Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

6. fejezet -

Az “Éjjelek és nappalok” a képernyõn. Fejezetek a lengyel történelembõl. Maria Dabrowska filmje

FIGYELŐ

SZOKOLAY Katalin

Az „Éjjelek és nappalok” a képernyőn

Fejezetek a lengyel történelemből

Maria Dabrowska alkotása családregény, mint ahogy az minden kedd este meg is jelenik a képernyőn: a főszerepekben Bogumil és Barbara. Nem tűnik ki azonban eléggé a tv-filmből, hogy az írónő nemcsak ennek a két embernek a történetét rajzolta meg, hanem valójában a lengyel társadalom 1863–1914 közötti rendkívül keserves átrétegződéséről, átalakulásairól nyújt finoman kimunkált képet.

A filmből hiányzik az, ahogyan az írónő az emberi ösztönök spontán megnyilvánulásaiban tükrözteti a történelmi folyamatokat.

Mindezek megítélésére természetesen a filmkritikusok hivatottak. A kérdés inkább az, hogy a magyar néző megsejti-e az egyéni sors és a történelmi folyamat közötti összefüggést?

Megérti-e a magyar olvasó, hogy Bogumil és Barbara csendes párharcának oka nem egyszerűen egy hisztériás asszony ellenállása és csalódottsága, hanem a realitás, a realitás vállalása és a nosztalgiák, tehetetlenségérzés társadalmi összecsapása?! Vagy, hogy Celina és Katelba házassága, súlyos kompromisszum, ami egy-két évtizeddel korábban még elképzelhetetlen lett volna, most pedig egy teljesen új társadalmi rétegződés rendkívül keserves, fájdalmas elfogadása.

A lengyel nézők számára, egy-egy szó, egy-egy félmondat történelmi mélységeket nyithat meg. A magyar nézők számára azonos történelmi élmények hiányában (még ha történelmünkben nagyon sok is volt a hasonló vonás) ez a beleélés élménye nem adott. [Hadd jegyezzük meg: talán bizonyos hangsúlyokkal a magyar néző is közelebb juthatna ehhez a történelmi felismeréshez, ha a szinkron kevesebb „egyéni hisztériát” és több társadalmi „hisztériát” (feszültséget) tükrözne.]

1795-ben a független Lengyelország hosszú időre (1795–1918) lekerült Európa térképéről. Oroszország, Poroszország, Ausztria háromfelé szakították a lengyel nemzettestet. A súlyos idegen elnyomás az egyes lengyel területeket nemcsak politikailag, de gazdaságilag és kulturálisan is erősen megnyomorította. A film az Oroszországhoz tartozó Lengyel Királyságban játszódik. Kaliniecben (Kalisz) egy vidéki, a Porosz Lengyelországot és Orosz-Lengyelországot egymástól elválasztó határ menti kisvárosban. A kezdő képsorok, a nemesi udvarház idillikus környezete; a nem is túl szorosra zárt ablakok mögötti nemesi lázongású hazafias tüntetés; az ablak alatt magabiztosan vágtató cári katonák; a régi időket idéző gáláns társaság; s találkozás a felkelés áldozatainak tömegsírjánál; csokor virág és a mindenét elvesztett, magát éj életre határozó volt szabadságharcos – egy véglegesen lezáruló és egy változó korszak jelképei, az 1863-as felkelésből nehezen ocsúdó lengyel valóságot idézik.

Lengyelország a levert felkelés után

Az 1863 januárjában Orosz-Lengyelországban kirobbant nemesi-burzsoá felkelés az utolsó, de talán a legjelentősebb volt azoknak a függetlenségi harcoknak a sorában, amelyeket a lengyel nemesség a 18. század végétől függetlensége elvesztése és a lengyel nemzeti egység megszűnése pillanatától vívott.

A levert felkelés mérlege rendkívül keserves volt. Az elesettek és kivégzettek tízezrei mellett, sok ezer felkelőt száműztek Szibériába, közel 8 ezer volt a külföldre menekültek száma és sok milliós az anyagi kár.

