Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

11. fejezet -

A “ráció” I. Szulejmán háborúiban

DISPUTA

RÁZSÓ Gyula

A „ráció” I. Szulejmán háborúiban

A mohácsi katasztrófa sokk-hatása ötödfél század múltán is fájó seb nemzeti tudatunkon, s főként nemzeti büszkeségünkön. Költők, szépírók, tudósok százai vetik fel újból és újból a kérdést: miért kellett a „nagy volt hajdan a magyar” nemzetnek egyetlen csatában századokra eljátszani önálló államiságát.

Sajátos viszont, hogy e nagy tudományos és művészi erőfeszítés az okok feltárásában alig lépte túl az egykorúak magyarázatát. Paradoxonnak tűnik, de valójában a legtöbb költői, vagy tudományos magyarázat szinte napjainkig három, azóta szállóigévé vált mondásra épült. Perényi Ferenc, váradi püspökére, aki a magyar sereg kis létszámával és magárahagyatottságával, Burgio pápai nunciuséra, aki az államvezetés és az uralkodó osztály romlottságával, Frangepán Kristóféra, aki pedig a hadvezetés tehetetlenségével indokolta a vereséget.

A polgári történetírás reprezentatív, a maga korában színvonalas szintézise, az 1926-ban kiadott Mohács-emlékkönyv sem feszítette szét ezeket a kereteket, s csupán a fenti állításokat támasztotta alá tudományos igénnyel. A felszabadulás utáni magyar marxista tudomány, az uralkodó osztályok felelősségének hangsúlyozásán túl, mindössze egyetlen, s nem is időtálló gondolattal gazdagította a Mohácsról alkotott elképzeléseket: a vereség egyik fő okaként a Dózsa-felkelés elfojtását, a „honvédő paraszt” lefegyverzését jelölve meg.

Az is tény viszont, hogy már több évtizede folytak és folynak azok a kutatások, melyeknek első, s nem is mindig látványos eredménye csak a legutóbbi években jelentkeztek.

Nem véletlen azonban, hogy a mohácsi problematikára nem történész, hanem a kitűnő tollú filmesztéta és irodalmár Nemeskürty István „Ez történt Mohács után” c. 1966-ban megjelent írása hívta fel a nagyközönség figyelmét – kiváltva egyszersmind a szakma bírálatát. A mű annak köszönhette sikerét, hogy a már meglévő ismereteket és értékítéleteket erkölcsi alapokra helyezve hevesen támadta Európát és ostorozta a nemességet. Mindebből azt a tudományosan semmiképp meg nem alapozható következtetést vonta le, hogy a vereség elkerülhető lett volna, s az ország három részre szakadását elsősorban véletlen, szubjektív tényezők okozták.

Egész más, bár hasonlóan vitatott úton indult el a magyar hadtörténetírás jeles képviselője, Perjés Géza. Ő a döntéselmélet, a katonai logika módszereinek alkalmazásával keresett választ a mohácsi katasztrófa leglényegesebb politikai és katonai kérdéseire. Néhány tanulmánya és nagyszámú vitacikke után a Magvető Kiadó napjainkban jelentette meg impozáns és nagyon szép kiállítású „Mohács” című összefoglaló munkáját.

Perjés modelljének alapelveit az alábbiakban foglalhatjuk össze: a katonai döntések mérlegelésére „a lehetőségek viszonylag igen jók, mivel a számba jövő tényezők száma viszonylag kevés, maguk a tényezők pedig eléggé ismertek... A hadakozó felek természetesen igen pontosan ismerik saját országuk háborús potenciálját és hadseregük ütőképességét –‚ de mindezt eléggé megbízható pontossággal tudják az ellenségre vonatkozóan is... A hadtörténeti kutatás tehát minden más történelmi diszciplinánál bátrabban élhet a racionalitás feltevésével.” (15. l.)

