Ugrás a tartalomhoz

História 1979-04

Kertész István , Sarlós Béla , Vörös Antal , Kende János , Pintér István , Szokolay Katalin , Komjáthy Miklós , Rozsnyói Ágnes , Sipos Péter , Rázsó Gyula , Vörös Vince , Rényi Zsuzsa , Molnár György , Szász Zoltán , Györffy György , Ritoók Zsigmond , Zombori István

História

1. fejezet -

December 25. A Nap ünnepe

KERTÉSZ István

A Nap ünnepe

December 25.

Amikor Kleanthész sztoikus bölcselő a Kr. e. 2. században a Napot az új világ uralkodójának nevezte, akkor lényegében a korabeli filozófia és asztrológia egyik népszerű tételét foglalta össze: a Nap uralkodik az összes többi égitest felett. A Nap és a többi bolygó viszont – hirdette az asztrológia – meghatározza az emberek sorsát. Ez a nézet úgy illeszkedett a régi vallási elképzelésekhez, hogy az olümposzi isteneket fokozatosan a csillagok világába költöztette. A pergamoni könyvtár természettudós vezetője, Kratész, aki a Kr. e. 2. században az első földgömböt is megalkotta, magától értetődően azonosította Apollón istent a világot és így az emberiséget is uraló Nappal, Zeuszt pedig az égbolttal.

Az időszámításunk kezdete körüli időszak mediterrán világában lassanként egy Nap-középpontú vallási élet alakult ki s ennek életképessége tovább nőtt a Caesar által Kr. e. 46-ban az egyiptomi naptár alapján kidolgozott Julianus-naptár elterjedése révén, mely a Nap mozgásához viszonyította az időszámítást. A Kr. u. 5. századi Macrobius alig győzi felsorolni a régi görög, római, egyiptomi, szíriai, kis-ázsiai pantheon azon istenségeit, akik az elmúlt századok során a hívők képzeletében a Nappal azonosítva jelentek meg: Liber, Mars, Mercurius, Aszklépiosz, Héraklész, Szarapisz, Adonisz, Attisz, Iszisz, Pan, Saturnus, Juppiter, Hadad (Sat. I. 17. 3.).

A Nap tisztelete benyomult az uralkodók kultuszaiba is, jelképezve a monarchák isteni eredetű és Napként az állam fölé magasodó hatalmát. Nagy Sándor egyik utódhadvezére, Antigonosz még tréfálkozott, mikor udvari költője a görög napisten, Héliosz fiának nevezte őt. „A rabszolgám, aki éjjeliedényemet tisztítja, ennek aligha van tudatában” – mondta (Plutarkhosz, Moralia 182 c.). Ám a tréfálkozó Antigonosz fia, Démétriosz makedón király már Napként tiszteltette magát, s a sort később római császárok is folytatták, Caligulát „új Nap”-nak nevezték. Nero a pénzérméken fején sugárkoszorúval jelent meg.

Téli napforduló

A Nap kultikus középpontba kerülése következtében növekvő jelentőséggel nyertek azok az időpontok, melyek e bolygó csillagászati jelenségeihez fűződtek. Elsősorban a téli napforduló, a december 21-ét követő naphosszabbodások hívták fel magukra az emberek figyelmét. Ezt a természeti jelenséget a hívők a Nap újjászületéseként ünnepelték. December 25-én – mely a Julianus-naptár szerint az év legrövidebb napja – tartották Szíriában az emeszai Héliosz ünnepét. A Kr. u. 2. sz. elején Bassianus római császár maga is eme istenség papjává avattatta magát, s ezért megkapta a Heliogabalus melléknevet ( az isten főniciai neve ugyanis Elagabal = hegy istene). Alexandriában a Kikéllia ünnepet tartották ezen a napon, s Iszisz istennő papja a „Szűz által szült növekvő fényt” – vagyis a gyermek Horoszt – üdvözölte. Egy alexandriai kalendárium a Nap születésnapját tette erre a napra.

