Ugrás a tartalomhoz

História 1980-03

Makkai László , Ádám Magda , Kende János , Makk Ferenc , Páskándi Géza , Szõcs Gábor , Szegfü László , Vas Zoltán , Simon Mária , Miskolczy Ambrus , Szasz Zoltan , Vékony Gábor , Lengyel István , Balogh Sándor , Nagy László G.

História

3. fejezet -

Szakasits Árpád

KENDE János

Szakasits Árpád

Ha gondolatban felidézzük a koalíciós korszak híradóit, hősünk középkorú, gyorsmozgású és gyorsbeszédű, izmos felsőtestű férfiként tűnik elénk. Cikkeinek, beszédeinek stílusa patetikus, árulkodik szerzőjük költői ambíciójáról, amelyet – nyilván legnagyobb sajnálatára – el kellett fojtania a gyakorló politikus kedvéért. A pártvezéri szerepben láthatóan kényelmetlenül érzi magát, s zavartan hallgatja nevének éltetését, a testvérpárt agitációs fegyvertárából átvett ütemes tapsokat. Életpályáját osztályának történelmi útjával egybevetve, kétségtelen párhuzamokat találunk. Születése idején vesz nagy lendületet két évtizedes útkeresés után, a magyarországi munkásmozgalom, jön létre az osztályharcos szakszervezeti mozgalom és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, ahol majd később oly jelentős szerepet játszik. Ifjúsága, ma kibontakozó vezetői pályája egybeesik a magyarországi munkásmozgalom „felnőtté válásával”.

Szakmunkásélet, munkásképző

Szakasits Árpád 1888. december 6-án született Budapesten. Édesapja, Szakasits Ferenc józsefvárosi cipészmester, a 80-as évektől aktív harcosa volt a szocialista munkásmozgalomnak. Az apja alakja évtizedek távolából úgy tűnik fel a publicista Szakasits Árpád egyik írásában, hogy esténként, a józsefvárosi bérkaszárnya udvarán, a cipőket javítva Edward Bellamy népszerű szocialista utópiájáról, a Visszapillantás 2000-ből c. könyvről beszél a köréje sereglett munkásoknak. Az apa korai, 1898-ban bekövetkezett halála után hamarosan a legidősebb fiúnak, Árpádnak is dolgoznia kellett, s 13 éves korában egy faszobrász műhelyében kezdte el az inaséletet. Első mestere Eckmeyer Frigyes szintén harcos szocialista volt, mint küldött részt vett 1890-ben az MSZDP megalakításában. Józsefvárosi műhelyében – mint erről később tanítványa megemlékezett – „az egyik gyalupadon a sarokban garmadával állt a könyv. Ezekről a könyvekről csillogott felém először Marx, Engels, Lassalle, Bebel, Liebknecht neve. Miután a mester tönkrement, inasa kénytelen volt szakmát változtatni: kőfaragó lett. A kőfaragók, akik úttörő szerepet játszottak az építőipari munkásság szakmozgalmában, ekkor már évtizedes múltra visszatekintő erős szervezettel rendelkeztek. A fiatal munkás, akit az otthoni nevelés is erre indított, ebben a környezetben hamarosan utat talált a munkásmozgalomhoz, 1903. május 1-jén belépett a Szabadság Munkásképző Egyletbe, a szocialista ifjúmunkások szervezetébe. A tehetséges, tanulni vágyó fiatalemberre hamar felfigyeltek. Maga mondotta erről 1947-ben: „44 esztendeje... azt sirattam mindig, hogy soha nem voltam csak egyszerű párttag... – Beléptem a Szabadság Munkásképző Egyletbe délelőtt és délután megválasztottak könyvtárosnak, és azóta mindig funkciót viselő ember vagyok”. A fiatal kőfaragó részt vett a magyar munkásosztály nagy demonstrációin, egyik első terjesztője volt az 1905-ben napilappá lett Népszavának.

