Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

18. fejezet -

Mit játszottak a görög gyerekek?

RITOÓK Zsigmond

Mit játszottak a görög gyerekek?

Ha az ókor emberére gondolunk, elsősorban közéleti tevékenysége vagy műalkotásai jutnak eszünkbe; már sokkal ritkábban az, hogy ókori embereknek is volt hétköznapi élete, apró-cseprő örömökkel és bosszúságokkal. Az pedig alig-alig fordul meg a fejünkben, hogy az ókor emberei is voltak gyermekek. A neveléstörténet természetesen foglalkozik a kérdéssel, hogy miképpen oktatták és nevelték a gyermekeket az ókorban. De kinek jut eszébe, mikor Periklész sisakos, komoly szobrára néz, hogy bármilyen nagy államférfi lett is később, valamikor őt is éppúgy pelenkázták, mint a mai csecsemőket? Ki gondol rá, hogy bármilyen nagy tudós és bölcselő volt is Arisztotelész, ő is csakúgy rázta a csörgőt, mint manapság a gyermekek, dajkája őt is éppen úgy riogatta orrát-fülét leharapó mumusokkal, mint botor felnőttek talán még ma is teszik kicsinyekkel? Ki gondol rá, hogy bármilyen reménytelennek látta és ábrázolta Euripidész tragédiáiban a maga korát, valamikor talán ő is gondtalanul játszott kis pajtásaival, kergette a karikát, vagy hajtotta a facsigát, mint a leányka Hégészibulosz vázáján? A történelem, a filozófiatörténet vagy az irodalom szempontjából persze mindez csakugyan teljesen mellékes. De nem mellékes a görög élet teljességének megismerésé szempontjából. Nem mellékes, mert a játék a görögök életéből később sem tűnt el teljesen, és mert ezek a görög játékok olykor meglepően hasonlítanak későbbi korok gyermekjátékaihoz is. A karika, a facsiga, a cserépbaba, melynek végtagjait mozgatni lehet, s amelyet ügyes kislányok fel is öltöztethettek, évezredek múltán is kedveltek maradtak.

A görög gyermekek azonban, mint a maiak is, többnyire nem magánosan játszottak, hanem csoportban, játékaik társasjátékok voltak, egyszerűek, de mozgásigényüket kielégítők, sikerélményt adók, s ezzel együtt erejüket, ügyességüket is fejlesztők.

Labda, cserép, fogó

Pollux, a Kr. u. 2. században élő szerző, aki egy témakörök szerint csoportosított szómagyarázat-gyűjteményt írt, műve 9. könyvében hosszú oldalakon át sorolja fel a különféle játékokat, s ez a felsorolás a fő forrásunk a görög játékokra vonatkozólag. Voltak ezek között olyanok is, amelyeket elsősorban felnőttek játszottak, pénzben, mint a különféle kockajátékok, de játszhatott kockákkal gyermek is. Játszhatták pl. a páros-páratlan játékot, ami abból állt, hogy az egyik gyerek egy kosárból kimarkolt egy csomó kockát, (de lehetett akár babot is), a másik pedig megpróbálta eltalálni, hogy a kimarkolt kockák száma páros-e vagy páratlan.

Az igazi gyermekjátékok mégis a labdajátékok. Ezek között is van sok a mai ember számára is ismerős. Ki ne játszotta volna azt, hogy a labdát a földhöz vagy a falhoz ütögetik, s számolják, hányszor pattan vissza? Talán csak a vesztest nem hívják ma „szamár”-nak és a nyertest „király”-nak, mint a görögök. Ennek némileg a fordítottja volt az, amikor valaki a labdát feldobta jó magasra, s a többiek ugrálva próbálták elkapni mielőtt földet ért: a dicsőség azé volt, akinek ez sikerült.

Említ Pollux egy olyan labdajátékot is, melyet úgy játszottak, hogy valaki kezében tartotta a labdát, és úgy tett, mintha egy valakinek akarná dobni, de azután másnak dobta, rászedve így az egyiket. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Pollux tárgyszerű és száraz közlését erről egy olyan forrással is kiegészíthetjük, amely megéreztet valamit a játék izgalmából, Antiphanész, Kr. e. 4. századi vígjátékíró egy töredékével:

A labdát kapja és

vidáman egynek adja, más elől kitér,

elcsapja ettől, azt meg újra szökteti,

kurjant nagyot:

„Ki, messze! el, mellette! csak fölötte! fent!

alul! rövidre! fordulj és add vissza már!”

(114. töredék)

Vannak azonban esetek, ahol Pollux szövege nem egészen világos. Ezt írja a „meszes”-nek nevezett labdajátékról: „Úgy játsszák, hogy két egyforma csoportot alakítanak, azután középen mésszel egy vonalat húznak... Erre teszik a labdát, ezután a két csapat háta mögött másik két vonalat húznak. Az előre kiválasztottak azután a többiek feje fölött dobálják a labdát, ezeknek meg az a dolguk, hogy elkapják röptében és visszadobják, míg csak az egyik csapat a másikat a mögötte levő vonalon túlra nem űzi” (9. 104.). Tele van ez a leírás homályossággal, s csak találgathatjuk, hogy itt talán valamiféle, a mai kidobóshoz hasonló játékról lehet szó.

Még kevesebbet tudunk azonban arról a játékról, melyet nem leírásból, hanem egy, a Kr. e. 5. század végéről való athéni domborműről ismerünk, s mely talán valamilyen gyeplabdaszerű játék lehetett.