Úgy véljük a modellalkotás lehetőségében, valamint a racionális tényezők keresésében feltétlenül egyet kell értenünk Perjés Gézával, ám azonnal azt is hangsúlyoznunk kell, hogy csupán e két tényező vizsgálatára hagyatkozva nemigen oldhatjuk meg az egyes háborúk konkrét problémáit. Különösen áll ez a régebbi korokra nézve. Itt egyfelől nagyon is gyér a rendelkezésünkre álló forrásanyag, így pl. szinte semmi megbízható adatunk sincs a törökök politikai és stratégiai elképzeléseiről –, másfelől rendkívül megnő a szubjektív és a véletlen tényezők szerepe. A középkori embernek egyes – gyakran lényeges – kérdésekben más volt az értékrendje, mint napjaink emberének, döntéseihez pedig kevesebb információ állt rendelkezésére: logikus, távlati terveket egyéni felkészültsége, a társadalmi és gazdasági viszonyok labilitása folytán alig tudott készíteni.

Mindezek előrebocsátásával kíséreljük meg, hogy a történelmünkben fontos szerepet játszó 1529-es hadjárat alapján felvázoljuk az oszmán és a vele szemben álló Habsburg állam stratégiai szándékait és lehetőségeit. Azért választottuk e háborút, mivel részben forrásanyaga gazdagabb és megbízhatóbb, mint Mohácsé, részben az oszmánok itt egy Magyarországnál lényegesen erősebb katonai és politikai szervezettel mérték össze erejüket. Így az ebből leszűrt következtetések is időtállóbbak lehetnek.

A megalapozott döntés előfeltétele a szakértelem, valamint a saját és az ellenséges viszonyok alapos ismerete. Perjés Géza nagyon helyesen megállapítja, hogy „a katonai szakma ebben a korban merő empíria” (105. l.). Léteznek ugyan katonai „elméleti” munkák – ókori szerzők kommentárjai, inkább illemtannak tekinthető „lovag tükrök” és kezdetleges haditechnikai kézikönyvek – az 1520-i a firenzei Niccolo Machiavelli már befejezte az első, átfogónak tekinthető katonai elméleti összegzését: „A háború művészeté”-t. A katonai vezetés elméleti felkészültségét mégsem a fentiek, hanem az elég nagyszámban fennmaradt, főleg a keresztes háborúk céljára készült haditervek alapján mérhetjük le. Ezekben, mint általában a korszak egész politikai irodalmában túlteng a propagandaelem, irreális feltételezések keverednek bennük jó meglátásokkal. Általános jellemzőjük: szinte sohasem valósultak meg.

Sajátos módon ugyanez lett a sorsa annak a minden korabeli szakmai igényt kielégítő, alapos, csaknem 100 oldalnyi terjedelmű osztrák haditervnek, melyet Ferdinánd király tanácsosai 1529 januárjában készítettek a várható török támadás elhárítására. A terv azért is figyelemreméltó olvasmány, mivel ismereteink szerint ebben vetették először papírra az ausztriai Habsburg-ház lényegében 1683-ig, Bécs második ostromáig érvényes törökellenes hadászati elképzeléseit.

Az elaborátum tekintélyes haderő: 44 000 gyalogos, 8000 nehéz- és 10–12 000 könnyűlovas felállításával számolt. Körültekintően megjelölte e hatalmas, mintegy 65 000 főnyi sereg toborzásának, ellátásának és szállításának feltételeit és lehetőségeit. Az oszmán túlerőt tekintve védelmi harcokat javasolt: a fősereg a Duna mellett Győrnél, vagy Magyaróvárnál várja a megerősített táborban a törököket, nem bocsátkozik harcba, legfeljebb az ostromlott magyar várakat igyekszik felmenteni.

Nos, ebből a helyes célokat kitűző, reálisnak tűnő elképzelésből semmi sem valósult meg! Az oszmánok már Budát ostromolták, amikor Ferdinándnak még nem volt mozgó serege. Nem lett semmi a Duna menti fősereg felállításából, a magyarországi várak megerősítéséből, Ferdinánd erejéből ez ideig csupán arra tellett, hogy Bécsben 20 000 fős sereget vonjon össze. A többi csapat még csak készülődött, s csupán október 20. körül, amikor a Bécs ostrománál kudarcot vallott török hadak már kivonultak Ausztriából, állt össze – mintegy hathetes késéssel – egy megfelelő nagyságú sereg.

