Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

20. fejezet -

Vasvirágok

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

ZOMBORI István

Vasvirágok

A középkorban a mesterek céhekbe szerveződtek, s munkájukat szigorú szabályok szerint végezték. A vasmunka specializálódását jól jellemzi az 1522-es szegedi tizedlajstrom, amelyből kiderül, hogy a virágzó alföldi városban több mint 350 mesterember élt. Közülük 22 kovács, 2 patkoló, 1 pajzsgyártó, 3 puskagyártó és 1 kardkovács volt. A török hódoltság másfél évszázada jelentősen visszavetette a hazai vasművesség fejlődését. Annál nagyobb virágzásnak indult a törökök kiűzése után. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban látható kiállítás – amelyből képeink származnak – az 1700-as évektől a 20. századig tartó föllendülést kívánja bemutatni.

Az egykori mesterek nem ismertek lehetetlent: a megrendelő kívánsága szerint készítettek mindent, „ablakra való közönséges lukacsos és ingenes rostélyt; egy ajtóra fekete Borított pléhet, csigás pántokkal; ólmos dupla pléhez pallérozott kulcsot; hordóra való abroncsolást; marhára való billeget; közönséges fábul egy flinta agyat pofával; csizma patkolást Török Patkóval és Sarkantyúval…” stb. Való igaz, a néző csak csodálattal szemlélheti azt a biztonságot, amellyel elődeink a vasat alakították, de még szembetűnőbb az a szeretet és tisztelet, amellyel az egykori mesterek szakmájuk iránt viseltettek. A legkisebb lakaton, az egyszerű zablán, szárvágón és sarokvason is ott leljük a mester díszítőkedvének jeleit, az egykori ládazárakat pedig a barokkos díszek olyan szövevénye díszíti, hogy közte a kulcslyukat alig lehet megtalálni.

A mesterek azonban igazán a cégéreken remekeltek. A műhely bejárata fölé valamennyien díszes cégért, azaz olyan tárgyat helyeztek el, amely egyrészt utalt magára a mesterségre (a lakatosok rendszerint kulcsot, a kovácsok üllőt, a fegyverkovácsok kardot vagy puskát stb.), másrészt fölhívta az utcán járók figyelmét a mester szaktudására és hozzáértésére. A mai ember ámulva nézi a virágokkal, levelekkel és más egyéb módon díszített darabokat, és nem akarja elhinni, hogy ezeket valóban vasból készítették, kalapáccsal, fogókkal alakítva az anyagot, nem pedig agyagból.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a cégéreket leszámítva, a kiállított darabok – patkók, zablák, ládák, lámpák, billogok stb. használati tárgyak voltak, a mindennapi élet fogyóeszközei. A legnagyobb dicséret, amit róluk elmondhatunk, hogy mindegyik darab megfelel annak a célnak, amire készítették, de külső megjelenési formájával esztétikai élményt nyújt. (Hasonló színvonalon ma már csak az iparművészek dolgoznak, de ők egyedi darabokat készítenek, a tárgyak használhatósága pedig sokszor megkérdőjelezhető!)

A céh komoly figyelmet szentelt az új mesterek képzésének az inasnak jelentkező gyereket csak körültekintő vizsgálat és néhány heti próbaidő után vették föl. A jelentkező életkora helyenként és koronként változott, általában 12 és 15 év között. A szerződésért az inas fizetett a mesternek. A szerződés szólhatott 2-3, de 5-6 évre is. A mestertől az inas teljes ellátást kapott, s a mindennapi gyakorlatban tanulta a mesterséget. A 18. század közepén fölmerült igény, hogy a mestere mellett az inas valamilyen iskolai tudást is szerezzen. A Helytartótanács 1792-ben számos iparágra kötelezően előírta a tanoncok rajzoktatását. (Ez persze a mesterek ellenállásába ütközött, akik nem szívesen engedték el őket a munkaidő rovására.)

A város Szegeden a piaristák gimnáziumát jelölte ki a rajzoktatásra (1799). A város kitűnő mérnöke, Vedres István, aki a műszaki tudományok mellett jó tollú író is volt, egy versében így ír a gimnáziumról:

„…ezen osztályokat

Lássad, a műhelyekbe készítenek rajzokat

Itt Lakatos, Kováts, Asztalos, Takátssal…

Kitsin Rajzba előadnak mindeneket.”

1850-ig közel 5000 tanulója volt az iparosképzőnek. A század második felében a gimnázium szerepét a vasárnapi iskola vette át. A mellékelt rajzok képet adnak a rajzoktatás színvonaláról. A tanonc nemcsak az ábrázolt tárgy szerkezetét, de díszítő elemeit is megrajzolta. Az így elkészült anyagot gyakran színezték is. Elgondolkoztató, hogy ma hasonló színvonalú rajzok elkészítését csak műszaki egyetemen vagy művészeti főiskolán lehetne megkövetelni. Mindez mintegy megelőlegezte a később elkészített munkadarabok magas színvonalát.

A tanulóévek letöltése után az arra méltó inasból legény lett, s több éves vándorútra indult, hogy szakmai tudását az ország – esetleg más ország – műhelyeiben tökéletesítse. Erről visszatérve munkába állt valamely mesternél, és – ha szorgalma, ügyessége lehetővé tette – idővel a mesterek közé emelkedhetett. Nem volt idillikus a régi iparosok élete, sem inaskorukban, sem később. Számos embertelen, megalázó, nyomorúságos dolgot kellett elviselniük. Mindez már a múlté. Ami számunkra maradandó és példaadó, az mesterségszeretetük és anyagismeretük. Nevüket sokszor nem ismerjük. De beszélnek helyettük fennmaradt remekeik.