Ugrás a tartalomhoz

História 1980-02

Hahn István , Vida István , Láng Péter , Boros Zsuzsa , Borus József , Szõts István , Sápi Vilmos , Molnár György , Sipos Péter , Fábri Zoltán , Lagzi István , Póth Piroska , Gyarmati György , Varga F. János , László Gyula , Váradi László , Fodor Sándor , Niederhauser Emil , Bölöny József , Stemlerné Balog Ilona

História

14. fejezet -

Csécsy Imre: A Radikális Párt delegációja Rákosi Mátyásnál, 1945. április

SZEMTANÚ

VARGA F. János

A Radikális Párt delegációja Rákosi Mátyásnál

1945. április

Csécsy Imre (1893–1961) a századelő legjelentősebb baloldali ifjúsági szervezetének, a Galilei Körnek volt titkára. Megalapítója és szerkesztője az Új Magyar Szemlének, amely egyik első szócsöve volt a radikális demokrácia és a nemzeti gondolat szintézisére irányuló törekvéseknek. A lapot Csécsy háborúellenes cikke miatt 1941 júliusában betiltották. Egyike azon „névtelen” tiszteknek, kik az őszirózsás forradalmat győzelemre vitték. Később Jászi Oszkár titkára, majd a Tanácsköztársaság alatt külügyi tisztviselő. A fehérterror időszakában a Világ c. lap belső munkatársaként az ellenforradalmi terror egyik leleplezője. A harmincas évek derekától a polgári radikális Századunk szerkesztője és mindenese. A világháború alatt Bajcsy Zsilinszky lapjának, a Szabad Szónak közgazdasági szerkesztője és a szellemi ellenállás kicsiny táborának egyik szervezője.

Még az illegalitásban 1944 decemberében megalakította a Magyar Radikális Pártot. A párt a felszabadulás után is nehezen talált a legális szervezkedés útjára. Az ez irányú próbálkozások egyikét, talán a legfontosabbat, örökíti meg az alábbi naplóbejegyzés, amikor a volt galileisták – a párt megalakítása érdekében – felkeresték egykori társukat, Rákosi Mátyást, az MKP vezetőjét, és próbálták meggyőzni az önálló Radikális Párt szükségességéről. A beszélgetés gyakorlati eredmény nélkül végződött. A párt csak 1945 szeptemberében kapta meg a legális működéshez, szervezkedéshez az engedélyt.

Tegnap, 18-án végre beszéltünk Rákosi Mátyással. Zsiga1 már hetekkel ezelőtt kérte, hogy fogadjon a Radikális Párt ügyében négyünket, azaz kívülünk Flammot2 és Dabist3. Hétfőn végre értesítette Zsigát, hogy szerdán három órára vár bennünket. Dabis persze elkésett; mi pontosan három előtt öt perccel beléptünk a kommunista székház kapuján. Igazoltatás, Zsiga felmutatja Rákosi titkárának levelét. A lépcsőházban kis iroda, házi telefonnal; újabb igazoltatás, feltelefonálnak, végre kiállítanak egy cédulát, névre, bemehetünk; visszajövet majd ezt a cédulát megint le kell adnunk. Közben mégis megérkezik Dabis. Fáradt vagyok, egy kockacukrot veszek a szájamba; már hívnak is be, nem tudom a cukrot lenyelni. Rákosira én tulajdonképpen nem emlékeztem; galileista korában alig ismertem, a proletárdiktatúra alatt, vagy később, amikor Vámbéry védence4 volt, talán egyszer vagy kétszer láttam. Alacsony, köpcös ember, eléggé kifejezetten zsidós megjelenés, de kedves, igen jóindulatúan mosolyog mindig, kétségtelenül szeretettel üdvözli Flammot, aki orvosa volt. A beszélgetés tegezési alapon folyik, én is tegezem őt, csak később veszem észre, hogy engem, egyedül engem, magáz; úgy teszek, mintha nem venném észre. Zsiga levelében három alternatívát terjesztett eléje: legyen-e önálló R. P.,5 olvadjunk-e bele valamely pártba és ha igen, melyikbe; vagy végül: vonuljunk-e vissza, azaz maradjunk mint párt és mint egyének is tovább is passzivitásban. A Szabad Nép épp ma élesen támadja a Polgári Demokrata Pártot, mert Telekit6 választotta elnökévé.

Olyan hangok is vannak, hogy ki akarják hagyni őket a Nemzeti Függetlenségi Frontból. – Rákosi egyik aggálya az, hogy elszívjuk a két polgári párt rendes embereit. A másik: hogy előkelő, zártkörű társaság leszünk, ahol a tagok nagyon jól fogják érezni magukat, magukhoz hasonló kitűnő intellektuelek közt, de tömegeink nem lesznek és így akcióképtelenek leszünk. Álláspontunkat én fejtem ki.