1907-ben felszabadult s azonnal belépett a MÉMOSZ-ba. A szakszervezetben Bokányi Dezső környezetébe került. A kor legnépszerűbb munkásvezetője tanítványának tekintette a fiatal Szakasits Árpádot, tanította, nevelte és segítette mozgalmi pályáján. Tehetségén kívül bizonyára ennek a gondoskodásnak is köszönhette, hogy igen gyorsan kiemelkedett az egyszerű harcosok sorából.

1908-ban a Társadalomtudományi Társaság Szabadiskoláján Szabó Ervint hallgatja, gondozza a MÉMOSZ könyvtárát, és megkezdi újságírói működését az Építőmunkás hasábjain. 1908 végén a szakszervezet vezetőségi tagjává választották, majd rábízták a szaklap szerkesztését és ugyanakkor egyelőre külső munkatársa lett a Népszavának. Ettől kezdve függetlenített funkcionárius a kor szokása szerint, azaz tisztviselője a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztárnak, amelynek igazgatója: Bokányi Dezső. Emellett a külső VI. (jelenleg XIII.) kerületi pártszervezet titkára.

Börtönnaplójában 1954-ben visszaemlékezett fiatalságának forrongásos éveire, amikor esténként elvtársaival gyalog rótták az utcákat Angyalföldtől a Práter utcáig, ahol lakott. Hiszen „a fiatal lábak szerették a gyalogjárást, és a fiatal ajkak az énekszót”. Új Ady dalokat, szocialista indulókat énekeltek, s az Internacionálét, amelynek szövegét Bresztovszky Ernő fordította magyarra. Volt úgy, hogy éjféltájt indultak Angyalföldről, mert akkor zajlottak a híres-nevezetes lakósztrájkok, és ezek rengeteg munkát igényeltek. „Minden nap néhány értekezlet, gyűlés, s a tetejében még a nőtitkár is én voltam, s a Népszava nőrovatát is én csináltam, nem is szólván a MÉMOSZ-ról, s a kőfaragók mozgalmáról” – írta, amikor már ötödfél esztendeje ült börtönben, ártatlanul.

Az I. világháború kitörésekor katona, de – mivel lapszerkesztő és szakszervezeti funkcionárius – sikerül elérni, hogy csak hátországi szolgálatra osszák be. Egyike azoknak a fiatal munkásvezetőknek, akik a háborús események hatására egyre kritikusabban vizsgálják a párt politikáját. Az 1917. április 8–9-i ún. titkos kongresszuson Szabó Ervin ösztönzésére heves támadást intézett az MSZDP-nek a mindenkori polgári szövetségesekhez idomuló választójogi politikája ellen.

Az 1917-es esztendő tavasza új forradalmi fellendülés nyitánya a magyarországi munkásmozgalomban. Új dolgozó rétegek csatlakoznak a szervezett munkásság táborához és számos, új, harcos szakszervezet keletkezik. Szakasits Árpádot 1917 nyarán megbízzák az alakuló szervezet, a villamosalkalmazottak szövetségének irányításával. A szervezet néhány hónap múltán több mint 8 ezer főt számlált. S mivel igen aktívan vettek részt az 1918. januári és júniusi általános politikai tömegsztrájkban, ezért a hatóságok betiltották lapjukat. Szakasits Árpádot pedig letartóztatták és büntető századba osztották be. Innen megszökik, és a polgári demokratikus forradalom győzelméig bujkált. A forradalom győzelme után a Budapesti Munkástanács tagjává választották.

