Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

17. fejezet -

Történelem és földrajz kapcsolata történeti földrajz

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

GYÖRFFY György

Történelem és földrajz kapcsolata: történeti földrajz

Alig van történelmi jelenség, amelynek valami térbeli vonatkozása ne volna, hiszen az emberi társadalom, még ha csak egy települést tölt is ki, földrajzi teret foglal el és életmegnyilvánulásai térben zajlanak le. Vegyük csak sorra azokat a társadalmi jelenségeket, amelyeknek földrajzi térben való vizsgálata kézenfekvő, amelyek éppen ezért a történeti földrajz tárgyai is.

Azt hihetnők, hogy a földfelszín természeti jelenségei nem tartoznak ide. Valójában a természeti környezet, amelyben az ember él s amelyből fenntartja magát, nem különíthető el a történelemtől.

A társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában a domborzat alig változik, de nem is marad érintetlen. A kunhalom típusú dombok egy része az ősikor emberi munka eredményeként jött létre.

A kőkori viszonyok között élő dél-amerikai indiánok életéből vett analógia valószínűsíti, hogy a hajlék körüli primitív földművelés kapcsán ráhordott földdel megemelték az amúgy is emelkedettebb helyen álló telep környékét, s ez idők folyamán vízparti dombok keletkezéséhez vezetett. Fejlettebb társadalmak nagy embertömeg munkába állításával hoztak létre temetkezési halmokat – a piramisokról nem is beszélve –‚ de védelmi célból hosszú sáncokat is. Itt csak a Csörsz-árokra emlékeztetünk, erre a szarmaták által épített az egész Nagyalföldet körítő árok- és sáncrendszerre.

Az építkezés mindig együtt jár planírozással; szintek lefaragásával és emelésével, tehát a domborzat csekély módosításával. Ennél mélyrehatóbb változást okozhat a felszíni bányászat; a kő kitermelése már az ókortól kezdve kikezdte a hegyoldalakat, napjainkban pedig hegyeket is eltüntet.

A vízrajz változása a történelmi korokban többnyire emberi kultúrmunka eredménye. A vizek csatornával való elterelése, az ókori öntözéses földműveléstől kezdve, nem csupán tájalakításnak tekintendő, hanem olyan civilizációs ténykedésnek, amely az emberi művelődés emeltyűje lett. Ne feledjük, hogy az öntözés megszervezése és a víz szétosztása társadalmi szervezettséget, az öntözés idejének figyelése pedig az időszámítás, a naptár és végső fokon a csillagászat kifejlődéséhez vezetett.

A magyar középkorban főként a halászatban és a malomhajtásban találkozunk csatornák létesítésével. A legkevesebb emberi munkát kívánó és legeredményesebb halászati mód a morotva-halászat volt. A folyamok holtágaihoz egy vagy két árkot vezettek, s ezeket rekesztővel vagy vésszel látták el. Árvíz kezdetekor kinyitották a rekesztőt s beengedték a halban gazdag vizet; az apadás kezdetekor pedig elzárták, úgy, hogy a víz elfolyhatott, de a hal bennrekedt. A vízimalom hajtásához szükséges vizet eleink az államszervezés idejétől századunkig malomárokban vezették; a 14. századtól kezdve a vízierőt kallózásra és érczúzásra is felhasználták.

A tájalakító lecsapolásokra, a sárrétek kiszárítására csak a múlt század elejétől került sor. Ezzel egyidejűleg történt meg új medrek építésével a folyók szabályozása. Az elektromos energiatermelés hozta magával a duzzasztóművek és víztároló tavak létesítését. Hogy ennek napjaink gazdasági fejlődésében milyen fontos szerepe van, azt felesleges hangsúlyozni.