Hogy elszívjuk, nem baj, sőt hasznos lesz. Szocialistává fogjuk nevelni azokat a rendes embereket, akik ma polgárnak érzik és vallják magukat. És akikért kár lenne, ha majd a polgárság végleg megbukik. – Mikorra várom ezt? – kérdi Rákosi. – Előbb-utóbb ez bekövetkezik, felelem. – De Einstein óta tudjuk, hogy az idő relatív, mondja Rákosi; mégis mikorra várom hát? – Az idő csakugyan relatív, ez éppúgy bekövetkezik öt hónap, mint öt év múlva, felelem. – Legalább öt év, mondja Rákosi, de én azt hiszem, inkább tíz. (Tehát ő is a polgárság végét és a teljes kommunizmust várja, de nem rövid határidőre. Kérdés, hogy ez a hosszú időre vonatkozó beállítás, mennyiben őszinte az ő részéről? Én fölteszem hogy ő, személy szerint, csakugyan hosszú időre számít, tehát jelenleg csakugyan fenn akarja tartani a demokráciát.)

Kifejtjük, hogy embereink így nem tudnak érvényesülni, s ha valamennyien belépnénk egy vagy több pártba, ott elsikkadnának. Ha ellenben elismertek minket „bevett” pártnak,7 két héten belül szállítok nektek kétszáz kitűnő, kulcspozícióra alkalmas, megbízható embert, aki eddig egy párthoz sem tartozott. – Kétszázat? – mosolyog Rákosi. – Kétszázezer kellene. – Csak a kulcspozíciókról beszéltem – mondom. – Kulcspozíció talán mégsincs annyi – mondom. És minden esetre kétszáz is több, mint semmi. Fontos helyeken még mindig sok reakciós ember ül. És „beérkeztek” és „igazoltak” lettek olyanok, akiknek legföljebb annyi az érdemük, hogy bár tíz év előtt még száznyolcvan fokkal az ellenkező oldalon álltak, de egy vagy két évvel ezelőtt tíz fokkal elfordultak balfelé. Ezek ma fémjelzett forradalmároknak tekintendők; mi pedig, akik mindig ott álltunk a baloldaliság száznyolcvan fokos pontján, ma nem tudunk érvényesülni. Tildynek8 például, mint Zsiga rámutatott, a Kis Újság mint nagy érdemét említi, hogy a zsidótörvény meghozatalakor azt javasolta, hogy a keresztény vallások papjait vegyék ki alóla. Mikor ezt megemlítettem, Rákosi azt mondta, hogy Tildy nagyon kitűnő, rokonszenves ember, viszont Faragho Gábor9 tábornokról, a közélelmezési miniszterről annál kedvetlenebbül nyilatkozott. Ez az úr néhány hónappal ezelőtt csendőreivel gyilkolta még a kommunistákat; ma itt volt nálam, így ültünk szemben egymással, tárgyaltam vele, mert kellett, de elhihetitek, nem nagyon szívesen – mondta Rákosi. Háromszor vagy négyszer is visszatért erre. – Azt kérdezte, ki ismeri Auer Palit?10 Mondtam, hogy én régen, jól ismerem. – Ő a reakciós irány feje a Kisgazdapártban – mondta Rákosi. – Ezért is jó lenne, ha ti belépnétek hozzájuk. – Ezért is rossz lenne, feleltem. Mert például Auer Pali nekem barátom. Nagyon kellemetlen lenne, ha az lenne a feladatom, hogy bár egy pártban lennék vele, éppen őt kellene megfúrnom. – Rákosi megint intenzíven mosolygott. Politizálni akartok, és nem szeretitek a fúrást. Pedig a sapeur igen fontos fegyvernem a háborúban. – Igen, feleltem. De mégis csak szebb dolog, ha az ember tankkal és ágyúval harcol, mintha sapeurként működik a háborúban. – Rákosi tovább mosolygott. – Különben is, folytattam, ez a belépés, belülről való fúrás nagyon anti-ökonomikus. Rengeteg energia vész el abban, hogy az embernek saját párthívei ellen kell harcolnia. Ha a saját pártunkban vagyunk, legalább ezt az energiát megtakaríthatjuk. (Később írom ezt a jegyzetet. Akkor még nem gondoltam arra, hogy az embernek mindenesetre kell a saját párthíveivel is küzdenie. Sőt ez a küzdelem esetleg még több energiát vesz igénybe, mint az a harc, amelyet a kifejezetten más nézetűekkel szemben kell vívnunk, ugyanegy párton belül vagy pártközi vonatkozásban. – Rákosi mindezt bizonyára már tudja, úgy hiszem. Mert nem válaszolt, de erre is mosolygott.)

