Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

3. fejezet -

A paraszti életmód a kapitalizmus hajnalán

VÖRÖS Antal

A paraszti életmód a kapitalizmus hajnalán

A reformkor jobbágyfelszabadításért küzdő liberális nemzedéke, látva a parasztság elmaradott gazdálkodását, abban az illúzióban élt, hogy a föld és a munkáskezek felszabadítása, e téren is gyors változást teremt és a feudalizmus korának nagyrészt önellátásra berendezkedett, kezdetleges gazdálkodást űző jobbágyparasztja pár esztendő leforgása alatt korszerűen gazdálkodó, tőkés kisárutermelő parasztbirtokos lesz. Úgy látták, hogy a paraszti szorgalomnak csak két mozgató rugója van, a „szabadság és a tulajdon”. „A szabad tulajdon gondolatában – írták – varázserő rejlik, mely az indolentiát elrezzenti, minden szunnyadó erőt a munkásságra költ…”

Az 1850-es évek azonban hamarosan megmutatták, hogy a „szabadság és tulajdon” önmagukban még távolról sem elégségesek a hőn remélt fordulat megteremtéséhez, az ősöktől örökölt termelési rendszer és a generációkon át beidegződött életforma gyors megváltoztatásához. Az 1850-es, 1860-as évek sajtója tele van panaszokkal, hogy a volt jobbágyok ugyanúgy gazdálkodnak, mint a robot és dézsma időszakában, hogy azok, akik földjeiket úgy ahogy megművelték, szabad idejükben pénzért dolgozni el nem mennek, inkább könnyelműsködéssel töltik napjaikat. A Gazdasági Lapok Moson megyei tudósítója 1855-ben arról írt, hogy a volt jobbágyok a felszabadulás biztosította előnyöket „gazdaságuk javára kellően felhasználni, s így jólétük emelésére fordítani nem képesek”.

Az erdélyi Nagy-Küküllő megyében a néprajzi gyűjtők még fél évszázad múltán is megtalálták annak a dalnak a szövegét, melyben a parasztok így tömörítették a felszabadulás jelentőségét:

Hála Isten nyughatunk,

többet nem robotolunk;

dézsma, robot elveszett,

mulathatunk eleget.

A felsorolt panaszokat három, jól elkülöníthető csoportra oszthatjuk: a) könnyelműsködés, b) idegenkedés a napszámos munkától és c) ragaszkodás a feudalizmus korából örökölt gazdálkodási rendszerhez. Az elsőre, még ha sokak elbukásához vezetett is, nem kell sok szót vesztegetni, mert egyéni hajlamokról van elsősorban szó és nem egész társadalmi osztály sajátos magatartásáról. A napszámos munkától való idegenkedés is érthető, hisz – erre az idézetek is utalnak – a rosszemlékű robotot juttatta a volt jobbágyok eszébe. Bizonyára sokan akadtak köztük olyanok is, akik némi kárörömmel nézték a nemrég még botoztató földesurat, hogy most kellő felszerelés és munkaerő nélkül, régi hatalmát elveszítve mint kérleli volt jobbágyait. Bonyolultabb kérdés a harmadik és ennek megértéséhez már vissza kell nyúlnunk az 1848 előtti idők hagyatékához.

Ismeretes, hogy a feudalizmus mennyire akadályozta a jobbágy-parasztság racionális gazdálkodásának a kibontakozását. A jobbágyfelszabadításért küzdő reformerek feudális rendszerünknek e paraszti szorgalmat gátló és munkaerkölcsöt demoralizáló hatásáról így vélekedtek: „A jobbágy örökre el van foglalva hol úrdolgával, hol... más tartozásai teljesítésével: és így nem ura saját idejének; önállólag nem kezdhetvén semmibe, és azt nem folytathatja sok ideig, hozzá szokik ahhoz, hogy parancsoljanak neki, mint a gyermeknek, mert különben magától mihez sem kezd…” „Munkásság akkor ébred fel az emberben, midőn hasznot remél; mivel a paraszt munkái igen rosszul jutalmaztatnak meg, és ő véres verítékével is csak kevésre mehet korunkban, megkedveli a dologtalanságot…”