Amióta az ember a zsákmányoló gazdálkodásról fokozatosan áttért a földművelésre, mind több sebet ejt a természetes növénytakarón. A primitív, ásóbotos földművelés még csak a természetben is megtalálható haszonnövényeket gyűjtötte egy kis helyre, az ekés földművelés már nagyobb területek felszántását és bevetését tette szükségessé. Ahol pedig az erre alkalmas terepet erdő borította, erdőt irtottak. A magyar középkorban is elterjedt irtásmód az „aszalás” volt; a fák kérgét tűzzel körülégették vagy fejszével „kerengették”, a kiszáradt fát pedig felgyújtották. A Kárpát-medencében főként az erdő-vidéki szlávok irtottak, de erdővidéken lakó magyarok is gyakorolták. Irtásra kezdetben a megtelepedéskor került sor. A lakatlan erdővidéken irtásos települések jöttek létre, amelyek, szántóföld nyerése végett, tovább irtották a környező erdőket. Mind a Kárpát-medence erdős hegykoszorúja, mind a Cseh-medencét körítő Szudéták erdei irtásos települések révén népesült be a 12. század elejétől kezdve, majd fokozott iramban a 13. századtól. Ezzel az eredeti erdőtakaró mindinkább visszaszorult.

A középkori Magyarországon a gabonatermesztés mellett a szőlőművelésnek volt jelentős tájalakító hatása. A napos oldalakat, málokat a legtöbb helyen kiirtották, kitisztították, és rájuk szőlőt telepítettek. A szőlők mellett sokfelé diófát ültettek. Virágoskertet a középkorban inkább csak kolostorudvarban, díszkertet a királyi paloták mellett hoztak létre.

Az emberi település és a növénytakaró megváltozása visszaszorította az eredeti, vadon élő faunát. Ez a folyamat hazánk területén már az őskorban megkezdődött. A kőkorszak embere, csekély száma és kezdetleges vadászata miatt, még nem okozott lényeges változást, noha egynémely vad (mamut, barlangi medve) eltűnésében komoly szerepe lehetett. Lényegesebb átalakulást hozott a domesztikálás, a földművelő telepek létrejötte és elszaporodása. Ettől kezdve az állatot nem csak húsa és bőre miatt irtották, hanem a háziállatokban és a veteményben tett kártétele miatt is. A magyar történelem folyamán veszett ki a Kárpát-medencéből az őstulok és a bölény, s az alföldeken megritkult mindenféle vad. Helyüket a legeltetett háziállatok foglalták el.

Régebben azt hitték, hogy a magyarok tiszta nomádok voltak, csak sátrakban laktak, s nyájaikkal mindig követték a kiserkenő füvet. Ez azonban már a nomádokra sem áll, minthogy azok is állandó téli szálláshellyel rendelkeztek, és tavaszi, nyári, őszi nomadizálásukat szabályozott módon végezték. De a nomádok meleg időszaki nomadizálása sem egyformán zajlik. A múlt század elején a kazahok, mikor téli szállásaikról a hegyekbe vonultak, mindig összefüggő sort alkottak, hogy ellenséges támadás esetén hadirendbe állhassanak. Az orosz uralom alatt ez a rend felbomlott, s az aulok, a nagycsaládi települési egységek külön-külön legeltetve vonultak.

A főemberek a 10. században általában egy folyó mentén váltották téli-nyári szállásaikat; tavasszal a hegyek közé vagy egy hűs szigetre vonultak, ősszel a folyók közelében fekvő város, vár vagy rév mellé ereszkedtek le. A fő cél ugyan nem a legeltetés, hanem az utazva kormányzás, adó- és révvámszedés volt, de az úr olyan sok állattal, lóval, ökörrel, juhval vonult fel s alá vándorútján, hogy ezek itatása megkövetelte a vízparti haladást. A köznép téli szállásai a vízparton sorakoztak, lakóik a szállások melletti trágyás földet művelték meg. A tavaszi vetés után a falu apraja-nagyja kivonult az állataival a határba, s aratásra hazatértek, hogy a férfinép még őszig legeltesse kinn állatait. Kevéssé világos a katonai kíséret településmódja. A katonák kezdetben nyilván a vezérrel, főemberrel vonultak, de hovatovább maguk is állatok és szolgák birtokába jutva létrehozták saját telephelyüket. Az előkelő kísérettag nyilván saját szállást tartott, melyet a nép róla nevezett el, míg az egyszerű vitézeket csoportosan telepítették le. Valószínű, hogy ezek településeit nevezték el magyar vagy kabar törzsnévvel, s telephelyük szolgák földházaival volt kapcsolatos.