A cári kormányzat a szabadságküzdelem leverését követően felszámolta a Lengyel Királyság jogi önállóságának utolsó maradványait. Megszüntette a már korábban is erősen megnyirbált jogú autonóm intézményeket, amelyekben eddig „a lengyelek segítségévével nyomták el a lengyeleket” és a még túlnyomóan lengyel hivatalnokrétegeket mindenütt orosz tisztviselőkkel váltották fel. A Lengyel Királyságnak még a nevét is eltörölték és „Visztula menti tartomány”-ként került fel Oroszország közigazgatási térképére. Az orosz bürokrácia és csendőrség korlátlan hatalma, kisebb-nagyobb enyhülési időszakoktól eltekintve, lényegében az I. világháborúig tartott. II. Sándor cár felemás liberális reformjaiból nem sok jutott el a Királyság területére, s ami eljutott, az is többnyire fikció, papírtörvény maradt csupán.

Mit érzett, vagy érzékelhetett mindebből egy olyan lengyel kisváros lakossága, mint a filmbeli Kaliniec? A nemzeti függetlenségi nosztalgiákat, az összegyűlt vendégsereg előtt elmondott versecskék hazafias légkörét mind inkább az elzártság, a létbizonytalanság reális problémái zavarják. A filmből is érezhető, hogy leszűkült a tér, a lengyel kisnemesség, nemesi értelmiség számára. Kiszorultak a közigazgatásból, az állami iskolákból. S csak a földhivatalok, hitelintézetek behatárolt köre nyújtott még némi megélhetési lehetőséget számukra.

1864 után megindult az iskolarendszer teljes eloroszosítása is. A népiskolákban 1871–1885 között fokozatosan bevezették a kötelező orosz oktatási nyelvet. A gimnáziumokban erre már jóval hamarább, 1866–1869 között sor került. A lengyel nyelvű varsói Főiskolát 1869-ben a Varsói Egyetem váltja fel, orosz előadási nyelvvel. J. Hurko főkormányzó (1883–1894) és Apuchtin, az oktatási ügyek intézője arról váltak híressé, hogy még azért is megbüntették a lengyel diákokat, ha iskolán kívül lengyelül beszéltek.

Mégis mi lehet az oka, hogy sem a filmben, de a regényben sem érzékeljük ezt az éles nemzeti elnyomást? Sőt talán hajlamosak is vagyunk arra, hogy egy iparilag fejletlen, perifériára került kisváros elzártságával magyarázzuk a szereplők körül érezhető kilátástalanságot, tehetetlenséget. A Barbara asszony és barátai szájából elhangzó hazafias jelszavak sokszor üres nacionalista frázisokként csenghetnek vissza sokak fülébe.

Nemzeti ellenállás és társadalmi átalakulás

A nemzeti ellenállásnak egy nehezen megfogható, sajátos formájával állunk itt szemben. A lengyelek nem voltak hajlandók tudomásul venni az idegen megszállást. Megpróbálták megtartani különállásukat. (Ami később az orosz nép és az orosz kultúra elutasítása sajnálatos túlzásainak forrásává is vált nem egy esetben.) A megszállókkal való kényszerű találkozásaikat szigorúan a hivatalos kapcsolatokra korlátozták. S ha tehették, akik tehették, gyermekeiket lengyel magániskolákba járatták – amelyek közül néhánynak a szellemi színvonala elérte az európai mértéket.

Érdekes egyébként, hogy a századforduló táján, amikor pedig talán a legnehezebb volt politikai szempontból a lengyel lakosság helyzete, a demográfia mutatói rendkívül megugrottak. 1870–1910 között a három lengyel területen élő lengyel lakosság száma 10 114 000-ről 22 130 000-re emelkedett, magán a Lengyel Királyságon belül pedig 3 950 000-ről 9 418 000-re.