A hagyományos gazdálkodás továbbélése

A robot- és dézsmarendszerről mondottak érthetővé teszik, hogy a jobbágyparaszti gazdálkodás 1848 előtt miért nem lépte túl a háromnyomásos gazdálkodás szintjét. Ez a földművelési és határhasználati rendszer divatozott az ország legnagyobb részén. A falu határának szántóföldjét három, megközelítőleg azonos nagyságú részre, dűlőre osztották. Az elsőbe őszi, a másodikba tavaszi gabonaféléket vetettek, a harmadikat ugaron hagyva pihentették és a legelő jószág járta. A következő ciklusban az ugart feltörték és a pihentetett földbe ősziek kerültek, ezek helyére pedig a tavasziak stb. Ez a földművelési rendszer nyomáskényszerrel párosult, ami nemcsak azt jelentette, hogy az első dűlőbe mindenki csak őszit, a másodikba csak tavaszi gabonát vethetett, hanem azt is, hogy a vetést és betakarítást mindenkinek azonos időben kellett végezni. A takarulás után ugyanis a tarlóra a legelő jószágot hajtották.

A háromnyomásos gazdálkodás gabonatermelő rendszer volt, mert a kapások és takarmányfélék részére az eltérő betakarítási idő miatt nem adott helyet. Ezeket csupán a belsőségek kisebb parcelláin termelhették, mivel azok nem estek bele a nyomáskényszerbe. A nép nyelvén „fordulás”-nak nevezett gazdálkodási rendszer az egyéntől nem követelt különösebb termelési szakismeretet, de munkaigénye sem volt számottevő, mert csupán az őszi és tavaszi vetés és az aratás idején vette igénybe a termelők munka erejét. Nemhiába beszéltek a kortársak fordulós gazdaság „kényelmes” munkaritmusáról.

A felszabadult jobbágyság ezekkel a termelési ismeretekkel és beidegződött munkaritmussal lépte át a polgári átalakulás küszöbét. A robot eltörlésével ugyan számottevő paraszti munkaerő és igaerő szabadult fel, de intenzívebb gazdálkodásra nem is gondoltak és nem is gondolhattak, mivel erre a rendszer nem adott lehetőséget. Pedig az 1848-as forradalmakat követően igen kedvező, sőt mondhatjuk, páratlan méretű gabonakonjunktúra időszaka köszöntött a mezőgazdaságra. A közel három évtizeden át tartó kereslet alapja Nyugat-Európa országai ipari termelésének a fellendülése volt. A vasúthálózat gyors kiépülése és a gőzhajózás fejlődése pedig nálunk is segítette mezőgazdaságunkat, hogy kihasználja a piac nyújtotta lehetőségeket.

A mezőgazdasági szakemberek az 1850-es évek elején abban bizakodtak, hogy már csupán a birtokviszonyok rendezetlensége tartja vissza a volt jobbágyokat az intenzívebb gazdálkodástól. Ugyanis nemcsak a legelőket és erdőket használta közösen a falvak népe és a volt földesúr, hanem gyakran szántóik is egymáséi közé ékelődve terültek el. Midőn az 1853-ban kiadott császári pátens alapján a közös használatú földek elkülönítése megindult, e munkálatokat tagosítással is egybe lehetett kapcsolni. A parasztok azonban mindenütt három tagban kérték ki földjeiket, hivatkozva a határ változó talajminőségére, vagy a pásztákban pusztító jégverésre. A fő ok azonban minden esetben a megszokott termelési kultúrájukhoz, a háromnyomásos gazdálkodáshoz való ragaszkodás volt, amely a felszabadulás és a gabonakonjunktúra következtében váratlan javulást hozott életmódjukba.

A kedvező áraktól ösztönözve a parasztok igen sok helyen feltörték a részükre kihasított közös legelőket, az alföldi falvak határában a korábban rideg tartásra használt pusztákat, hogy minél több gabonát termelhessenek. Az ország szántóterülete 1850 és 1867 között kb. 920 ezer hektárral (10%) növekedett. Ez a külterjes fejlődés, melynek árnyoldalai majd a későbbi évtizedekben mutatkoznak meg, annak volt köszönhető, hogy a konjunktúra kihasználása nem követelt a parasztságtól új termelési ismereteket, nem követelt változást a generációkon át alakult életmódban és szokásokban.

