Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

7. fejezet -

Egy hívõ holland polgár antifasizmusa. J. Huizingáról

KOMJÁTHY Miklós

Egy hívő holland polgár antifasizmusa

J. Huizingáról

Igen ritka dolog, hogy egy történelmi munka több mint fél évszázad múltán változatlan formában jelenhetik meg. Mi az oka annak, hogy ez a kivételes sors jutott osztályrészéül „A középkor alkonyá”-nak? Huizinga könyve a későközépkori németalföldi‚ francia, burgundi lovagi élet gazdag formavilágát ragyogóan színes képek sorozatában eleveníti fel. Műve abból a szándékból született, hogy a van Eyck testvérek művészetének megértéséhez a kortörténeti háttér felderítésével jusson közelebb. Stílusa egy festőművész megelevenítő készségét idézi. Huizingának, aki maga is ügyesen festett és rajzolt, egyik művében sem érvényesült a festői látás oly utánozhatatlan szépséggel, mint „A középkor alkonyá”-ban.

A középkori ember látásmódja

Már-már az impresszionizmus határát súrolja a mód, ahogy e messze tűnt kor életét olvasói elé vetíti a szerző. Festőisége, előadásának képszerűsége azonban sohasem ment a világosság rovására, sohasem mosta el a jelenségek értelmét, lényegét. A káprázatos képek hátterében mindig ott volt a felismerés, hogy a középkori ember gondolatvilágát a szimbolizmus és a skolasztika értelmében vett realizmus fogta egységbe. Számára minden történés, minden jelenség csak úgy nyert értelmet, ha kép gyanánt fogva fel, egy másik dologgal hozta összefüggésbe. A két dolog (jelenség) között lényegbeli azonosságot látott. A szimbolizmus oly világképet alkotott, amelynek egysége még szigorúbb és összefüggése még bensőbb volt, mint az oksági-természettudományos gondolkodás világképéé. Minden szimbolikus összefüggésben egyik dolognak alacsonyabban, másiknak magasabban kell állnia; hasonló értékű dolgok egymásnak szimbólumul nem szolgálhatnak, mindkettő csupán egy harmadikra utalhat, amely magasabban, felettük áll.

Ez a kissé légiesnek tetsző világkép közelebb jut hozzánk, mihelyt másik, nagy rendező elvét, a realizmust is figyelembe vesszük. Amikor a középkori ember az ártatlan leányt fehér rózsával szimbolizálja, mindkettőben a szépséget, tisztaságot és fehérséget látja. Szemében ezek a tulajdonságok határozzák meg mindkét dolog lényegét. Két jelenség összekapcsolását, a mind kettejükben rejlő közös tulajdonságok teszik lehetővé. A középkori ember ezekben az elvont fogalmakban (szépség, fehérség) látja az igazi valóságot, a realét. Ezek a realék élnek abban a másik világban, amely előképe, prefigurációja a jelenvalónak. A középkor szimbolizmusát csak a középkori realizmus teszi érthetővé. Látásmódja a gyermeké, aki a virágot és lepkét egyaránt virágnak, az almát, labdát és narancsot egyaránt labdának mondja, mert neki a fehérség, illetve a gömbölyűség a fontos, az ő szemében mindaz, ami fehér, ami gömbölyű, lényegében egy.

Keresztény polgári erkölcs és antifasizmus

Huizinga művelődéstörténész volt. A kultúra történetének hivatott krónikása, aki nemcsak elemezte, a forrásokig hatolva vizsgálta az emberi művelődés történetét, hanem akinek történet- és világszemléletét a keresztény etikával egybe ötvöződött kultúra határozta meg. Impresszionisztikus látásmódjára is talán jellemző, hogy bár a „kultúra” központi helyet foglal el történelemszemléletében, nem olvasható nála egzakt definíciója. Divatos kifejezéssel élve, szinte csak körüljárja műveiben vizsgálódásainak lényegét. Az analfabétizmus felszámolása még nem kultúra – mondja; de a tudományok összessége sem azonos a kultúra teljességével. Ám „magasnak nevezhetünk egy kultúrát még abban az esetben is, ha sem technikát, sem egyetlen szoborművet nem tudott megteremteni, ha azonban az irgalmasság hiányzik belőle, az igazában már nem kultúra”. (A holnap árnyékában. Budapest, 1938. 32. l.)

A kultúra fogalmába az irgalmasságnak, Huizinga világnézetének ismeretében mondhatjuk, a „keresztényi könyörületességnek” meghatározó tényezőként való bevonása első pillanatra meghökkentő. Érthetőbbé teszi azonban, ha figyelembe vesszük: ez a megállapítása akkor született, amikor a német nemzeti szocializmus már teljes félelmetességében fenyegette Európát s az európai kultúrát. Huizingát egész életén át foglalkoztatta Hollandiának a Német Birodalomhoz, a holland kultúrának a német művelődéshez való viszonya. Újra meg újra utalt műveiben arra, hogy a holland kultúrára és a holland államiságra döntőbb befolyást gyakorolt a tény, hogy hazáját a tenger szorosabban kapcsolta Franciaországhoz és Angliához, mint a száraz föld Németországhoz. A holland–német állami és kulturális kapcsolatokra vonatkozó vizsgálódásai a Hitler uralomra jutása utáni esztendőkben váltak egyfelől konkrétabbá, magatartását meghatározó iránytűkké; másfelől az egyre romló viszonnyal együtt mozogva emelkedtek elmélkedései elvi szintre.