Két munkás jött be a szobába, telefonszerelők. Rákosi igen kedvesen fogadta őket, de előbb az íróasztalán, ahol a megjavítandó telefon állt, gondosan összeszedte a dossierját és magával hozta arra a kis asztalra, amely a szoba sarkában állt, ahol mi ültünk vele. Amikor kiderült, hogy a telefonnak nincs baja, a dossiert megint visszavitte és igen szívélyesen, kézfogással búcsúzott a szerelőktől.

Pár perc múlva meg is szólalt a telefon. Rákosi hosszan beszélt oroszul valakivel. Később is még néhányszor megszólal a telefon; ő senkit sem hívott, mindig őt hívták. Egy hosszabb beszélgetést folytatott valamelyik államtitkárral, valószínűleg Balogh Istvánnal,11 aki a minisztertanács üléséről hívta fel. – Arra kérem a minisztertanácsot, mondta Rákosi, halassza el a döntést ebben az ügyben. Hegymegi Kiss12 nem látszik alkalmas embernek erre a tisztségre, már kissé öreg. Baranyay Lipótot13 szeretném felkérni erre, de ő beteg, nem tudtam még vele beszélni, márpedig szeretném előbb személyesen is megismerni. – Az államtitkár hosszan magyarázhatott valamit. Rákosi nagy türelemmel hallgatta, de megmaradt álláspontja mellett, háromszor, négyszer is megismételte azt a kérését, hogy a minisztertanács ne döntsön még ma. Utána megint odaült hozzánk és megmondta, hogy Hegymegi Kisst az elhagyott javak kormánybiztosává akarják kinevezni, de neki nem tetszik. Rosszat nem mondott róla, csak annyit, hogy kissé fossilis. Zsiga megjegyezte, hogy nem tartják tisztakezű embernek. Rákosi erre nem nyilatkozott. (Másnap olvastam az újságokban, hogy a minisztertanács Hegymegi Kisst kinevezte erre az állásra. Csodálkoztam. Hát Rákosinak mégsincs akkora befolyása – gondoltam. És talán igaz az a hír, hogy a kormány nagyon erősen ül a nyeregben, mert az oroszok feltétlenül mellette vannak és sokszor ők maguk buktatják el a kommunisták javaslatait. Harmadnap azonban megjelent egy újabb hír, hogy Hegymegi Kiss kinevezését a kormány visszavonta. Tehát csakugyan nem teljesítették Rákosi kérését, viszont ő igenis van olyan „nagy fiú”, hogy mégis keresztül tudta vinni az akaratát, sőt oly formában, amely a kormányra egyenesen blamázst jelent.)

A beszélgetés során egyszer azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a magyar gazdasági élet embereit? Elég jól ismerem, feleltem. Erre valami olyasmit mondott, hogy egy fontos gazdasági pozíciót szánt nekem. Nem hallok jól, nem is figyeltem erre eléggé, másról kezdtem beszélni; csak utólag Flamm figyelmeztetett rá, hogy közbevágtam, mikor Rákosi erről kezdett beszélni.

Rákosi lassanként mégis hajlani kezdett a mi álláspontunkra. – Ha legalább egy lapunk lenne, jegyeztem meg hirtelen ötletből, szerényen. Megint intenzív mosoly. – Ahá, hát erről van szó – mosolygott. Rácsaptam rögtön, hogy kihasználjam a kedvező pillanatot. Megígérte, hogy kapunk egy hetilapot, illetve hogy pártolja a kérésünket a miniszterelnökségen. Napilapot ne kérjünk, nincs rotációs papír. És bár a párt kapja majd a lapot, mert csak pártok kaphatnak, ne tüntessük fel, hogy a radikális párt lapja, hanem csak az alcíme legyen: radikális hetilap. (Hazamenet mindjárt elkezdtük törni a fejünket, mi legyen a lap címe. – Szabadgondolat – mondtam először. – Két szóban, mondta Zsiga: Szabad gondolat. – De annyi „szabad” lap van már, mondtam később: Szabad Nép, Szabad Szó, Szabadság – most legyen még egy Szabad gondolat is? Hosszú is a cím. Legyen inkább: Haladás. Ebben megállapodtunk)