Annál inkább tudjuk magyarázat nélkül is, hogy mi a kötélhúzás, a szembekötősdi, a kacsázás – bár a görög gyerekek nem lapos kavicsokat ugrattak a víz színén, hanem cserépdarabokat.

A cserép általában gyakran használt eszköz volt a játék különösen célba dobáskor; de ezt használták a cserepesdi játékban is. A fiúk ilyenkor fogtak egy cserepet, egyik lapját bekenték szurokkal, ezt hívták éjjelnek, a másikat nappalnak. Ezután két csoportra oszlottak, az egyik az éjjelt választotta, a másik a nappalt. Középen húztak egy vonalat, a játék vezetője arra dobta a cserepet, s aszerint, hogy melyik felére esett, elkiáltotta magát: „Éjjel” vagy „Nappal”. Erre az ahhoz tartozók lettek a fogók, a többi meg iszkolt, ahogy tudott.

Voltak olyan játékok, melyekhez eszköz sem kellett. Ilyen volt a köcsögösdi játék, vagy legalább annak egyik formája. Pollux ezt írja: „Az egyik a középen ül, ezt köcsögnek hívják; a többiek rángatják, piszkálják vagy akár ütik is, közben meg körülötte szaladgálnak. Akit azután ő körbefordulva megfog, az ül be helyette. Máskor az egyik, bal kezével egy köcsög peremét fogja, s közben körülötte szalad, a többiek meg ütik, azt kérdezgetve: „Mit csinál a köcsög?’ Az ráfeleli: „Felforr!” Vagy azt kérdezik: „Ki fogja a köcsögöt?” Ő meg így felel: „Én, magam, Midas!” Akit azután a lábával elér, az jár helyette a köcsög körül.” (9. 113–114).

Pollux hosszan folytatja a játékok felsorolását (lelkiismeretes jegyzékéből még a fenékre verést sem tartja kihagyhatónak), s ezek között bizony vannak olyanok is, melyeket ma aligha ajánlanánk gyermekeknek, nevezetesen az állatviadalok. Pollux ezek közül a fürjviadalt emeli ki, ami még a szelídebbek közé tartozott. A fürjeket egy kör alakú lapra állították, s amelyik a küzdelemben felborult vagy a körből kiesett, az (meg a gazdája) vesztett. Plutarkhosz már ezt is, mint nemtelen időtöltést bélyegezte meg, pedig ennél kevésbé ártatlan viadalok is voltak, mint azt a 6. század végi athéni dombormű mutatja, mely két fiút ábrázol, akik kutyát és macskát uszítanak egymásra, pórázon fogva mindkettőt, hogy el ne futhassanak.

A játszó felnőtt

A gyermekek játszottak gondtalanul s élvezték a játékot magáért, minden hasznos cél nélkül. A játéknak ez az öncélú élvezete később sem veszett ki a görögökből. A mai „komoly” emberek bizony a fejüket csóválhatják, ha olvassák, hogy a felnőtt görögök mit játszottak a lakomákon (például célba köpést borral). De ki tudja? – talán teljesebb, gazdagabb élet az, mely a játék élvezetét felnőtt korban is megőrzi, nem nézi le, hanem benne az emberi élet megvalósulásának egy sajátos lehetőségét látja.

A felnőttek játszottak, mint a gyermekek, de számukra a játék már nem csak önfeledt élvezet volt, hanem tudatos nevelés is lehetett, önmaguk és más nevelése egyaránt. A phaiakok Homérosz Odüsszeiájában pontosan ugyanazt a játékot játszották, mint amit az előbb Pollux leírásából megismertünk:

„És miután gyönyörű labdát vettek tenyerükbe,

bíborszínűt, mely Polübosznak mesteri műve,

egyikük árnyas fellegekig hajította a labdát,

hátrahajolva, a másik a földről szökve magasba,

lába sem érte a földet még s elkapta megújra.

És miután magasbavetést ügyesen bemutatták,

akkor már táncolva a termő földön, a labdát

egymásnak sebesen dobták...”

(8, 372–379. ford. Devecseri G.)

Ami azonban a gyermekeknek mozgásigényük ösztönös kielégítése volt csupán, az a felnőttek számára a mozgáskultúra, a mozgásművészet tudatos lehetőségévé vált. Damoxenosz athéni vígjátékíró egyik szereplője lelkesülten beszél arról, hogy milyen szépen labdázott egy 16–17 éves ifjú; Ktészibiosz kalkhiszi filozófusról forrásaink megemlítik, hogy milyen kellemesen labdázott, s a nagy tragédiaíróról, Szophoklészról is érdemesnek tartották feljegyezni, hogy fiatal korában, mikor még a régi szokás szerint darabjaiban színészként is fellépett, Nauszika szerepében (a görög színházban a női szerepeket is férfiak alakították) igen szépen labdázott. Mert – mondja egy késő-ókori író, Athénaiosz –‚ a labdázóknak gondja volt a mozgás eleganciájára.

A játék a gyermek számára halálosan komoly valóság lehet – noha közben maga is tudja, hogy játszik. Játéknak és komolyságnak ez az egysége élt tovább a „felnőtt” görögök műveltségében is, játékuk is hordozott valami komoly tartalmat, abban is az emberi élet értékei fejeződtek ki. Lehet-e csodálni, hogy a nevelés kérdéseivel foglalkozók világosan látták, mi a játék szerepe a nevelés és az oktatás területén, hogy szellemileg és lelkileg a játék által kell a gyermeket ama cél felé fordítani, ahová akaratunk szerint meg kell érkeznie (Platón, Törvények, 643 b–c).