Eltérő lehetett a hazai szlávok és más töredéknépek (avarok, gepidák) 10. századi településmódja is. A szlávok közül azok, akik már a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében laktak, nem tarthatták meg régi földházas telepeiket; az új úr gazdasági berendezkedéséhez kellett igazodniuk, s oda települniük, ahová az szükségesnek tartotta. Ezt bizonyítja, hogy temetőik a honfoglalás után mindenütt megszűntek és új falunevek keletkeztek. A régi lakosság mindamellett régi lakhelye környékén maradt, mert többnyire megőrizte a régi patakneveket. Az újonnan letelepítettek részben a már meglevő települések lélekszámát gyarapították, részben új telepeket hoztak létre. Az első alaptípusát a főemberek téli szállásai, s az amellett álló romvárosok, városhelyek alkották, az utóbbiét olyan kis telepek, amelyeket olykor pl. családnévvel is jelöltek. A szláv celjad-ból származó család szó eredetibb jelentése ugyanis fogoly, rab, cseléd volt.

Az Árpád-kori faluképre írott forrásokból csak nagyon elvétve következtethetünk; a régészet csak az elmúlt évtizedekben kezdett olyan faluásatásokat, amelyekből a település formájára lehet következtetni. A kora Árpád-korban a települési képet a tulajdonviszonyok határozhatták meg. Ahol a lakosság az úr ekéjével dolgozó rab szántó, vagy szőlőre ültelett szőlőműves volt, ott sűrűn egymás mellett elhelyezkedő földházakkal számolhatunk, mivel a rab cselédek legfeljebb kis háztáji gazdasággal rendelkezhettek. Ahol a falu lakossága félszabad önálló termelőkből állt, ott legalább 4 nagy állatot magukba foglaló belsőségek sorakoztak. Még lazább lehetett a teljes igaerővel, 6–8 ökörrel rendelkező harcos jobbágyok telephelye: ezek portáján már egy-két rab cseléd is élt.

Az udvari és várbirtok felbomlása, majd a tatárjárás hozzájárult a régi társadalmi szerkezet bomlásához, ahhoz, hogy a 14. század elejére kialakuljon az egységes jobbágyság. A jobbágyfalvak képe is egyöntetűbbé vált; a jobbágytelek elterjedése az új falunak egységes veretet kölcsönzött, amit a zsellérek szegény házatája sem módosított lényegesen. A 13–14. századi okleveleinkből már általában utcás falutelepülés képe bontakozik ki, az utca tengelyében a templommal.

A városi fejlődés Magyarországon, mint Európában másutt is, a vár függvényeként alakult ki; innen a neve is: város, eredetileg „váras hely”. A kezdeti váras helyek az ispáni várak árnyékában jöttek létre; a földvár mellett emelkedettebb helyen álltak, az esperesi templom lábánál terült el a vásártér. Lakóik a vár szolgálóin kívül agrár-kézműves szolgálónépek voltak. Európai értelemben vett városi fejlődés a királyi és a püspöki székhelyek mellett alakult ki. Ide telepítettek távolsági kereskedőket és speciális kézműveseket, akik a király, ill. az egyházfő igényeit elégítették ki.

A tatárjárás után szaporodnak el a mezővárosok. Ezek vásárhelyek voltak, agrár-kézműves lakossággal, többnyire földesúri birtokban; a földesúr szabad költözés ígéretével csábította ideköltözni a különféle kötöttségben élő népelemeket. Ha nem is követjük tovább az alföldi mezővárosokat újkori útjukon, nem mehetünk el szó nélkül elterjedt sajátos településformájuk, a „kertes város” mellett, mely nem csak a Hajdúságnak, hanem az Alföld felső felének is jellemző településformája volt. A „kertes város”, vagy falu egy belső magból állt, sűrűn egymás mellett álló házakkal, s ezt az ólaskertek gyűrűje övezte. Minden gazdának két beltelke volt, egyik a kerítetlen belső ház, az asszony és a gyerekek lakhelye, másik a körülkerített ólaskert, ahol a férfinép gondozta az állatot. Ez a sajátos településforma a határ felosztásával szűnt meg, amikor az ólaskert kiköltözött a határba és tanya lett belőle, míg a régi ólaskertek helyére házak épültek.

