Ugrás a tartalomhoz

História 1980-02

Hahn István , Vida István , Láng Péter , Boros Zsuzsa , Borus József , Szõts István , Sápi Vilmos , Molnár György , Sipos Péter , Fábri Zoltán , Lagzi István , Póth Piroska , Gyarmati György , Varga F. János , László Gyula , Váradi László , Fodor Sándor , Niederhauser Emil , Bölöny József , Stemlerné Balog Ilona

História

19. fejezet -

Országzászlósok az újkorban. Az országbíró, a horvát bán és a tárnokmester

LEXIKON

BÖLÖNY József

Országzászlósok az újkorban

A História 1979. évi 1. és 3. számában a feudalizmuskori magyar államszervezet főbb világi méltóságviselőit ismertettük. A polgári korszak tárgyalását kezdtük meg a 2. számban (a nádorról), most pedig a rangban utána következőkkel fejezzük be sorozatunkat. (A szerk.)

Az országbíró (iudex curiae) tisztsége – mint ezt folyóiratunk 1979. évi 1. számából (32. 1.) már tudjuk – az udvarbíró tisztségből fejlődött ki. Jelentősége egyre nőtt. 1485-től rangban mindig a nádor után következett és nádor nemlétében vagy akadályoztatása esetén a nádor helyett járt el, annak minden országos jelentőségű funkciójában, a kormányzás kivételével.

Az 1608. évi úgynevezett koronázás előtti III. tc. rendelkezése szerint jogosult, sőt tisztsége elvesztésének terhe alatt köteles is volt összehívni a nádorválasztó országgyűlést akkor, ha a király ezt egy éven belül nem tenné meg. A nádor helyett ő volt állandó elnöke a királyi curiának és ennek keretén belül a hétszemélyes táblán, az ország legmagasabb bíróságán 1723-tól 1868-ig személyesen elnökölt. A curiát alkotó másik, a hétszentélyes táblánál alacsonyabb fokú bíróság, a királyi ítélőtábla elnöki teendőit az országbíró ítélőmestere, a 16. századtól pedig a királyi személynök látta el. Az országbíró lett a korábbi helytartóság helyébe 1723-ban Magyarország legfőbb kormányszerveként felállított helytartótanács másodelnöke is. Emellett másodelnöke volt az országgyűlés főrendi táblájának. A koronázási menetben ő vitte a királyi pálcát (a jogart) a szent koronát vivő nádor előtt.

1849-ben az önkényuralom a többi zászlósúréhoz hasonlóan az országbírói funkció gyakorlását is felfüggesztette, s csak 1860-ban állították vissza. Az akkor kinevezett Apponyi György gróf országbíró hívta össze 1861. január 23-ra – királyi kézirat alapján – az országbírói értekezletet, azzal a feladattal, hogy a végleges alkotmányos rendezésig összeegyeztesse a visszaállított 1848 előtti jogrendet az időközben az önkényuralom által már a polgári átalakulásnak megfelelően hozott jogszabályokkal.

Az országbíró 1868 óta a LIV. törvénycikk által újjászervezett Magyar Királyi Kuria (a hétszemélyes tábla utódaként létrehozott) legfőbb semmitőszéki osztályának elnöki tisztét viselte, 1882. január 1-től pedig az egész kuriának lett az elnöke, mígnem az 1884. évi XXXVIII. tc. az országbírói méltóságot elválasztotta a kuriai elnökségtől.

Ettől kezdve mint a nádorválasztást elhalasztó törvényi rendelkezés óta a legmagasabb rangú zászlósúr, az országbíró, tagja maradt a főrendiháznak, melynek elnöki tisztét – esetenkénti királyi kinevezés alapján – is az országbírák töltötték be. (1848 és 1861, 1867 és 1883, valamint 1884 és 1888 között.) Az utolsó országbíró személyében még tagja lett az 1927-től működött felsőháznak is.

A horvát bán (Horvát-, Szlavón és Dalmátországok bánja – banus Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae) mint az ország harmadik nagyzászlósa, rangban az országbíró után és a tárnokmester előtt következett (1688. évi X. tc.). Mégis az 1723. évi országgyűlés határozata – heves vita után – kimondotta, hogy a nádor és az országbíró távollétében nem a horvátországi bán látja el az országgyűlési elnökséget – bár ő a harmadik nagyzászlós –‚ hanem a főtárnokmester, aki pedig az országzászlósok között csak a negyedik helyet foglalja el. A bán az országbírót, illetve a nádort egyéb vonatkozásban sem helyettesíthette. E sajátos megkülönböztetés oka Horvátországnak a Magyar Királyságon belüli különleges államjogi helyzetében rejlett: a horvát bán egy különleges – bár a központi államhatalom szerveként – jogállású terület kormányzatának volt a vezetője, akit mint ilyent, nem is lehetett volna – még átmenetileg sem – az egész országra kiterjedő hatáskörrel felruházni.

A horvát bán tisztsége tekintetébeni régtől fogva fennálló (így már az 1439. évi XXVI. és az 1492. évi VIII. tc-ben is rögzített) megkötés volt, hogy őt a magyar király csak született magyarok közül nevezhette ki. A „magyar” itt nem etnikai, hanem közjogi fogalom, egyszerűen a magyar korona alattvalójának született személyt jelent. A horvát bán többnyire horvát nemzetiségű, vagy legalábbis birtokai révén horvátországi érdekeltségű volt. A megkötés éle az ellen irányult, hogy horvát bánná lehessen kinevezni olyasvalakit, aki a magyar állampolgárságot nem születésével szerezte meg, hanem csak később történt honosítással (honfiúsítással, indigenátussal).