Huizinga ősei mennoniták voltak, holland vallási szekta tagjai, akik csak a felnőttkori keresztelést ismerik el s ellene vannak az eskütevésnek, katonáskodásnak, s akiknek vallásossága az evangéliumi kereszténység bensőséges megélésén alapszik. A nagy történetíró atyja már kiszakadt e közösségből, de fiát erősen keresztény szellemben nevelte. Huizinga történetszemléletének központi gondolata az erkölcs abszolút voltának keresztényi tana volt. Elképzelhető, miként hatott a hitleri brutalitás az ilyen lelkületű emberre.

A kultúra történetének finom lelkű és tiszta ítéletű kutatója, aki a művelődéstörténelmet mindig fölébe helyezte a politikai történelemnek s akinek szemében politika és gazdaság az emberi szellem alacsonyabb rendű tevékenységét jelentette, megdöbbenéssel szemlélte a politikum mindent maga alá gyúró elsőbbségének könyörtelen érvényesülését a náci birodalomban. A német nemzeti szocializmus világnézete az erkölcs, az önzetlenség, az igazság fogalma mellé nem egyenrangú, ha nem azok fölé, azokat meghatározó fogalomként állította az államot. Hogy mi a jó, hogy mi az igaz, azt az állam biztonsága határozza meg – hirdette a náci erkölcstan. Az államnak minden szabad. Ha érdekei úgy kívánják, szabad megszegnie esküvel fogadott szavát, felrúghat szerződéseket, semmibe vehet még „örökre” kötött barátságokat is. Ez az államtan nyilvánvalóan ellenkezett a kereszténységgel s minden erkölccsel, amely a lelkiismeretén nyugvó erkölcstörvényen alapszik. Az igazságnak a politikai életből száműzetésétől már csak egy lépés hiányzott, hogy kétségbe vonják az igazság követelményét a tudományban is. Egy filológus professzor az 1934. évi trieri filológus kongresszuson valóban világgá harsogta: „a tudománytól nem szabad igazságokat követelni, hanem sokkal inkább kifent kardokat.” (Uo. 86. o.)

Az európai kultúra fenyegetettsége

Mindaz, ami ezután végbement, az erkölcs abszolút voltának hitében nevelődött holland professzorban megérlelte a meggyőződést, hogy az európai kultúra végzetes válságba jutott. Az igazságban, önzetlenségben, az abszolút erkölcsben a német náci állambölcselet elavult metafizikai fogalmakat látott. Huizinga pedig – a maga idealista filozófiai álláspontjáról – úgy ítélte, hogy a kultúrának abszolút értelemben „örök”-nek kell lennie, különben megszűnik. Szerinte a harmincas–negyvenes évek válsága mélyen a múltban gyökerezett. A kultúra betegsége egyik legkorábbi tünetének tartotta a német történészek és államjogászok között már több, mint egy évszázada elterjedt tanítást a külpolitika primátusáról. Huizinga szerint e tan az egyszerű polgár szintjén úgy jelentkezett, hogy elképzeléseit a külpolitika kívánalmaihoz, sőt a nagy külpolitikai döntések háborúkban születvén meg, a hadügyminisztérium igényeihez kell igazítani.

Látta: a hitleri állam leviathán polgárainak megszabta az egyszer s mindenkori magatartás-normákat. Világba rikácsolt jelszavak, a politikai „gondolkodásnak” ezek az előre gyártott elemei pótolták a politikai eszmélkedést. Ha pedig netán valakinek kételyei támadtak a náci normák erkölcsi- és igazság-tartalma tekintetében, hamarosan napirendre tért e dolgok felett, hisz csodálatos autópályák, sportcsarnokok, pártházak, modern lakótelepek épültek s a vonatok halálos pontosan közlekedtek.

A holland historikus a modern művészet, főképp a költészet egyes megnyilatkozásaiban, ill. azok felmagasztalásában az ítélőképesség csökkenését látja. Mintegy fél évszázada lazulnak a kötelékek, amelyek a költészetet az intellektussal kapcsolják össze – mondja. „Minden idők költészete, még akkor is, ha a legmagasabb elragadtatásig emelkedik, egybeforrva marad az észszerű összefüggés valamilyen elemével. Még ha a lénye képszerű szépség is, a szó az, ami ezt kifejezi: vagyis a gondolat. A költő műszerei a logikus nyelvi eszközök. Bármilyen magasra emelkedjék is a képzelet, a költemény alapanyaga a logikusan kifejezett gondolat marad. A Véda himnuszaiban, Pindarosznál, Danténál, a legmélyebb misztikus költészetben és a legbensőségesebb szerelmi dalban is megtaláljuk a logikailag és nyelvtanilag megállapítható vázat.” (Uo. 161. l.) Ez hiányzik egyre több modern költőnél – írja –‚ aki szívesen vonja ki költeményeit a logikus érthetőség kritériumai alól.

