Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

16. fejezet -

A román–magyar összefogás kísérlete 1849 után

KÖZÖS DOLGAINK

SZÁSZ Zoltán

A román–magyar összefogás kísérlete 1849 után

AZ EMIGRÁCIÓ a világosi katasztrófát követő keserves önvizsgálat során jutott el annak felismeréséhez, hogy a történeti Magyarország többi népével, elsősorban az erdélyi románokkal és délvidéki szerbekkel való szoros összefogás az egyik alapfeltétele a függetlenség kivívásának. A magyar és nem-magyar forradalmi erők 1848– 49. évi tragikus szembekerülése természetesen elhidegítette egymástól ezek legjobbjait is, de a kapcsolatok sosem szakadtak meg teljesen, s 1849 után a közös kiútkeresés új korszaka kezdődött. Bukarest forradalmának leverése, Havasalföld és Moldva megszállása román emigránsok seregét sodorta külföldre, akik magyar sorstársaikhoz hasonlóan, kiterjedt propagandatevékenység és titkos szervezetek kiépítésével készültek hazájuk fegyveres felszabadítására. Külföldi segítségre nekik is szükségük volt, s a magyarokkal való összefogás reményteljesnek ígérkezett mind a román függetlenség kivívása, mind az egyre határozottabban jelentkező nemzeti egységtörekvéseik előmozdítása szempontjából. Liberális meggyőződéséhez hűen, néhányuk a Habsburgok és Romanovok abszolutizmusával szemben egy lengyel–magyar–román–szerb együtt működés kialakításán munkálkodott, abban a reményben, hogy sikerül megnyerni a liberális mintaállam, Anglia és főként a polgári szabadságjogok bölcsőjének tartott Franciaország nagyhatalmi pártfogását. Egy eljövendő háború lenne az alkalom az önfelszabadítás nagy kísérletére.

KOSSUTH még a törökországi Brusszában kapcsolatba lépett Ion Ghicával aki már 1850 tavaszán felvetette neki a magyar–román–szerb konföderáció gondolatát. A további tárgyalások színtere Párizs lett, ahol a nemzetiségiekkel való megbékélés régi hirdetője, Teleki László egyengette a szövetkezés útját. Bălcescu, a magyar forradalom régi barátja a Telekivel és Klapkával folytatott viták tapasztalatai alapján vázolta fel konföderációs elképzelését, melyben a nagy etnikai egységek külön politikai keretbe szervezése mellett a kisebbségek érdekvédelmének is lehetőséget ígért. A Bălcescu-féle Dunai Egyesült Államok élén változó székhelyű parlament és háromtagú, hadügy-, külügy- és kereskedelemügyi miniszterekből álló kormány állott volna, melynek azonban nem lenne érdemi befolyása a három szövetkezett ország belügyeire. Az elvvel Kossuth egyetértett, hiszen maga mondta, hogy Magyarországnak „vagy nincs jövendője, vagy ha van jövendője az, hogy a szomszéd kisebb nemzetekkel egy föderációt képezzen” – de a javaslatot Magyarország nemzetiségeinek kevertsége, területi különválaszthatatlanság alapján elutasította. Bălcescu jól tudta, hogy tervét a magyarok az ország feldarabolásának fogják tekinteni, a történelem menete szempontjából azonban olyan fontosnak ítélte, hogy ismételten rnegpróbálkozott elfogadtatásával. A párizsi magyar emigráció egész vezérkara rágódott a román javaslaton, s mint ilyenkor várható, két táborra oszlott, az alapgondolatot pártoló Teleki és Szemere alkotván a kisebbséget. A többség álláspontját találóan fogalmazta meg Vukovics Sebő, aki szerint „ilyesvalamiért magyar sohasem fog felkélésre ösztönt érezni, mert legrosszabb esetben, ha a többiek nálunk nélkül, sőt ellenünk végeznék el a dolgot, szűkebb sors nem juthatna a magyar nemzetnek”. Ragaszkodtak a történelmi joghoz, az 1849. évi szegedi nemzetiségi törvényt tekintve végső engedménynek „melyen túl pedig van az ágyú”. Egyedül Teleki volt az, aki a történelmi magyar állani nemzetiségei – köztük az erdélyi románok – nemzetté válásának tényét elismerve, területi engedmények elfogadását is szükségesnek tartotta. „Szabadságot akarok mindenben, valót, s korlátlant, így a nemzetiségre nézve is nem akarom, hogy a szent ügy, melynek bajnokai vagyunk, a históriai jog szűk korlátai közé szorítva a territoriális-integritási ellenforradalmi fogalmakon hajótörést szenvedjen.”