Ugyancsak a téli napfordulóhoz kapcsolódott a téves időszámítás miatt január 6-ra állandósult Aión-ünnep. Aión az örökké megújuló idő istensége volt, mindenekelőtt Szíriában, Főníciában és Alexandriában tisztelték. Kultuszának csúcspontját a január 5-ről 6-ra virradó éjjelen évenként megtartott ünnepség jelentette. Ezen az éjszakán az isten képmását, egy fából készült, homlokán, kezein és térdein arany keresztpecséttel ellátott, meztelen istenszobrot, kiemelték a Koré templom földalatti szentélyéből, körmenetben körülhordozták, majd visszatették a helyére. Közben ezt kiabálják: „Ma, ebben az órában Koré (értsd: a Szűz) megszülte Aiónt.” Az Aión-ünnep népszerűsége Keleten olyan nagy volt, hogy Jézus születésnapját is sok helyütt január 6-ra tették, később pedig megkeresztelését ünnepelték ezen a napon.

A termékenyítő Nap születését ünnepelték Sol invictus (a győzhetetlen Nap-isten) és a vele azonosított Mithrasz december 25-én tartott születés napján. Az iráni Mithrasz, az újszülött Napgyermek, az eget jelképező sziklából született. A meztelen fiúcskához először pásztorok imádkoztak. A csodás ifjú egyik legjelentősebb tette a vad bika megölése volt. Az elfogott bikát annak hátára ülve döfte le, s íme a bika halála új életet teremtett. Az állat véréből szőlővessző sarjadt, farkából gabonakalászok nőttek ki. A mítosz központi gondolata jól nyomon követhető: a régi Nap halála teremti meg az Új Napot.

A téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepek az új Nap születését általában a szűztől fogant Napgyermek létrejötteként üdvözölték. De kire gondolt Ióannész Khrüszosztomosz (Aranyszájú János) egyházatya, mikor Kr. u. 386. december 25-én Antiokheiában tartott beszédében‚ az égből földre szállt Napot köszöntötte? (Idézi Usener id. m. 223. sk.)

Pogány és keresztény ünnep

Amióta Aurelianus császár Kr. u. 274-ben bevezette Sol invictus kultuszát, s az általa építtetett Nap-templom alapítási napján, minden év december 25-én megünnepelték a „győzhetetlen Nap-isten” születését, ez a nap a római birodalom nem keresztény lakosságának egyik legkiemelkedőbb vallási ünnepéve vált. Az ünnepnap jelentősége tovább nőtt Diocletianus uralkodása idején, aki az előbbi istenséggel azonosított Mithraszt tette meg állama isteni védnökévé. Később Flavius Claudius Julianus császár (uralk. Kr. u. 360–363), a kereszténység ádáz ellensége, még beszédet is mondott a Sol invictus születése alkalmából. Sok keresztény is részt vett a Napisten látványos születésnapi ünnepségén, mely egyébként a zsidó hivőknek sem volt idegen, akik viszont a saját chanuka ünnepük rokonát ismerhették fel benne. A Kiszlev (nov–dec.) hónap 25-én kezdődő nap (ez csak kivételesen esik egybe december 25-tel) a zsidóság napforduló ünnepe, mikor – a vallás értelmezés szerint a szentély újjáavatásának emlékére – nyolc napon keresztül növekvő számú mécseseket gyújtanak.

A kereszténység asszimiláló törekvése érvényesült abban a szándékban, hogy a téli napforduló népszerű „pogány” ünnepnapját, december 25-ét a saját ünnepévé változtassa át. E szándék jegyében igyekezett az előbb említett Ióannész Khrüszosztomosz bebizonyítani, hogy ezen a napon született Jézus Krisztus is. Hogy pedig ez a tanítás minél több hívőt nyerjen meg, felhasználta az Újszövetség azon párhuzamait, melyek Jézust mint a fény, a Nap megtestesítőjét ábrázolják (pl. Máté IV. 14. sk., János IX. 3.). A december 25-én született, „égből földre szállt Nap” – kit beszédében az egyházatya köszöntött – tehát maga Jézus Krisztus volt.