A cári kormányzat 1863 után arra számított, hogy az értelmiséget sikerül rendőrségi eszközökkel megfélemlítenie, a lengyel földbirtokosok jelentős részét sikerül tönkretenni (1660 birtokot koboztak el, 509-et ebből a cári vezető tisztségviselőknek juttattak), a burzsoáziát és a parasztságot pedig eloroszosítják, illetve ez utóbbit gazdaságilag és politikailag kötik a cári kormányzathoz. 1864-ben cári rendelettel Európa egyik legradikálisabb jobbágyreformját hajtották végre a Lengyel Királyságban. A jobbágy birtokolt földje tulajdonosává vált. A reform alapján még földtelen jobbágyok is kaptak földet. Csökkentették – és mindenkire kiterjesztették – a földadót. Bevezették a több faluból álló, és csak a cári hatóságoktól függő helyi önkormányzatokat az ún. „gminákat”, ahol minden földtulajdonos rendelkezett szavazati joggal. Így a parasztok kerültek túlsúlyba. A parasztok és földbirtokosok vitáiban a cári kormányzat képviselői, sok esetben, mint „egyeztetők” avatkozhattak be.

A jobbágyreform a mezőgazdaságban is megteremtette a szabad erők játékát, megindult a parasztság gyors differenciálódása – a paraszti elemek (Katelba) társadalmi tényezővé válása. A legnehezebben az egyfalvas kisbirtokosok, kisnemesek bírták a kibontakozó gazdasági versenyt, s rendkívüli erőfeszítésekkel, s nagy lemondások árán sikerült csak néhányuknak (Bogumil) mezőgazdaságukban a kapitalista gazdálkodást megvalósítani.

A történetírás 1864-től számítja Orosz-Lengyelország területén a kapitalizmus fejlődésének felgyorsulását. Ennek jelei a filmben nehezen követhetők nyomon. Az már inkább, hogy 1864 után még legalább 15 éves stagnáció érzékelhető a lengyel gazdasági fejlődésben. Ennek a következménye az is, hogy a felszabaduló paraszti munkaerőt nem képes a város felszívni. Ezzel magyarázhatók a paraszti nyomornak azok a képei, amelyek egy-egy filmbeli jelenetben feltűnnek.

Tőkés fejlődés, forradalom, nemesség

A film szereplői az első jelenetekben még gyakran fogalmazzák meg – filantróp módon – aggodalmaikat, hogy mi lesz a falvak kallódó népével? De nagyon hamar egy másfajta paraszttal találják magukat szembe. Az orosz–japán háború és az 1905-ös időszak képeit bejátszó filmrészletekben már öntudatosodó, a forradalom szelétől megérintett, embermivoltára ébredő és polgárosodó parasztokkal kell Bogumilnak és a többi földbirtokosnak megküzdenie. A kastély és a falu egymásmellettiségének és kiengesztelődésének a népbarátok által hirdetett illúziójáról egyik napról a másikra kiderült, hogy csak látszat. Igaz ugyan, hogy az még nem tűnik ki egyértelműen, hogy milyen természetű is a parasztságnak ez a lázadása. S az sem tűnik ki egyértelműen a filmből, hogy van-e már kapcsolat a falu és a város között. Az, hogy a századfordulón felerősödő lengyel forradalmi munkásmozgalom meddig juthatott el a parasztság mozgósításában, még csak sejthető.

A kapitalizmus fejlődésének felgyorsulása a 70-es évek második felében következett be. A cári kormányzat ekkor ad nagyobb megrendelést a Királyság vas- és fémipara számára. 1878-ban megindul a vasút kiépítése Oroszország és a Királyság között. 10 év alatt jelentős előretörés mutatkozik a technikában – a széntermelés 1878–1888 között 400 ezerről 2 millió tonnára nő, a vasérctermelés 18 ezerről 128 ezer tonnára. Lényegében ekkor indul lendületes fejlődésnek a textilipar, Lódz és környéke elválik Európa egyik legnagyobb ipari központjává.

