Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

4. fejezet -

A magyarországi munkásság az I. világháború éveiben

KENDE János

A magyarországi munkásság az I. világháború éveiben

Aligha volt mélyebb szakadék az emberiség történetében annál, mint ami azon a „különös nyáréjszakán” hirtelen elválasztotta az önmagát túlélt 19. századot a 20.-tól. Ilja Ehrenburg írja memoárjaiban, hogy számára úgy tűnt: a régi évszázad 1914 augusztus elején ért véget, hogy helyt adjon a háborúkkal, forradalmakkal terhes új kornak. „Tegnap” még az állandóságot, biztonságot sugalló díszletek között élt, lakott, táplálkozott a munkás, az értelmiségi, a kispolgár Párizsban, Berlinben, Bécsben és Budapesten. Szecessziós arabeszkekkel túldíszített folyóiratok hirdették a modern kultúrát, a társadalmi haladást, pompás, tarka egyenruhákba öltözött katonák parádéi szórakoztatták a közönséget. S még a május elsejék is – bár a felvonulók vörös zászlók alatt meneteltek és éltették a világot megváltó, nemzetközi forradalmi szociáldemokráciát – mind jobban hasonlítottak a majálisokhoz. Az ünneplőbe öltözött munkásokon – a ruhák minősége természetesen nem látszik a fennmaradt felvételeken – nemigen látni a forradalmi elszántságot, szemre alig különböznek ugyanezen időszak kispolgáraitól, az ún. középosztályhoz tartozóktól.

Majd egy hirtelen vágás az idő filmjén, a biztonság elillan, jön a sorba állás, a jegyrendszer, a nélkülözés. A régi értékek összeomlásának, tagadásának talaján bekövetkezett a század művészi forradalma. A díszszemlék tarka, paradicsommadarak tollazatára emlékeztető egyenruháit felváltották a csukaszürkébe, kekibe öltöztetett katonatömegek, a menetoszlopokból mind több idős férfi, gyerekember képe villant a bámészkodó járókelőkre. A háború végén sokasodó munkástüntetéseken már nyoma sem maradt a majálisok hangulatának. Kopott ruhák, sápadt, sovány arcok, haragos tekintetek s a tömegben mind több a nő és a gyerek.

Nők, gyerekek a termelésben

A cezúra, a választóvonal a magyarországi munkásosztály életében is szembeötlő. Azok a változások, amelyek az ipari proletariátus létszámában, összetételében, koncentráltságában végbementek, az élet- és munkakörülmények romlása nyilvánvalóan befolyással volt a munkásság politikai magatartására.

Melyek voltak ezek a változások? Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a munkások száma felülmúlta az egy milliót, s ennek több mint 50%-a már a nagyiparban dolgozott. A nagyiparban alkalmazott nők száma meghaladta a 99 ezret, a keresők több min 22%-át. Javarészük a textiliparban, vendéglátóiparban és a kereskedelemben talált munkát. A háború azonban alapvető változásokat hozott a nők foglalkoztatottságában.

Közismert tény, hogy 1912 második fele óta tartós válság sújtotta a tőkés gazdaságot, s ez Magyarországot sem kerülte el. A munkanélküliek számát a háború élőestéjén mintegy százezerre becsülhetjük, de ezen felül egész iparágak dolgoztak félkapacitással (és fél bérért). A háborús válság gazdasági bizonytalanságai tovább növelték a munkanélküliek számát, s az erősödő szociális feszültség alkalmas lecsapolásának látszottak az egymást követő sorozások. Ebben a pillanatban senki sem gondolt arra, hogy rövidesen milyen nagy érték lesz a szakképzett munkaerő.

Az ipari munkások hadköteles évjáratait gyors ütemben vonultatták be és vetették harcba a háború legnagyobb véráldozattal járó ütközeteibe: a Szerbia elleni sikertelen offenzívába, a galíciai, majd a kárpáti csatába. A legszerényebb számítások szerint is tízezrekre rúgott az elesett, fogságba került ipari munkások száma.