Teleki hamarosan elhagyta Párizst, Bălcescu halálos betegen visszatért történelmi tanulmányaihoz, a többiek között pedig kevés újat hozó román–magyar sajtóvita bontakozott ki.

A BALOLDALI EMIGRÁCIÓKAT összefogó Európai Demokratikus Központi Bizottság ösztönzésére született 1851 tavaszán Kossuth alkotmánytervezete, megjelölendő azt a módot, ahogy történeti magyar állam népei új együttélési kereteiket kialakítanák. A magyar liberális földbirtokosság alkotmányosságról, állami egységről, történelmi jogokról vallott felfogását és gazdaságpolitikai erőfölényét Kossuth megkísérelte a nemzetiségek autonómia-törekvésével egy polgári demokratikus államberendezkedés keretei között úgy összeegyeztetni, hogy az a kor magyar közvéleménye számára se tűnjék öncsonkításnak. Miután az ország tarka etnikai képe nem tette lehetővé tiszta nemzeti területek különválasztását, megoldásként egy kettős struktúrájú államszervezetet kínált. A korszerűsített, demokratizált megye már önmaga is megnövelné a nemzetiségi érdekek érvényesülési lehetőségét, a hangsúly azonban az egyes nemzetiségek társadalmilag kialakítandó külön szervezetére csúszik át, olyan organizmusra, mely az egyházakhoz hasonlóan, minden egy-anyanyelvűt magába foglal, irányítja a kulturális (és egyházi) életet, s mint nemzeti fórum, egyben biztosítéka és ellenőre az egyenjogúság megtartásának. Kossuth tehát úgy választotta ketté az államéletet és az egyes nemzetek politikai szervezkedését, hogy az előbbit meghagyta a magyar birtokos osztály kezén, utóbbit pedig az államapparátustól független, most teremtődő organizációs formába illesztette, hogy azután a tényleges erők szabad játékának megfelelően alakuljon súlyuk és befolyásuk az állam jövőjének meghatározásában.

A kütahiai alkotmánytervezetet nem tartotta kielégítőnek a román emigráció, mivel Kossuth világosan leszögezte, hogy Erdély bármilyen formában történő elszakításáról nem lehet szó.

A tervezetben rejlő távlati és organikus fejlődési lehetőségeket sem méltányolták, mert ők is épp úgy az államiság eszméjének bűvkörében éltek, mint magyar sorstársaik. Nemzeti létet csak külön állam tudtak elképzelni, s így nem csoda, ha a tervben inkább csak biztosítékok nélküli ígérgetést láttak. Később egyikük a Kossuth által ajánlott nemzetiségi főnököket elsorvasztott jogkörű cigányvajdáknak nevezte.

AZ OROSZ–TÖRÖK HÁBORÚ viharfelhőinek gyülekezésével, 1853-ban végre karnyújtásnyi közelségbe került a rég várt nagy európai konfliktus, melyben a cári Oroszországot támogató Habsburgok ellen a nyugati hatalmak (és Törökország) oldalán a Monarchia elnyomott népei fegyverrel vívják ki majd szabadságukat. Az országot keresztül-kasul bejáró emigráns toborzók Erdélyből székelyeket irányítottak titokban a fejedelemségek városaiba, Dumitru Brătianu és Kossuth pedig 1853 őszén megállapodott abban, hogy közös cselekvésre hívják fel a Monarchia magyar és román népét, s a győzelem után Erdély lakói maguk döntik el hová kívánnak tartozni. A baráti kapcsolatok szorgalmazására a fejedelemségekbe küldte „a székelyek Kossuthját”, Berzenczey Lászlót, aki azután a következő évben a román emigrációval együttműködve jelentős szervezőmunkát végzett a felkelés előkészítése érdekében. A nyugati hatalmak azonban lemondtak arról, hogy a Duna mentén támadják meg Oroszországot, a Habsburg Monarchia pedig semleges maradt, s ezzel a magyar és román légiók felállításának gondolata éppúgy kútba esett, mint a konföderációt hirdető Klapka szép terve a törökkel együttműködő al-dunai felkelősereg főparancsnokságára. A fejedelemségek 1854. évi osztrák megszállása útját vágta minden készülődésnek, s a háború gyors befejezése arról győzte meg az emigránsokat, hogy a nyugati hatalmak nem akarják teljesen felforgatni a kelet-európai hatalmi viszonyokat. A legjobbak meggyőződhettek arról is, hogy Európa Keletjének polgári-demokratikus átalakulása csak a Nyugat-Európában bekövetkező demokratikus változás után kerülhet sorra.