Szakasits radikális magatartása felkeltette a baloldali ellenzék figyelmét. A Szovjet-Oroszországból hazatért kommunisták vele is tárgyaltak a KMP-hez való csatlakozásról, de ezt Szakasits elhárította. 1918 végén belépett a Népszava szerkesztőségébe, és mint szerkesztőségi titkár dolgozott a polgári demokratikus forradalom idején.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után egy ideig gyakorlatilag szerkesztette a Népszavát, tagja volt a MÉMOSZ Központi Vezetőségének, a VII. kerületi és a Budapesti Munkás- és Katonatanácsnak. Dolgozott az egyesült párt titkárságán, küldött volt a Tanácsok Országos Gyűlésén, ahol a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagjává választották. 1919 júniusától a Belügyi Népbiztosság közigazgatási főosztályát vezette. Írásaiból olyan baloldali hajlandóságú szociáldemokrata arcéle bontakozik ki, akinek még jelentős fenntartásai vannak a kommunistákkal szemben.

Pártfunkcionárius a Horthy-korban

A Tanácsköztársaság megdöntése után ismét a Népszava szerkesztőségében dolgozott, s tovább szerkesztette az Építőmunkást is. 1920 és 1923 között több ízben letartóztatták. Együttesen több mint két évet töltött börtönben. Ugyanakkor feleségét is bebörtönözték, s így három kis gyerekükről csak idős édesanyja gondoskodott.

Kiszabadulása után 1925 és 1928 között alelnöke, majd 1938 végéig elnöke a MÉMOSZ-nak, 1925-től – az 1948-as pártegyesülésig megszakítás nélkül – tagja a szociáldemokrata párt vezetőségének, s 1927–28-ban a párt ügyvezető titkára. Politikai magatartása ezekben az években általánosságban megfelel az MSZDP hivatalos vonalának, megnyilatkozásaiban nem ritkák a kommunistákkal folytatott heves polémiák. Írásaiban és beszédeiben azonban már ekkor fel-feltör a hatóságok által toleráltnál baloldalibb hang, s ezért több ízben bíróság elé is kerül. Talán ez is az oka annak, hogy nem tud beilleszkedni az MSZDP Peyer Károly nevével fémjelezhető vezetésébe. Mint a MÉMOSZ elnöke, vezető szerepet játszott az építőmunkások 1935 július–augusztusi nagy sztrájkjában, amely végleges csapást mért a Gömbös-kormánynak a szakszervezetek felszámolását célzó terveire. Jelentős személyes szerepe volt abban, hogy a MÉMOSZ – amelyben ekkor már megvalósult a kommunisták és szociáldemokraták gyakorlati akcióegysége – élenjáró szerepet játszott a 30-as évek második felének munkásmozgalmában. Ez a szervezet vívta szinte a legtöbb sztrájkot 1936–1937-ben, s 1937 szeptemberében országos általános sztrájkkal harcolta ki a 8 órás munkanap bérredukció nélküli megvalósítását.

Szakasits Árpád 1938 novemberében köszönt le a MÉMOSZ elnöki tisztségéről, és lett ugyanakkor a szociáldemokrata párt főtitkára. A pillanat, amikor a főtitkárságot átvette, talán a legnehezebb volt a párt történetében. A legális munkásmozgalomra nehezedő jobboldali nyomás, amely kormányzati részről a munkássajtó elnémításában, a szakszervezetek elleni vizsgálatokban fejeződött ki, kiegészült az Anschluss (1938) után felbátorodott fasiszta pártok nap mint nap ismétlődő, erőszakos cselekményeivel. Szakasits az 1939. januári pártkongresszuson olyan antifasiszta programot hirdetett meg, amely a párt tevékenységének előterébe helyezte a szocialista pozíciók védelme, a demokratikus szabadságjogokért való harc mellett az ország függetlenségéért folytatott küzdelmet. Ez a politika természetszerűleg találkozott a kommunisták népfront törekvéseivel. Még szorosabbá vált ez a kapcsolat 1940 januárja után, amikor Szakasits – főtitkári tisztének megtartásával – átvette a Népszava főszerkesztői tisztét. Ettől kezdve rendszeresen közölte a lap kommunista szerzők írásait – a szerkesztőségben is dolgoztak kommunisták: Kállai Gyula és Kasztel András – s az új főszerkesztő igyekezett a Népszavát az antifasiszta ellenállás, a függetlenségi gondolat orgánumává változtatni. A szervezői, publicisztikai tevékenység mellett Szakasits Árpád személyesen is részt vett a függetlenségi mozgalom akcióiban, így az 1941. november 1-i tüntetésen, a Kerepesi temetőben, s dolgozott a Történelmi Emlékbizottságban is. Rendszeres kapcsolatot tartott az illegális KMP-vel, Rózsa Ferenccel és másokkal. Az 1942. május–júniusi nagy letartóztatások alkalmával őt is rövid időre lefogták, de azok a kommunisták, akiknek vele kapcsolatuk volt, ezt a vizsgálat során tagadták, s így bizonyítékok hiányában kénytelenek voltak őt szabadlábra helyezni. Letartóztatását a szociáldemokrata jobboldal, amely nehezen viselte el a Szakasits Árpád képviselte politikát és 1939-től nem szűnt meg ellene intrikálni, felhasználta arra, hogy elmozdítsa főtitkári tisztségéből. Megmaradt azonban a Népszava főszerkesztőjének.