Kísértetiesen hasonló volt a helyzet a mohácsi hadjáratnál is. Az oszmánok hamarabb megtették a Konstantinápoly és a Dráva-vonal közötti mintegy 1000 km-nyi utat, mint a magyar sereg, s közben még várakat is ostromoltak. E tényből elsősorban azonban nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy akár a magyar, akár az osztrák, vagy cseh uralkodó osztály vétkes könnyelműséggel szabotálta a haza védelmét. Ebben is van részigazság, de a valódi ok a krónikus pénzhiányban, a toborzási és ellátási nehézségekben, valamint a közigazgatás és az egész államapparátus gyengeségében rejlett. Az állam ugyanis csak arra volt képes, hogy az utolsó pillanatban vonultassa fel seregét a betörő ellenséggel szemben, hosszabb időre se fizetni, se ellátni nem tudta katonáit, szervezetlensége és gyengesége folytán azonban gyakran ezt sem tudta megoldani. Mindezekhez még az is hozzájárult, hogy a törökellenes háború mindig nemzetközi probléma maradt, ennek megoldását pedig állandó, alig leküzdhető nehézségek gátolták.

A késői szervezéshez az is hozzájárult, hogy az oszmánok erejéről és szándékairól sem rendelkeztek pontos ismeretekkel. A törökök mesterien értettek a ködösítéshez, szándékaikat gondosan eltitkolták, így a követek és a fizetett kémek csak megbízhatatlan adatokat hozhattak ezekről. Kevés olyan megbízható hírforrás akadt, mint Pásztor János zágrábi kereskedő, aki 1529 elején pontos adatokat közölt a török hadsereg létszámáról és az európai várak őrségéről. Az ügyes kém jelentése szerint Szulejmán hadserege 15 000 janicsárból, 20 000 zsoldos lovasból, 32 000 európai és 40 000 anatóliai szpáhiból és egyéb fegyveresből, 8000 tüzérből, 800 ágyúból és 32 nagy dunai naszádból áll. De még ő sem közölte az irreguláris csapatok létszámát, s főleg azt nem, hogy a birodalom haderejéből ténylegesen mennyi vonul Szulejmán vezetésével Magyarországra.

Kimondhatjuk tehát, hogy bár egy 16. századi európai állam vezetői többé-kevésbé ismerték saját erőiket, az ellenségről azonban csak felettébb homályos információkkal rendelkeztek. Így stratégiájuk tervszerűsége, racionalitása is csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett.

Az oszmán birodalom vezetői ennél kétségtelenül kedvezőbb helyzetben voltak. A szultán, a keresztény fejedelmekhez viszonyítva, szinte korlátlan uralkodó, hadereje, ha taktikailag nem is érte el az egykorú spanyol, vagy francia hadsereg színvonalát, létszámát, fegyelmét és hadrafoghatóságát tekintve messze kimagaslott Európában. A kitűnő török közigazgatási apparátus mindig megbízhatóan gondoskodott a sereg szervezésének, ellátásának és utánpótlásának lebonyolításáról. A birodalom kincstára állandóan tele volt, Szulejmán évi jövedelme megközelítette a 2 millió aranyat. (Ugyanakkor I. Lajos kincstára csak évi 200 000 aranyra számíthatott.) Az oszmánok hírszolgálata is kimagaslott Európában – legfeljebb a velencei kém- és követjelentéseket tarthatjuk hasonló színvonalúnak –‚ így a szultán lényegesen többet tudott ellenfeleiről, mint azok őróla.

Tulajdonképpen egy céltudatos, tervszerű hódítópolitika minden eleme rendelkezésére állt a szultánnak. Így első pillanatra meggyőzőnek hatnak az érvek a török politika és stratégia racionalitásáról. A valóság azonban mást mutat. A török államvezetés csak látszólag rendelkezett szabadon a hatalmas, mintegy 15–16 millió lakosú ország erőforrásaival, bizonyos tényezők az ő kezüket is megkötötték és meggátolták egy valóban racionális politika kibontakozását.