A krími háborút lezáró párizsi béke török függőségben hagyta, de az önállósodás útjára indította a két román fejedelemséget. A legtekintélyesebb román emigránsok 1857-ben hazatérnek, s a magyar emigráció történetében is új szakasz kezdődik. A krími háborúban való részvétel útján európai hatalommá előlépő, Ausztriával döntő összecsapásra készülő Piemont és miniszterelnöke, Cavour lesz Kossuthék fő pártfogója.

1859 ELEJÉN a nemzetközi politikai élet horizontján kirajzolódtak az Ausztria ellen hadba lépő francia–piemonti koalíció körvonalai. Cavour támogatásával ekkor újabb magyar–román közeledésre került sor. Szerbiát és a frissen egyesült román fejedelemséget akarták a magyar légiók felvonulási és szervezeti bázisának kiépíteni, hogy azután az Adria felől, a Bánságból és Erdélyből egyidejű támadást indítsanak az olasz fronton lekötött osztrák haderő hátában. III. Napóleon Klapkát útnak indította Cuzához, hogy szövetségesül nyerje meg az új román fejedelmet, s később fegyvereket is szállított a román földön szervezendő magyar seregek számára. A tábornok lelkesen vállalta a küldetést. „Magyarország sorsa nem a Pó mellett, de a Szeret völgyében fog eldőlni. Ott szabad kezet és szabad mozgást kell kapnunk – írta Telekinek. Az emigrációból ismerős Ion Ghica segítségével március 29-én politikai megállapodással kiegészített katonai egyezményt kötöttek. Cuza hozzájárult moldvai magyar fegyverraktárak létesítéséhez, a magyal fél viszont segítséget ígért neki Bukovina megszerzéséhez. Ezen túlmenően ígéretet tett az egyéni és (a vallás és művelődés területén) kollektív nemzeti egyenjogúság betartására, a községi és megyei önkormányzat biztosítására. Távolabbi célul tűzte Magyarország, Szerbia, valamint Moldva–Havaselve konföderációját. Erdély önkormányzatot kapna abban az esetben, ha egy majdani országos gyűlés szembefordulna az 1848-ban kimondott unióval. III. Napóleonnak azonban nem állott szándékában egy felkelés kirobbantása, inkább csak az osztrákokat ijesztgette a gondolattal. Ráadásul Ausztria olyan gyorsan vereséget szenvedett a francia–olasz seregektől, hogy az emigrációnak még ideje sem maradt cselekvésre. A villafrancai fegyverszünet (júl. 6.) után így az emigráns kormánynak – a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak – nem maradt más dolga, mint megállapodni Cuzával abban, hogy a beérkezett húszezer puskát letétként megőrzi Klapkáék, tehát az ismét elnapolt felkelés számára.

Az utolsó érdemi kísérletre 1860–61-ben került sor. Piemont az olasz egység megteremtése érdekében további háborúra készült a Habsburg birodalom ellen, s ehhez szüksége volt mindenki, így a magyarok támogatására is. Miután Klapka most is a Kárpátokból akarta támadásra indítani a magyar alakulatokat, újabb egyezményt kötöttek Cuzával.

Titokban öt olasz hajó indult fegyverrel, köztük ágyúkkal Galacba. Magyar ügynökök járták be Erdélyt, nyomukban megindult a szökevények áramlása Moldvába, akik főként Mihail Kogalniceanu miniszterelnök támogatását élvezve ott táboroztak, vagy francia hajókon Itáliába igyekeztek. A három ellenséges nagyhatalom közé zárt fejedelemségek kormányai azonban túl nagy kockázatot nem vállalhattak magukra. A magyar fegyverszállítmányok kitudódtak, a fenyegető jegyzékek áradata miatt Cuza dühöngött, „s bizonyára pokolba kívánta” a magyar emigrációt. Az ügy már-már veszni látszott, de az ellentéteket Klapkának sikerült áthidalnia.