Az ország német megszállása után illegalitásba vonult, Schiffer Pállal megkezdte az SZDP földalatti apparátusának kiépítését, részt vett a Magyar Front létrehozásában, majd a Front Intéző Bizottságának elnöke lett. Ebben a minőségében részese volt az 1944. októberi kiugrási kísérlet politikai előkészítésének, Tildy Zoltán társaságában a Magyar Front képviseletében tárgyalt többek közt Horthy kormányzóval, 1944. október 10-én – a Rajk Lászlóval folytatott előzetes megbeszélések után – Kállai Gyulával aláírta a két munkáspárt együttműködéséről szóló megállapodást, amely a felszabadulás utáni időszakban szabályozta az MKP és az SZDP viszonyát. A nyilas puccs után illegalitásban élt Budán, s a főváros felszabadulása után azonnal bekapcsolódott az ország politikai életébe, mint az újjáalakult SZDP főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, s a koalíciós kormányok államminisztere.

A munkásegységért

A demokratikus Magyarország vezető államférfiaként következetesen harcolt a szociáldemokrata párt baloldali orientációjáért, a munkásegység fenntartásáért – még akkor is, ha ez a két munkáspártnak a koalíciós viszonyokból természetesen fakadó súrlódásai miatt nem volt mindig könnyű. Ezt a kapcsolatot 1948 elejéig Szakasits Árpád két önálló munkáspárt szövetségeként fogta fel, nem látta szükségesnek és időszerűnek a munkásmozgalom szervezeti egységének megteremtését. Magát a szövetséget azonban drámai, kemény harcokban védelmezte a jobb oldali szociáldemokraták meg-megújuló támadásaival szemben, 1946 decemberében és 1947 őszén. Ezekben a küzdelmekben kovácsolódott ki az SZDP vezetésének szilárd baloldali magva: Marosán György, Vajda Imre, Schiffer Pál, Horváth Zoltán, Justus Pál, Révész Ferenc és társai, akik 1948 tavaszán a jobboldal ellenállását legyűrve, szociáldemokrata részről előkészítették a magyar munkásmozgalom egységének megteremtését. A válságos napokra utalnak vissza Szakasits Árpád vallomásos szavai a már idézett, az ötvenes években, börtönben írott naplóból: „Sokan voltak, akik szemrehányással illettek, hogy nem támaszkodtam a kisgazdapártra és Tildyéknek támasztván a hátam, nem szálltam szembe az MKP-vel. Hát az igaz, hogy ezt nem tettem, de nem gyávaság volt az oka, nem is elárulása az SZDP-nek, hanem a tények helyes mérlegelése... Az volt a meggyőződésem, hogy bűn olyan hasadást vágni a munkásosztályba, amelyet azután vagy csak nagyon nehezen, vagy sehogyan sem lehet áthidalni… Nem kétséges, hogy 1947-ben csak egy szavamba került volna, hogy minden a feje tetejére álljon. De én megtagadtam ennek a szónak a kimondását, és ha előre láttam volna mostani sorsomat, akkor is ezt tettem volna”