Huizinga úgy látja, hogy a kritikai készség gyengülésével párhuzamosan hanyatlott az erkölcsi ítélőképesség is. A meggyőzés és meggyőződés kialakításának valaha komoly szellemi folyamata a pártjelvények kicserélésére és az ing színének megváltoztatására egyszerűsödött. A reformáció és ellenreformáció korában egyik hitről a másikra áttérés hosszú, lelkiismereti tusakodás nyomán következett be. Az igazság, a tiszta meggyőződés az élet egyik legnagyobb értékének számított. Most úgy látja, hogy a társadalom jelszavak rabszolgájává vált. „A világ telítve van gyűlölettel és félreértéssel. Nincs mérték, mellyel megmérhetnénk, hogy az őrültek százalékszáma milyen nagy s hogy vajon nagyobb-e, mint hajdan. Az őrület azonban a kár okozásában hatalmasabb lett s magasabb trónuson ül, mint valaha. A kótyagosfejű félműveltekből hiányoznak a hagyomány, a forma és kultúra tiszteletének alázatos gátlásai. A legnagyobb baj azonban az igazsággal szemben megnyilvánuló közömbösség, amely a politikai csalás nyilvános dicsőítésében éri el csúcspontját”. (Uo. 183. l.) A nyugat-európai kultúrát e ponton fenyegeti a legsúlyosabb veszedelem – mondja. A legsúlyosabb azért, „mert a legerősebb hatalmi képződményt érinti, amelyet a világ megteremteni vagy összetörni képes”. (Uo. 126. l.) Mind Huizinga szerint, az erkölcs abszolút voltának kétségbevonásából, relativizálásából származik.

A fasizmus idején

Hollandia német megszállása után a náci helytartó 1942-ben internáltatta a leideni professzort, aki a táborban társainak előadásokat tartott, így egy alkalommal arról, miképp állt ellen a németalföldi Leiden városa a spanyol hódítóknak. Bár kevés kortársa látta nála tisztábban, hogy az államközpontúság, az állami hatalom túlburjánzása az erkölcs abszolút voltának legveszedelmesebb tagadása, egy ponton éppen az abszolút erkölcs kívánalmaként ismerte el az állam primátusát. S ez az államnak, a hazának végveszélybe jutása.

Huizinga életének igen érdekes s általa is jelentősnek tartott eseménye, hogy a holland trónörökös, Julianna hercegnő tanárának kérte fel. A hercegnő bizalmasa lett, házasságkötésekor a trónörökös tanúja volt. S noha erőltetett volna a közvetlen kapcsolatteremtés a leideni professzor és a hercegi pár beállítottsága között, történelmi tény, hogy Bernát herceg, az ifjú férj, amikor a német ejtőernyősök a holland királyi palotára támadtak, a palota tetejéről géppuskatűzzel fedezte családja menekülését.

Huizingát külföldi nyomásra, betegségére tekintettel, kiengedték az internáló táborból, de kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Hazája felszabadulását nem érte meg. Már behallatszott a felszabadító csapatok ágyúinak dörgése szobájába, amikor meghalt.

Élete utolsó hónapjaiban szinte kizárólag a beteg európai társadalom gyógyulásának lehetőségei foglalkoztatták. Nem véletlen, hogy aki kora ifjúságától hitt az erkölcs abszolút voltában, az abszolút erkölcs legmagasabb rendű tanításából, a keresztény hitből merített vigaszt. A nemzetek között is jóakaratra van szükség – mondotta –‚ ha az európai kultúra és társadalom pusztulását el akarjuk kerülni. Huizinga szerint az államok egymáshoz való viszonyát, ahogy az egyes emberekét is, egymás jogos érdekeinek tiszteletben tartása, sőt nemegyszer lemondás mások javára, vagyis röviden, önzetlenség és igazság hozhatja csak rendbe.

Ebből az eszmevilágból sarjadt Huizinga sajátos nemzetköziség-fogalma: „Bárhol fakadjon is a valódi nemzetköziség gyenge virága, támogasd és öntözd azt. Öntözzed saját nemzeti öntudatod eleven vizével, ha az tiszta. Annál jobban fog gyarapodni. Maga a kifejezés: nemzetközi, a nemzetek fennmaradását feltételezi, de olyan nemzetekét, amelyek egymást elszívelik és nem csinálnak a különbségekből megkülönböztetéseket”. (Uo. 200. l.)