A vérveszteségek pótlására – az ipari munkások elkésett felmentésein és közel 40 ezer hadifogoly foglalkoztatásán kívül – a hadiipari konjunktúra 1915-től kezdődő kibontakozása után a nőt munkaerőnek a termelésbe való fokozott bevonásával próbálkoztak. Így 1914 és 1917 között több mint 9 ezer fővel nőtt a nőmunkások száma az iparban, de a hadviselés szempontjából legfontosabb ágazatokban a növekedés jóval nagyobb méretű volt, pl. a vas- és fémiparban több mint 12 ezer, a gépiparban közel 7 ezer fő – míg a könnyűipari ágazatokban jelentős csökkenés figyelhető meg. A nők fokozottabb bevonása a vas- és gépiparba együtt járt – bár erre nem állnak rendelkezésre pontos statisztikák – a betanított munkások szerepének növekedésével.

A betanított munkások alkalmazását a hadiiparban bevezetett technológiai újítások tették lehetővé. A nagy szériák gyártásánál a munkamegosztás tökéletesítése módot nyújtott arra, hogy a nem szakképzett munkások ellássanak olyan feladatokat, amelyeket a háború előtt kizárólag szakmunkások végeztek. Így pl. megjelentek a nők az esztergapadok mellett. Ennek a köztes munkásrétegnek a gyarapodása az iparban csökkentette a szakmunkások és segédmunkások között, a háború előtt még igen nagy szakadékot, és egységesebbé tette épp a legkorszerűbb ágazatokban a munkásosztályt. Aligha véletlen, hogy 1916-tól épp ezek a rétegek jártak elöl a bérharcokban, így az 1916. februári Lipták, az 1916 júniusi Weiss Manfréd gyári sztrájkban, s ők kezdeményezték 1918 márciusában a 8 órás munkaidő bevezetését célzó, s végül vereséggel végződő akciót.

A nőmunkásoknak a mozgalmon belüli egyenjogúsítása is a háború „vívmánya”. 1914 előtt elképzelhetetlen volt, hogy a nagy szakszervezetek vezetésébe nők is bekerüljenek. A kissé szektajellegű nőmunkás egyesület, illetve néhány baloldali szociáldemokrata javaslatait a nőknek a vezetésbe való bevonására senki se vette komolyan. Ám alig néhány év telt el, s a legnagyobb szervezet, a vasasok szakmai szervezőbizottságaiba, az esztergályosoknál, a műszerészeknél, a lakatosoknál, a bádogosoknál beválasztották a nőmunkások képviselőit.

A „közönség” lassan azt is megszokta, hogy a villamosokon kalauznők dolgoznak. Tömegesen foglalkoztatott női munkaerőt a nagyipari jellegűvé váló bőr- és ruházati ipar, a vegyipar, sőt, megduplázódott a számuk a bányászatban és a kohászatban is, meghaladva a 3200 főt.

Hasonló változást figyelhetünk meg az alkalmazotti rétegeknél, ahol mind több „hadbavonult” tisztviselő helyét foglalták el a nők.

A gyermekmunkások száma – különösen a lányoké – emelkedett a háború éveiben, s 1917 végére, a bánya és kohóipart is ideszámítva, megközelítette az 54 ezret (a háború előtt számuk kb. 38 500 fő volt).

A nagyüzemek növekedése

A haditermelés igényei új üzemalapításokkal (pl. a győri ágyúgyár) a legkorszerűbb technikát és a legkvalifikáltabb munkaerőt igénylő új iparágak megteremtésével (repülőgép- és gépkocsi-ipar) közvetlenül is gyorsították a szakmailag és – ez ekkor együtt járt – a politikailag is legfejlettebb munkásrétegek tömörítését.

