról. A kimerült török védősereg ellen a döntő rohamban gyors sikerre számított – a vár valóban 1–2 óra alatt elesett – s az idegen vezérek saját katonáiknak kívánták biztosítani a zsákmány oroszlánrészét. A magyarok tehát most az egyszer nem kaptak helyet az első sorokban, így nem is lehettek elsők a falakon. Petneházy Dávid huszárjait nappokkal előbb a pesti oldal védelmére rendelték.

A hagyomány „elsői” mégis az ostrom átlagon felüli résztvevőinek bizonyultak. Fiath és Petnehazy hősiességéről már szóltunk. Az olasz d’Aste alezredes a végső rohamban közvetlenül a falak előtt kapott halálos sebet. Az ifjú Pechman, a bajor testőri ezred helyettes parancsnoka, vezetője volt annak a mintegy 70 főből álló bajor csapatnak, amely először jutott be a belső palotaudvarra.

Egyedül Ramocsaházy Endre tetteinek nem sikerült nyomára bukkanni. Lehet, hogy azért, mert nem lévén főtiszt, a különféle jelentések nem nevezték meg a hadieseményeknél, de az is lehet, hogy mégsem vett részt az ostrom látványosabb akcióiban. Tény, hogy nevét csak később kapta szárnyra a hír, amikor a kiérdemesült százados Budán megtelepedve maga mesélgette az újonnan betelepült város lakóinak hadikalandjait. S könnyen meglehet, hogy e kalandok csak az idő múlásával növekedtek egyre nagyobbra, míg végül Buda lakói, de talán az agg hadastyán maga is elhitték, hogy ő volt az első a vár ostrománál. (S közben senkinek sem tűnt fel az a furcsa ellentmondás, hogy ostrom közben nem szokás az ellenfelet akasztgatni, mikor harcképtelenné tételének más, sokkal gyorsabb módszerei is vannak.)

Az ostrom – mint a hercegi titkár is megemlékezett róla – óriási pusztulással járt. Romokban hevert Mátyás palotája, félig ledőlt a gótikus István torony, prédára került a vár berendezése, s ebek harmincadjára a megmaradt Corvinák, Mátyás híres könyvtárának a törökök által is megbecsült darabjai. De az eredmény – úgy látszott – megérte az áldozatot, 145 év után újra keresztény lobogó lengett a vár fokán. A vesztesek bűnbakot, a győztesek hősöket kerestek maguknak. A hazafelé induló ostromlók vitték magukkal társaik dicsőségének hírét. Az olaszok d’Aste bárót, a bajorok Pechmannt kiáltották ki a vár első meghódítójának. De kellett a hős a maradóknak is, s a magyar köztudat így emelhette – a valóság némi kiszínezésével, eltúlzásával – a korábbi rohamok legvitézebbjeit a vár első hódítóivá. De ha a hagyomány ez esetben nem is mond igazat, a kiválasztott személyek méltónak bizonyultak a dicsőségre.

A Budavár ostroma iránt érdeklődőknek a következő műveket ajánlhatom: Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban (2. kiadás, átdolgozta Wellmann Imre, Bp. 1936.); Némethy Lajos: Kik voltak elsők Budavárban az 1686-iki bevétel alkalmával (Századok, 1886.); Károlyi Árpád: Jelentések a Budát vívó táborból 1686-ban (Történelmi Tár, 1886.).