A nagybirtokosság és nagyburzsoázia most a „szervezett munka” jelszóval igyekszik a cárizmus iránti lojális politikáját és anyagi érdekeit hazafias cselekedetként elfogadtatni. De az ipari fellendülés a talaját vesztett kis- és középnemesség számára is jó lehetőség, hogy a kereskedelemben és az iparban végzett, azelőtt lenézett, sőt megvetett tevékenységet, most valóságos nemzeti nimbusszal vegye körül. Sőt ez az a talaj, amelyen a gazdagodó paraszti réteg képviselői is felemelkedhetnek a társadalmi hierarchiába.

A tőkés Ceglarski Úr, a tanárfeleség Michalina asszony – a kereskedő, Kateiba úr, és a film legvalóságosabb alakja, Bogumil és társaik a századforduló lengyel társadalmának nagyon összetett, részben kihaló, részben újjáformálódó valóságos képviselői.

Ahogy a függetlenségi illúziók keverednek a kor új jelenségeinek érzékelésével, de meg nem értésével, azt jól mutatja az 1905-ös forradalom fogadtatása a filmen. Barbara asszony a forradalmat még úgy fogadja, mint a nemzeti függetlenség újabb nagy esélyét. „A forradalom szörnyű dolog – sóhajt fel –‚ de ha nincs más kivezető út...”

Ugyanakkor érzékeli, hogy itt már valami másról van szó. A lázongó, gazdatisztet gyilkoló paraszttól megijed, a rendőrség üldözte forradalmárral még szimpatizál, a haza mártírját látja benne.

Ezt a mást ő már nem is értheti meg teljesen, ezek a harcok már gyerekeire, Agnieszka leányára várnak. Az emigrációban, külföldi egyetemeken és hazai konspirációs körökben felajzott, gyilkos viták folynak a lengyelek sorsáról, a jövőről. Már olyan kérdések fogalmazódnak meg – ha nem is mindig tisztán, érthetően –‚ mint nemzeti felkelés, vagy proletárforradalom! Az alternatíva bonyolult, és a lelki válságokban, útkeresésekben gyötrődő fiatal lengyel értelmiség nem mindig találja meg a legjobb, legjárhatóbb, legeredményesebb utat. Mint ahogy Agnieszka férje, a forradalmárként megismert Marcin sem, aki 1914-ben Pisudski légióinál keresi a megoldást.

Tévutakon előre

Az első világháború kirobbanása kétségtelenül újra feleleveníthette a függetlenségi illúziókat. Az országot feldaraboló három nagyhatalom a front két oldalán harcolt egymás ellen. Felerősödtek azok a remények és törekvések, amelyek valamelyik megszálló hatalom győzelmétől vélték visszaállíthatónak Lengyelország függetlenségét és egységét. Az értelmiségi fiatalok nagy számban álltak Piłsudskinak a központi hatalmak oldalán szervezett légióiba. Nem ismerték fel, hogy ezzel lényegében csak az egyik imperialista hatalmat szolgálják a másikkal szemben. Megtévesztette őket Piłsudski szocialista múltja és hangzatos nemzeti jelszavai.

A választott megoldás csak újabb lelki gyötrelmeket és tévutakat tartogathatott ennek a jobb sorsra érdemes fiatal nemzedéknek a számára. Voltak ugyan, akik világosabban látták, hogy a megoldás csak valahol az orosz, német, lengyel néptömegek összefogásában és forradalmi harcában rejlik, de hangjukat még elnyomta a nagy hazafias lelkesedés.

A regény 1914-ben zárul. Ezekre a kérdésekre már nem adhatja meg a választ. Agnieszkában a kitűnő lengyel írónő valójában saját magát, és saját nyugtalan ifjúságát mintázza. S míg elbeszélése első nagyobbik részét a dolgos lengyel embernek szenteli – akit elsősorban Bogumil Niechcic személyesít meg –‚ a második részben erről a gyötrelmes útkeresésről nyújt őszinte képet, amelyben maga az írónő is csak a polgári humanizmus értékítéletéig jutott még el. A fasizmusnak és a lengyel nép szocialista forradalmának kellett bekövetkeznie, hogy a már idős írónő (1889–1965) a folyamatokat megértse a maguk teljességében.