A hagyományos életmód

A gabonatermelésen alapuló háromnyomásos gazdálkodás kényelmes munkaritmusához igazodott a parasztcsaládok munkaszervezete és életmódja. Igen határozottan kirajzolódott az egyes munkák kor és nemek szerinti elkülönülése, alkalmazkodva a mezei munkák és az önellátás szabta követelményekhez. A korabeli tudósítások szinte egybehangzóan állítják, hogy a nők a mezei munkában többnyire csak nyáron, szénagyűjtés és aratás idején vettek részt. Hasonló volt a fiatal legények helyzete. A kaszálás, aratás, szántás, vetés megtanulásának – húsz esztendő körül – szinte férfivá avatás jellege volt.

A munkálkodás mértéke attól is függött, hogy milyen volt a termés. Keleti Károly, a kiváló statisztikus az 1860-as évek végén írta, hogy az alföldi paraszt, aki termését családjával együtt le tudná aratni, bőséges égi áldás esetén már „zsírosan élelmezett, jó sok boron s pálinkán tartott részessel takaríttatja be.” De nemcsak az Alföldön volt így. Hasonló tudósítások szólnak a dunántúli parasztságról is.

A nők munkaidejének legnagyobb részét a háztartási munkák, a család ruházkodásával kapcsolatos teendők kötötték le. Iparossal csupán a férfiak ünnepi felső ruháit, a cifra szűrt, ködmönt, bundát és mindkét nem lábbelijét készíttették... A mindennapi használatra szolgáló ruhaféléket, az ágyneműt, a családi ünnepeken előszedett abroszokat otthon állították elő. Az ezekhez szükséges kender vagy len termelése és feldolgozása (áztatás, törés, tilolás, fehérítés, fonás, szövés stb.) már a nők feladata volt és igen sok időt vett igénybe. Az asszonyok megítélésében a legfőbb mércének azt tekintették, hogy hogyan tud szőni, fonni.

A népművészet virágkora

A konjunktúra időszakában az emelkedő jólétnek a hatása hamarosan megmutatkozott a parasztság életének minden területén, de leggyorsabban a ruházkodásban. Az 1848 előtt még jobbadán szegényes díszítésű népviselet ebben az időben virágzott ki, vidékenként változó gazdag díszítéseivel, színpompájával, amit, vagy inkább aminek már kiveszni kezdő maradványait a századforduló néprajzi gyűjtői joggal csodáltak meg. A női felsőruhák alapanyagául ugyan már nagyrészt a gyáripar termékeit használták, de ezekből egy-egy ünnepi szoknya, blúz, kötény, főkötő stb. elkészítéséhez, díszítő mintáinak kivarrásához vagy hímzéséhez már hetekig tartó türelmes munka kellett. Az elemi iskolából kikerülő lánynak nem is igen volt férjhez meneteléig más munkája, mint kelengyéjének a készítgetése. Az egész népviselet tehát csak egy olyan gazdálkodási rendszer mellett bontakozhatott ki, amely nem tartott igényt a nők mezei munkájára.

A kor népművészetének napjainkig megmaradt darabjain, múzeumokban őrzött példányain elgyönyörködhetünk mint egy nép művészi érzékének kifejezőin, de a historikussal mégis azt mondatják, hogy a készítésükhöz szükséges idő és használatuk szöges ellentétben állt a polgári fejlődés racionális követelményével. A ruházkodás és lakásdíszítés elveszítette funkcióját és a tisztaszoba pihenésre ritkán szolgáló ágyaiban tornyosuló hímzett párnák sokkal inkább a szokásokká kövesedett hivalkodást fejezték ki, mint a reális szükségleteket