Ugyancsak tárgya a történeti földrajznak a népesség száma, etnikai és társadalmi megoszlása is. Kezdve attól, hogy mennyi lehetett a honfoglaló magyarok, s az itt talált népesség lélekszáma, a középkori szórványos adatokon és az újkori részleges összeírásokon át a 19. századi népszámlálásokig egy sor olyan értéket kapunk, amely lehetővé teszi a népszaporodás ütemének vizsgálatát, sőt a török defterek, valamint a dézsma- és dica-lajstromok névanyagának elemzéséből nyelvi–néprajzi térkép összeállítása is lehetségessé válik. De komoly kísérlet történt az Árpád-kori helynévanyag alapján a Szent István-kori Magyarország etnikai képének megrajzolására is. A határjáró oklevelek névanyaga biztosan mutatja, milyen nyelven beszélt a helyet elnevező népesség.

Bár még csak részletkutatások állnak rendelkezésre a külön társadalmi rétegek térbeli elterjedésére, bizonyos megyék feldolgozása alapján meg tudjuk ragadni a katonáskodó jobbágyok, s a kisnemesek falvainak elterjedését és a nagybirtok kiterjedését. Jelentős eredmények születtek a különféle Árpád-kori foglalkozások elterjedésének vizsgálata, főként a falunevekben fennmaradt foglalkozásnevek, (mint Ács, Kovács, Szőlős) összegyűjtése révén. Rosszabbul állunk a kézműipar, a kereskedelem, a vásárok s az úthálózat késő középkori vizsgálatával. Az erre vonatkozó gazdaságtörténeti adatok ugyan nagyrészt megtalálhatók a közel 200 000 középkori oklevélben, de ezek zöme kiadatlan, teljes számbavételük nemrég indult el. Az újkori kutatások e téren azért vannak előnyösebb helyzetben, mert használhatják a 18. századdal kezdődő statisztikai felméréseket és a József császár kori I. katonai felvétel térképanyagát.

A kultúra középkori megnyilvánulásai – lévén a művelődés egyházi jellegű – elsősorban az egyházak elterjedésének és működésük hatásának vizsgálatán keresztül mutathatók be. Az egyházi történeti földrajznak nagy hagyományai vannak Magyarországon. A világi egyházszervezet 14. század eleji keresztmetszetét nyújtó pápai tizedlajstrom feldolgozása és a különféle szerzetesrendek kolostorait számba vevő múlt századi monasterológiák azonban napjainkra már elavultak. A jövő kutatásának ki kell terjednie a templomnak nevet adó védőszentek vizsgálatára is. Hiszen bizonyos patrocinium (Szent Gál, Szent Vid, Szent Elek, Szent Mór) e szentek államszervezéskori kultuszához kapcsolhatók. Mások (Szent Demeter Szent Kozma-Damján) a bizánci egyház hatását jelzik.

Magam e sokrétű ismeretanyagot az Árpád-korra nézve igyekszem összefoglalni történeti földrajzomban. Készülő munkám első kötete másfél évtizede jelent meg, s ABC sorrendben 15 megyét ölel fel; ezt a II. kötet másfél-két év múlva fogja követni. E munkában az adattári rész, helységek szerint csoportosítva, mindazon szempontokat tartalmazza, amelyekről fentebb szó volt. Minden egyes vármegye bevezetője szintetikus képet ad a megye 9–14. századi történeti földrajzi fejlődéséről. Az adatokat térképre víve, vizuálisan is megjeleníthetők a megye Árpád-kori települési és birtokviszonyai.