A muníciógyártásban valóságos üzemóriások keletkeztek. Míg az I. világháború előtt Magyarországon 50 olyan üzem volt, amely 1000-nél több munkást foglalkoztatott (ezekben összesen mintegy 96 ezren dolgoztak), a csepeli Weiss Manfréd-gyár munkáslétszáma a háború éveiben 3 ezerről 20 ezer fölé emelkedett. A hadiipari ágazatokban a fővárosban és környékén, valamint a vidéki ipari centrumokban egyáltalán nem volt ritka a 3–5 ezres üzemnagyság. Ezek az üzemek, így pl. a Weiss Manfréd, a Lipták Gyár, a Ganz-Fiat Autógyár, az albertfalvai, mátyásföldi és aszódi repülőgépgyárak a munkásmozgalom baloldalának képezték a szilárd bázisát, itt vetették meg leginkább a lábukat az 1917–1918-ban szerveződő ellenzéki mozgalmak, innen toborzódott a forradalmi szocialisták munkásbázisa, s ezt a befolyást „örökölte meg” az 1918. november 24-én megalakult Kommunisták Magyarországi Pártja.

Egy kiló húsért hat órai munka

A háború éveiben lényegesen romlottak a munkások élet- és munkakörülményei. Szinte minden iparágban megnőtt a napi munkaidő, csökkentek vagy stagnáltak a bérek, az üzemek militarizálásával a haditermelésre dolgozó gyárakban a fegyelmet katonai fenyítőeszközök alkalmazásával tartották fenn. Tehát a tőkések alaposan kihasználták a háborús kivételes törvények alkalmazásától tartó munkásmozgalom kényszerű elnémulását.

A háborús kormányzat, amely természetesnek találta, hogy a kivételes törvények minden szigorát alkalmazza a munkásokkal szemben, korántsem volt ilyen könyörtelen a földbirtokosok iránt. Magyarország úgy lépett be a háborúba, hogy gazdasági erőforrásait, készleteit nem vették számba, az élelmiszerek termelését és elosztását nem szabályozták. A gabonafélék árát csak mintegy fél évvel a háború kitörése után maximálták, s így nem zavarták a „termelőket” a kedvező értékesítési lehetőségek kiaknázásában. Az élelmiszerekre kivetett behozatali vámok eltörlésére, a kivitel korlátozására is csak elkésve került sor, s így sokáig zavartalanul, a hadsereg vásárlásaival is felhajtott magas áron értékesíthette áruját a „gazdaközönség”.

Az elrejtett készletek elkobzásáról szóló rendelet csak 1915 márciusában született, amikor alig volt már mit lefoglalni. A jegyrendszer fokozatos bevezetése sem segített, hisz az állam nem rendelkezett megfelelő készletekkel és nem volt lehetősége a kiskereskedelmi hálózat ellenőrzésére sem. Az eredmény a fogyasztói árak példátlan „megugrása” volt. A Népszava számításai szerint egy átlagos munkáscsalád élelmiszerszükségletének ára 1914 és 1917 között 400%-kal nőtt, a ruházati cikkek árnövekedése még ennél is magasabb, 500–1000%-os volt. 1914-ben egy munkás 1 kiló húsért 2 órát, 1917-ben 6 órát, egy pár cipőért 14 helyett 50, egy öltöny ruháért 80 helyett 300 órát dolgozott, amint ezt Varga Jenő megállapította. Mivel az „igazi” nyersanyag megfizethetetlen volt, megjelentek a pótanyagok: a csalánszövet, a fatalpú cipő, a fémből készült cérna, az egyre romló minőségű liszt, és édességnek a babból, sárgarépából készített sütemény.

Szakszervezetek a munkások védelmében

Az ipari munkások bére az 1915 nyári mélyponthoz képest fokozatosan emelkedett a panaszbizottságok kiépülésével, s ami összefüggött ezzel, a szakszervezetek növekvő aktivitásával. A panaszbizottságokat a honvédelmi miniszter rendelete alapján szervezték meg 1916 februárjában, s a háború végéig többször bővítették jog- és hatáskörüket. Céljuk az volt, hogy a háborús inflációban lehetőleg arányban tartsák az árakat és a béreket, s így elejét vegyék a munkásság önálló fellépéseinek. A bizottságokban az állam, a munkáltatók, illetve a munkásosztály érdekképviselőiként a szakszervezetek megbízottai foglaltak helyet. A szakszervezeteknek ez az állami „elismerése” lehetőséget adott befolyásuk állandó fokozására. Az így kiküzdött emelések azonban minden erőfeszítés ellenére sem érték el az inflációs árnövekedést.