Elsőként a birodalom sajátos struktúráját említhetjük. Az oszmán állam a hódításra, a szomszéd országok állandó fosztogatására épült, ez tartotta el az egyre növekvő hadsereget és a nagy pénzeket felemésztő apparátust, mivel a török adórendszer minden alapossága és találékonysága sem tudott volna elegendő pénzt kipréselni az állam terheit hordozó keresztény alattvalókból, a rájákból. A hadsereg is a háborúból élt, mivel a zsákmány és a karrier lehetősége, szinte állandóan harcra ösztönözte az egyébként szűkösen tengődő oszmán harcosokat. Az újonnan trónra lépő szultánnak ezért hamarosan sikeres hadjárattal kellett elnyernie katonái elismerését. S az is előfordult, hogy néhány éves békeállapot után a katonák lázongva követelték az új háborút. (Pl. 1525-ben!)

A harcias, az igaz hit terjesztését minden eszközzel előíró muszlim vallási ideológia is a háborút szolgálta. Így a szultán csak ritkán jutott olyan helyzetbe, hogy ki tudja várni egy-egy ellenfelével szemben a kedvező pillanatot, ezért olykor megalapozatlan háborúkba kényszerült.

A birodalom földrajzi fekvése, az állandóan fenyegető kétfrontos háború sem erősítette a racionalitást. A szultánok ugyan többnyire elkerülték a Habsburgokkal és Perzsiával vívott egyidejű háborúkat – ebben az ellenfelek közötti együttműködés szinte tökéletes hiánya is segített – de ezek állandó fenyegetése meggátolta őket abban, hogy valamely frontszakaszon következetesen megvalósíthassák terveiket.

Végezetül épp teljhatalmánál fogva a padisah személyes tulajdonságai is a kelleténél jobban befolyásolták a politika alakulását. I. Szulejmán (uralk. 1520–1566) pl. nem volt II. Mohamedhez, vagy I. Szelimhez mérhető nagy hadvezér. Személyesen sem várostromot, sem nyílt csatát nem vezetett: Nándorfehérvárnál és Rhodosznál Pirri Mohamed, Mohácsnál és Bécs ostrománál Ibrahim nagyvezér vezette a hadat. A szultán hadászati elgondolásai is bizonytalanságról, a célok, a tér- és időtényező pontatlan felméréséről tanúskodnak. Paradoxonnak hangzik, de egyetlen racionálisan végrehajtott hadjáratát 1532-ben vezette, amikor elkerülte a nyílt csatát a hatalmas császári hadsereggel, s bölcsen megelégedett vazallusa, János király uralmának biztosításával.

Mohácsnál ezzel szemben nagy lehetőséget hagyott kiaknázatlanul. Nyilvánvaló, hogy eredeti terveiben mindössze egy büntető- és rablóhadjárat szerepelt, de nem ismerte fel, hogy a II. Lajos halálával gyökeresen megváltozott magyarországi helyzet szinte tálcán kínálja az esélyeket. Nem használta ki, hogy az országban hatalmi vákuum keletkezett, ami viszont távozása után szinte ideszívta a hazánknál lényegesen erősebb Habsburg birodalmat, ami a későbbiekben számára igencsak sok gondot okozott.

Összefoglalva: az oszmán állam vezetői nem folytattak és nem is folytathattak a mai értelemben vett racionális politikát. Állandó háborúra és hódításra kényszerülvén, ott és akkor támadtak, ahol ezt a pillanatnyi helyzet lehetővé tette. E háborúban – egészen a 16. század második feléig – kétségtelenül többnyire ésszerűen és körültekintően jártak el. Ám tervezésük és logikájuk – ha némileg más okokból fakadóan is, éppúgy magán viselte az opportunizmus, az ösztönösség, a pillanatnyi előnyök hajszolásának ismérveit, mint Európa és Ázsia más országaiban.

Jegyzetek

Perényi Ferenc mondását idézi: Brodarics Históriája a mohácsi vészről. Bp. 1976. 47. l.; Burgiora ld. Mohács emlékezete. Bp. 1976. 117. l.; Frangepán levele: a Magyar Tudományos Akadémia történeti bizottságának oklevélmásolatai. Bp. 1890–1894. 11. köt. 4. l.; Az 1529-es tervezet; Hadtörténelmi Levéltár, Budapest, Törökkori iratok 32. sz.; Pásztor jelentései, Staatsarchiv Wien. Turcica. Fasc, 1.