Ezt tehát elértük. Nem ezért jöttünk (bár Rákosi így hitte), csak az én hirtelen ötletem volt, de belekapaszkodtunk és kihúztuk ezt belőle. És még valamit elértünk. Az már tisztázódott (a budapesti nemzeti köz[?]bizottságon, Darvas József felszólalása nyomán), hogy a pártok működéséhez nem kell kormányengedély. Ezért semmi értelme sem volt annak a közleménynek, amely tegnapelőtt az újságokban megjelent, hogy a kormány „működési engedélyt” adott a Demokratikus Néppártnak.14 (Állítólag Erdei meg akarta tagadni ily engedély kiadását, mire Miklós Béla16 mások jelenlétében igen gorombán szólt rá: ő már megígérte.) Ennek a pártnak Szekfű és Barankovics17 a vezérei, valójában a keresztény néppárt folytatása, tehát kifejezetten reakciós alakulat, de tömegei állítólag vannak. Ezért is alkalmas a pillanat arra, hogy mi akcióba kezdjünk, tehát engedély nem kell, létezünk, ez az álláspontunk, és mint létező párt most lapot is kérünk. Viszont mégsem vagyunk „bevett” párt, azaz nem részesülünk a hatalomban. Tehát az embereink sem kaphatnak pozíciót. Ezt Zsiga fejtette ki, mire Rákosi azt mondta: Állítsunk össze egy katastert az érdemes emberekről, akiket el akarunk helyezni, ő gondoskodik róla, hogy megfelelő pozícióba kerüljenek. Ez nagy eredmény – s így könnyebben is tudunk majd embereket szerezni. Mindjárt kértük Dabis kinevezését egyetemi tanárrá és hogy Flamn a MABI igazgató főorvosa legyen. Az utóbbit Rákosi határozottan meg is ígérte.

Teljes két órán át, délután ötig ültünk nála. Rákosi közben elmondta, hogy két hónap óta nem volt összesen egy félórát szabad levegőn, ezért tizenhat kilót hízott, ami az ő korában nem örvendetes. – Én viszont körülbelül ugyanannyit fogytam, mert rengeteget szaladgáltam és gyalogolok még most is – gondoltam. Ha nekem telefonom, titkárom, autóm lenne, én is hízhatnék, ami nagyon rám férne, s ezenkívül tízszer annyit tudnék dolgozni.

Symphoniával kínált, egy Abdunah-s dobozban voltak a cigaretták, kitette az asztalra. Keveset szívott, én sokat, felváltva az övét és a magamét. Egy kitűnő öngyújtó is állt az asztalon. Nagyon barátságosan búcsúztunk el öt órakor, engem akkor sem tegezett. Zsiga még visszament hozzá, hogy tovább tisztázza Flamm ügyét.

Beszélgetésünkben volt egy olyan mozzanat is, amely engem eléggé lehangolt. Szabó Ervint említettem, aki, bár szélső szocialista volt, egész életén át együtt tudott dolgozni a reformista Jászival, sőt néhány jóhiszemű óliberálissal is a T. T. (Társadalomtudományi Társaság) keretében. Rákosi igen lekicsinylően nyilatkozott Szabóról. Különösen utolsó munkájáról, az Imperializmus és tartós béke című könyvről, amelyet én Szabó legfontosabb, kitűnő művének tartok. – Igen gyönge liberális munka – mondta Rákosi. Nem válaszoltam. Mit is felelhettem volna? Ez már „világnézeti” kérdés – itt válunk el egymástól. Talán egyszer mégis beszélhetünk még erről is. És talán nem fog ekörül kiéleződni az ellentét, amely kétségtelenül mégis fennáll köztünk, bizonyos későbbi vagy végső kérdésekben.

Ki kicsoda?

1. Kende Zsigmond – régi galileista, a Radikális Párt későbbi ügyvezető elnöke.

2. Flamm Sándor – orvos, régi galileista, végül nem csatlakozott a Párthoz.

3. Dabis László – régi galileista, egyetemi tanár. Nem várta meg a Radikális Párt hivatalos megalakulását, a Szociáldemokrata Párthoz csatlakozott.

4. Vámbéry Rusztem – jogász, egyetemi tanár. A két világháború között a hazai radikális mozgalom vezetője, a Századunk főszerkesztője. A Rákosi-perben Rákosi Mátyás védője.

5. Radikális Párt

6. Teleki Géza – az ideiglenes kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterelnök, majd köztársasági elnök.

7. „Bevett” pártok: a Függetlenségi Front soraiba tartozó pártok.

8. Tildy Zoltán – a Kisgazdapárt egyik vezetője, később miniszterelnök, majd köztársasági elnök.

9. A csendőrség egykori főfelügyelője, tábornok, az Ideiglenes Kormány közellátási minisztere.

10. Auer Pál – a Kisgazdapárt egyik külpolitikai szakértője, később párizsi követ.

11. Balogh István – kisgazdapárti politikus, miniszterelnökségi államtitkár.

12. Hegymegi Kiss Pál – kisgazdapárti politikus.

13. A Nemzeti Bank egykori elnöke.

14. Hosszas alakulási kísérletezgetés után nem alakult meg, csak később, 1947 júliusában.

15. Erdei Ferenc – parasztpárti politikus, az ideiglenes kormány belügyminisztere.

16. Dálnoki Miklós Béla – az ideiglenes kormány miniszterelnöke.

17. Barankovics István – néppárti politikus, a Demokrata Néppárt egyik vezetője.