Rosszabbul alakult a helyzete azoknak a rétegeknek, amelyek 1917-ig nem támaszkodhattak szervezeteik védelmére (alkalmazottak, műszaki tisztviselők, mérnökök, előmunkások, művezetők). Béreik 1917 nyaráig alig változtak, életszínvonaluk gyorsabban romlott, mint az ipari munkásságé. Magasabb társadalmi presztízsüket, korábban élvezett kiváltságaikat a háborús nyomorúság semmivé tette, s ez a körülmény vezette e rétegeket 1917 derekától mind nagyobb tömegben az osztályharcos munkásmozgalomba.

Bresztovszky Ede a Huszadik Század 1916. januári számában tanulmányt közölt az ipari munkásság háborús életkörülményeiről. Megállapította, hogy a dolgozók kénytelenek jövedelmük 70–75%-át élelmiszerre költeni, hogy egyáltalán dolgozni tudjanak, s így mind kevesebb tellett ruhára, élvezeti cikkekre, kultúrára. Idézett cikkében néhány külvárosi iskola tanítóinak felmérése alapján összeállítást közölt arról, hogy ilyen áron is milyen gyatra életszínvonalat biztosíthatnak a munkások családjuknak. A vizsgált 30 háztartásból 9-ben egyáltalán nem, 11-ben heti egy alkalomnál ritkábban került hús az asztalra, a gyerekek alig jutottak tejhez, a fő táplálék a kenyér, a leves és az üres főzelék maradt.

Magyarország népe a háború második esztendejében olyan új, addig soha nem látott jelenségekkel ismerkedett meg, mint a jegyrendszer, a sorban állás, az állandó áruhiány és a feketepiac.

„Seprés előtt”

Ágoston Péter háborús naplója néhány jellegzetes epizóddal érzékelteti ennek az „ismerkedésnek” a hangulatát. Városában, Nagyváradon, 1915 júniusában és októberében a vásárlók megrohanták a megállapított árnál drágábban áruló kofákat és elvették áruikat. Az októberi verekedésnek halálos áldozata is volt. Ágoston közli az Esztergomi Lapok 1915. június 4-i számának hirdetését, amely „frissen lőtt vetési varjakat” kínált eladásra. S egyre-másra robbantak ki az éhségtüntetések 1915 februárjában Pozsonyban, 1915 júniusában Csepelen, 1916 júliusában Hódmezővásárhelyen.

A háború kísérőjelenségeként egyre csökkent a dolgozó rétegek fizikai ellenállóképessége, ami pontosan kiderül a betegpénztárak éves jelentéseiből. Rég kiirtott járványos betegségek pusztítottak ismét a városi lakosság soraiban is, a kiütéses tífusz és a kolera. A tbc mellett a frontról hazatérők új morbus hungaricust terjesztettek, a különféle nemi betegségeket, s a háború vége felé a csecsemőhalandóság az 50%-ot is túllépi.

Növekedett a gyermekbűnözés. A rendőri büntetőbíróságok 1917-ben közel 8 ezer fiatalkorú ügyét tárgyalták, míg a fiatalkorúak bíróságának ügyforgalma a fővárosban 1917-re, 1914-hez képest csaknem megduplázódott, s megközelítette a 9 ezret. Az orvoslás módja egy korabeli gyógypedagógus tanulmánya szerint az önálló gyermek-rendőrség szervezése lenne. A fenti adatok fényében e testületnek bizonyára lett volna dolga.

Indokoltan jósolta meg Fényes László polgári ellenzéki politikus és újságíró egy 1918 júniusában elmondott parlamenti interpellációjában: hamarosan „rettenetes seprés lesz az országban”.