A kereszténység Megváltójának születésnapját azonban sokan, sokféle időpontban ünnepelték. Január 6-án, március 23-án, május 20-án is megemlékeztek például a „nagy eseményről”, ugyanis az evangéliumok Jézus születésnapjára nézve semmilyen konkrét támpontot nem adnak. Ióannész Khrüszosztomosznak így érvelnie kellett a december 25-i dátum mellett, ha azt akarta, hogy antiokheiai hívei ekkor ünnepeljék a „Napként leszálló” Jézus születését. Idézett beszédének érvelése igen figyelemre méltó, hiszen az egyház több évtizede érvényes hivatalos álláspontját is tükrözte. Az egyházatya Lukács evangéliumára hivatkozva közölte, hogy Erzsébet, Zakariás főpap felesége, 6. hónapja volt terhes Keresztelő Jánossal, amikor Mária megkapta az angyali üzenetet arról, hogy megfogant. Aki tehát Jézus születési idejére kíváncsi, könnyen kiszámíthatja azt, nem kell mást tennie, mint Erzsébet teherbeesésétől 6+9=15 hónapot számolni. Az önkényes fejtegetés szerint Lukács evangéliuma alapján Zakariás az engesztelés napjának ünnepén kapott ígéretet az Úr angyalától arra, hogy felesége fiút fog szülni (Lukács I. 9 sk.). Ezt az ünnepet a zsidóság Tisri (szept.–okt.) hónap 10-én tartotta. Abban az évben, melyben Ióannész ezt a beszédét elmondta, Tisri 10, a Julianus-naptár szerint szeptember 27-re esett.

A szeptember végétől számított 6. hónap március végén telik le. Ekkor történt meg tehát az Újszövetséget történelmi dokumentumként értékelő és önkényesen értelmező egyházatya szerint Mária megfoganása. Március 25., a tavaszi napforduló utáni harmadik nap, a Jézus pogány előzményeként számon tartott Attisz újjászületési ünnepnapja volt. Ezt a régi Nap-ünnepet, melynek eredeti tartalma a nappal látható hosszabbodásának megünneplése volt, a kereszténység később Mária, „a mindig szűz szent Istenszülő” ünnepévé avatta. A március 25-től számított kilencedik hónap december 25-én végződik. Íme Ióannész gondolatmenete, melynek végén eljutunk Jézus születésnapjához!

Az első karácsony

Tudjuk már most, hogy milyen jelentősége volt december 25-nek az ókori világ kultuszaiban, nyomon kísértük azt is, milyen érvek és okok alapján tekintették ezt a napot Jézus születésnapjának Egy lényeges kérdésre nem adtunk meg választ: mikor volt az első karácsony? Antiokheiában 386-ban tartották meg első ízben – éppen Ióannész hatására – Jézus december 23-i születésnapját, vagyis a karácsonyi ünnepet. Azonban nyilvánvalóan egy régebbi szokásról van szó.

Hippolütosz egyházatya, aki Dániel könyvéhez írt kommentárjában már december 25-re tette a születésnapot, Kr. u. 217-ben I. Calixtus római püspöksége idején az államhatalommal kiegyezni kívánó hivatalos egyházzal szemben egy szakadár közösséget hozott létre. Tiltakozásul az ellen, hogy Caracalla császár anyja, a szír származású Julia Domna hatására a Nap december 25-i ünneplése egyre nagyobb tért nyert a birodalomban, saját híveivel ezen a napon emlékezett meg Jézus születéséről. Ezután még hosszú ideig csak a hivatalos egyházzal szemben álló csoportok – mint például az afrikai Donatus püspök hívei – merték december 25. keresztény ünneppé változtatásával kihívni az állam haragját.

Megváltozott a helyzet a kereszténység államvallássá történt elismerésével. A Kr. u. 334-ből származó kalendárium, melyet Rómában állított össze egy bizonyos Furius Dionysius Filocalus, már hivatalos egyházi ünnepként tünteti fel december 25-ét. Damasus római püspök pedig, akit Gratianus császár 378-ban a birodalom nyugati fele egyházi irányítójának nevezett ki, az egész fennhatósága alatt álló területen kötelezővé tette a karácsony megünneplését.

Irodalom

Hahn István: Az idő története Bp. 1969.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Vallástörténeti tanulmányok. Bp. 1960. (Chistophorus.)

H. Usener: Das Weihnachtsfest. Bonn 1889.

W. Hartke: Über Jahrespunkte und Feste insbesondere das Weihnachtste Berlin 1956.

J. Leipoldt–W. Grundmann: Umwelt des Urchristentums I–III. Berlin 1967.