A románokat ekkoriban az rémisztgette, hogy az olaszoknak átadandó Velencéért a Habsburg Birodalom kárpótlásul megkapná Moldvát és Havasalföldet. S ha egy ilyen nagyhatalmi alku a román államiságnak vetett volna véget, úgy a magyar emigrációt az olasz–osztrák permanens konfliktus lezárása a külföldi segítségtől, s ezzel a felszabadító háború lehetőségétől fosztotta volna meg. Drámai tárgyalások után, 1861 legelején újabb megállapodás született, lényegében megújították az 1859. évi egyezményt.

Úgy látszott, hogy hozzá lehet kezdeni a fejedelemségekben tartózkodó több ezer magyarból egy sereg kialakításához, a fegyvereknek a Székelyföldre szállításához. A megegyezés azonban ezúttal is holt betű maradt. Cuza helyzete megszilárdult, s most már nemigen akart Ausztriával ujjat húzni. Moldvában megbukott a magyar ügyet pártoló Kogalniceanu, s az olasz kormány is elállt a háborútól. A francia segítség pedig ezúttal is elmaradt. Kölcsönös tapogatózások persze a továbbiakban is voltak. 1863-ban, a lengyel felkelés évében Klapka, 1866-ban a porosz–osztrák háború idején Türr próbálkozott a kapcsolatok felvételével, segítség szerzésével, sőt, számolt magyarokkal szövetséges erdélyi román alakulatok felállításával is. Bukarest támogatására azonban többé nem építhetett. Román részről erősödött a Magyarországtól független Erdély követelése. Magyarországon pedig erőre kapott a Habsburgokkal való kiegyezés tábora.

A KIEGYEZÉSI HAJLANDÓSÁGOK erősödése és a nagyhatalmak ragaszkodása az európai egyensúly fenntartásához arra ösztönözte Kossuthot, hogy olyan alapon kísérelje meg a kelet-európai népek összefogását, amely mind az egyes számba jöhető nemzetek, mind a nagyhatalmak többsége számára elfogadható megoldást kínál. Az 1862-ben kialakított Dunai Szövetség terve a Kárpátok és a Duna, a Fekete- és az Adriai-tenger közötti „régi történeti államok” föderációját vázolja fel egy győztes felszabadító háború utáni időkre. Az új közjogi rend alapját általános szavazás vagy az egyes népek nemzetgyűlései biztosítanák. Minden tagállam törvényhozása, igazságszolgáltatása s közigazgatása teljesen független marad. A soknemzetiségű tájak nemzeti, vallási konfliktusait a teljes decentralizáció, községi önigazgatás, szabad nyelvhasználat, nemzeti alapon való szervezkedés szabadsága útján kell megelőzni. A tagállamok közös ügyeit: külügyet, hadügyet, a vám- és kereskedelmi ügyet egy szövetségi hatóság intézné, ezt össz-szövetségi parlament ellenőrizné. A szövetségi kormányszerv székhelye váltakozva Pesten, Bukarestben, Zágrábban lenne, mindig az adott ország államfője látná el az elnöki teendőket. „Minden egyes aldunai nemzet… legföljebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképpen alárendelve volna az idegen befolyásnak. De ha magyarok, délszlávok és románok a fönnebbi tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag, és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében”. Kossuth tervezete tehát szabad nemzeti fejlődést és kollektív nagyhatalmi státust ígért a nemzetállamok születése idején ezen etnikailag igencsak összekuszálódott közép-kelet-európai történeti régiónak. A Dunai Szövetség tervét azonban románok alig ismerték, s a magyar politikusok többsége is elutasította. Egy várható osztrák–magyar kiegyezéstől többet reméltek.

Kevesen voltak olyanok, akik Kossuth Dunai Szövetség-tervét – benne egy realistább, a „nagynemzeti” nacionalizmusnál egészségesebb fejlődést ígérő „kisnépi” nemzettudat gondolatát – a Habsburgokkal való egyezkedés valóságos alternatívájának tekintették. Egyenjogú felek demokratikusan kialakítandó államszövetségének eszméje az utókorra maradt haladó hagyományként, emlékeztetőül is, hogy Kelet-Európa e táján a legjobb akarattal sem lehetett a polgári államkeretek kialakítását a nemzetek közötti konfliktusok állandósítása nélkül megoldani.