1868. november 23-tól 1918. október 29-ig a bán Horvát-, Szlavón-, és Dalmátországokban a horvát–magyar kiegyezés által létrehozott autonóm kormányzat élén állott (1868. évi XXX. tc 50. §)‚ tehát olyan országzászlós volt, akinek méltósága a polgári államszervezetben sem vált puszta címmé, illetőleg nem korlátozódott csupán egyes közjogi cselekményeknél teljesített feladatokra, hanem továbbra is országos főhivatalt töltött be. Kinevezése éppen ezért nem élethossziglan történt, mint a többi zászlósúré, kiket legfeljebb magasabb rangú vagy ennek tekintett zászlósúri méltóságra lehetett emelni, hanem csak „további elhatározásig”, azaz felmentéséig.

A horvát-, szlavón- és dalmátországi bánt a miniszterelnök – a törvény szóhasználatával: „a magyar királyi közös (tehát magyar és horvát – B. J.) miniszterelnök” – előterjesztésére és ellenjegyzésével nevezte ki a király. A bán hivatalban léte tartamára tagja maradt a közös (magyar) országgyűlés főrendiházának.

A bán a magyar király végrehajtó hatalmát érvényesítette, hivatali érintkezése a királlyal a magyar kormányon keresztül történt, a horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli miniszter útján, aki a magyar kormány tagjaként kapcsolatot képezett a király és az autonóm kormányzat között. A társországok önkormányzati jogkörével összefüggő királyi rendelkezések és kinevezések kettős ellenjegyzéssel történtek: a horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli miniszter ellenjegyzése után a bán ellenjegyzésével is.

A horvát bánnak, mint rangban a nádor és az országbíró után következett országzászlósnak, kiemelkedő szerepe volt a koronázáson. Ő vitte ugyanis az országalmát a szent koronát vivő nádor és a királyi jogart vivő országbíró előtt, tehát harmadik helyen.

A tárnokmester (tavernicorum regalium magister), akit főtárnokmesternek is neveztek, eredetileg kincstárnoki tisztségéből következőleg a szabad királyi városok egy csoportjának, az úgynevezett tárnoki városoknak lett főbírája és ilyenként egyike az ország nagybíráinak. A rangban csak a negyedik nagyzászlós volt, de a horvát bánnak, a harmadik nagyzászlósnak különleges helyzete miatt, bizonyos hatáskörökben a rangban harmadik zászlósúr jogait gyakorolta. Az 1608. évi koronázás előtti III. tc. értelmében ő hívta össze a nádorválasztó országgyűlést, ha a király ezt egy év leforgása alatt nem tette meg, és az összehívásra különben kötelezett országbíró méltósága is üresedésben volt. A nádor és az országbíró akadályoztatása esetében az 1723. évi országgyűlés határozata alapján ugyancsak ő töltötte be a főrenditábla, valamint a hétszemélyes tábla és a helytartótanács elnöki tisztét is. A koronázási menetben azonban a tárnokmester már a negyedik helyre szorult: a kiskeresztet vitte az országalmával a harmadik helyen vonuló horvát bán előtt.

1868 óta ugyan puszta méltósággá vált a tisztsége, de mint zászlósúr, tagja maradt a főrendiháznak, melynek 1861-ben kinevezett másodelnöke, 1865–1867 és 1884-ben elnöke is volt.

Kisebb zászlósok. Bár elnevezésük mindvégig valamilyen egykori udvari tisztségre utalt, a Habsburg-házból származó királyaink alatt a más országok koronáját és többnyire a császári méltóságot is viselő uralkodók udvartartásában már ők sem töltöttek be tényleges tisztséget. Számuk időközben hatról hétre emelkedett. Az 1765. évi VII. törvénycikk szerint ugyanis „az országzászlósi méltóság a nemes testőrség kapitányának megadatik”; „a magyar nemes testőrző sereg kapitánya... a zászlósuraságot is... bírja”.

1918-ig országos jelentőségű közjogi cselekményeknél (így a koronázásnál, az országgyűlés megnyitásánál, különleges nemzeti ünnepségeknél, a király előtti eskütételnél) teljesítettek, részben a nagyzászlósokkal együtt vagy azok helyett, az egykori udvari tisztségükre is emlékeztető feladatokat.

Amíg a nagyzászlósok rangsora – függetlenül kinevezésük idejétől és sorrendjétől – állandó volt, addig a kisebb zászlósok rangsorát az anciennitás, tehát kinevezésük sorrendje állapította meg. A rangban ötödik zászlósúr eszerint mindenkor a rangidős kisebb zászlós volt, míg a kinevezésük sorrendjében legfiatalabb volt mindig az utolsó a zászlósok rangsorában.

A koronázási jelvényviselők sorrendjében azonban helyük állandó maradt: ezt tisztségük határozta meg. Itt ugyanis a hatodik hely a főkamarásmesteré volt az eskükereszttel, őt követte az ötödik helyen a főpohárnokmester Szent István kardjával, majd a négy zászlós következett a már említett rangsorban. Az első helyen a szent koronát vivő nádort követő király előtt oldalvást balról haladt a főlovászmester az ország kivont kardjával (jobbról a rangban legfiatalabb felszentelt püspök ment az apostoli kettős kereszttel).

Az összes zászlósurak, tehát a kisebb zászlósok is, mindvégig tagjai maradtak a főrendiháznak és akik közülük még életben voltak, abbeli méltóságuk alapján tagjai lettek az 1927-től működött felsőháznak is.

A kormánynak, illetve az egyes minisztereknek, valamint a koronaőröknek a király előtti eskütételnél betöltött szerepüket ellátták a még életben maradt zászlósurak a kormányzó előtti eskütételeknél is. Ezeknél később – már zászlósurak hiányában – a koronaőrök és az utolsó fiumei kormányzó működtek közre – mint zászlósúr-helyettesek.