Hasonló vonásokat a paraszti élet minden területén megfigyelhet a kor kutatója. A nagyobb mezőgazdasági munkáknak (aratás, őszi betakarítás, szüret stb.) gyakran a kezdete is, de befejeződése elmaradhatatlanul ünneppel zárult. Ezeket aztán napokkal megelőzte az asszonyok sütése-főzése, készülődése. A családi ünnepek a keresztelők, lakodalmak pedig ugyanúgy a kivagyiság kifejezői lettek, mint a ruházkodás. Hogy három, négy vagy öt napon át tartott-e a lakodalom és mennyi vendéget hívtak, az egyben a család anyagi erejét demonstrálta a falunak. A szokások szertartásszerűvé formálták már az előkészületeket is, a leánykéréstől a vendéghívásig. A mindezt betetőző lakodalomra pedig napokon át készültek: vágták a disznót, borjút, vagy birkát – módosabb családoknál az ökröt, baromfikat, gondoskodtak arról is, hogy bőven legyen bor, pálinka. A hetedhét falura szóló lakodalmak aztán gyakran évekre felborították egy-egy parasztcsalád bevételi és kiadási mérlegének az egyensúlyát – különösen, ha a következő évben vagy években rossz lett a termés –‚ de ezt már, amennyire lehetett, titkolni igyekeztek. A kellemetlen következményekből nemigen okultak, mert mást diktált a szokás, a tradicionális paraszti élet íratlan törvénye.

A külsőségekben megmutatkozó fényűzés a hétköznapok igénytelenségével, vagy nélkülözésével párosult. A külföldi utazó, aki csak vasárnap, a templom előtt látta a falusi népet, azt gondolhatta, hogy nálunk csupa gazdag ember él a falun. A hónapokon át készült ünnepi viselet és a lakóházak ökölnyi, gyakran ki sem nyitható ablaka egyformán jellemzője volt e kor paraszti életének.

A kasztszellem

A falvak mindennapi belső életét szabályozó törvények messzemenő tekintettel voltak a parasztság vagyoni helyzetére. Keleti Károly a kiegyezés idején panaszkodott keserűen a „Csodálatos kasztszellem” miatt, mely „szerte dívik az országban”, és „már a zsellért is lenézi a féltelek birtokosa, a hatökrös gazda meg nagy úr a faluban, kihez még a kisbíró se mer kalappal a fején szólani”. Mindnyájan azonos jobbágysors viselői voltak. Az azonosság tudata azonban már legfeljebb csak felfelé érvényesült. A falvakon belül erősebb lett az a tudat, hogy akinek egész telke van, az nem lehet egyenlő a fél, negyed vagy zsellértelek tulajdonosával. A külterjes gazdálkodás, midőn a boldogulás alapjának egyedül a nagyobb és nem az intenzívebben művelt földet tekintették, felerősítette ezt a múltból hozott szemléletet. Ennek megfelelően alakult a falvakon belüli kapcsolatok rendszerének íratlan regulája, hogy kinek milyen megszólítás, köszönés járt, hogy kinek mi illett mi nem. A falutörvény nemcsak azt szabta meg, hogy milyen ünneplőruha dukált a telkesgazdának, milyen a fertályosnak vagy zsellérnek, hogy hány napos lakodalmat illett tartani egyiknek és a másiknak, hanem azt is, hogy ki hová, hányadik padba ülhet a templomban, kinek mikor illik adót fizetni stb. A zsellér fia még a falusi legények virtuskodó birkózósában és ujjhúzásában sem illett, hogy erősebb legyen a telkesénél. Ha valaki mégis átlépte e szabályokat, azonnal megindult a szóbeszéd: mit akar ez a koldus?

A kasztszellem nem tűrte meg a falun belüli regulák áthágását. Csak típusokat tudott elviselni, jobbra, többre törő egyéniségeket azonban nem. Verseny legfeljebb csak az egyenlők között lehetett. Az egyén tudását, szorgalmát, nem tekintették értékmérőnek. Arról viszont egy sor tudósítás szól, hogy aki nagyobb szorgalommal, gondosabb munkával ki akart törni a maga kereteiből, azt valósággal akadályozták. Az örökölt státus fenntartásának pedig általános módja volt az azonos fokon lévő családok gyermekeinek az összeházasítása, egyes vidékeken pedig az egyke.