Személyes érdemeit a munkásegység megteremtésében azzal méltányolta az egyesült párt, az MDP első kongresszusa, hogy 1948 júniusában a párt elnökévé választotta. 1948 augusztusában Tildy Zoltán lemondása után Szakasits Árpád lett az ország államfője, köztársasági elnök, majd az Elnöki Tanács elnöke. Ezt a tisztséget 1950. április végéig töltötte be. 1950. április 24-én hamis vádak alapján letartóztatták, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Csaknem hat esztendőt töltött börtönben, egészségét, idős korát megpróbáló súlyos körülmények között. Az őt ért csapások, felesége letartóztatása, majd halála, családtagjainak zaklatása ellenére hűsége a szocializmus iránt, e nehéz években sem ingott meg. 1956. március 29-én szabadlábra helyezték, majd rehabilitálták. Kiszabadulása utáni első megnyilatkozásaiban – bár bizonyos jobboldali szociáldemokrata csoportok igyekeztek megkörnyékezni – változatlanul hitet tett a munkásegység ügye mellett. Így foglalt állást az 1956. október 24-én is a rádióban elhangzott nyilatkozatában.

1956 novemberétől jelentős szerepet vállalt a konszolidáció munkájában. A hazai, de főként a külföldi közvéleményt tájékoztatta, orientálta a magyarországi valóságos helyzetet kifejező cikkeivel, nyilatkozataival, s mind aktívabban vett részt ismét az ország közéletében. 1958-ban újból országgyűlési képviselő, s tagja lesz az Elnöki Tanácsnak. Jelentős társadalmi tevékenységet fejt ki, mint a MUOSZ, a Magyarok Világszövetségének elnöke, az Országos Béketanács alelnöke, majd elnöke. Az MSZMP VII. kongresszusa 1959-ben a Központi Bizottság tagjává választotta.

Szakasits Árpád újból felvirágzó publicisztikai tevékenységében egyre szaporodnak a visszaemlékezés-jellegű írások, egy sajnálatosan torzóban megmaradt memoár darabjai, amelyek harci tapasztalatokban gazdag életének tanulságait közvetítik a jelennek. Bár egészsége egyre romlik, szinte élete utolsó pillanatáig dolgozik. Legutolsó cikke, amely a vietnami háború elleni harcra mozgósít, 1965. május 1-jén jelenik meg a Magyar Nemzetben, s három napra rá már halálhírét közlik a lapok: Szakasits Árpád 1965. május 3-án, 77 éves korában elhunyt.

67. születésnapján, fogsága utolsó esztendejében vetette papírra a következő sorokat: „Egyszer majd talán, ha felszabadítanak a börtön igája alól, rászánom magamat, hogy papírra vessem életem történetét, amely teljesen összefonódott a magyar munkásmozgalom félévszázados történetével. Több mint 50 éve tudom és érzem magamat szocialistának. 1903-ban léptem be a pártba és ha nem rekesztenek ki az MDP-ből és nem zárják rám a börtönkaput, akkor 1953-ban ünnepeltem volna félévszázados párttagságomat. Immár 67 hónapja élek elszakítottan az élettől és mindattól, ami életem lényege és értelme volt. Nagy tragédia ez! Mégis: nem vesztettem el meggyőződésemet, sem hitemet, sem pedig lelkem derűjét”. A sors jogos kárpótlása volt, hogy életének utolsó termékeny, szabad évtizedében ezeket a fogadalomszerű szavakat nap mint nap igazolhatta.