Ugrás a tartalomhoz

História 1979-02

Makkai László , Erényi Tibor , Pölöskei Ferenc , Juhász Gyula , Castiglione László , Kristó Gyula , Urbán Aladár , Esti Béla , Benczédi László , Anderle Ádám , Szakály Ferenc , Unger Mátyás , Bíró Ferencné , Mautner Zsuzsa , Szabolcs Ottó , Hársfalvi Péter , Stemlerné Balog Ilona , Bölöny József , Petneki Áron

História

7. fejezet -

A Vadnyugat hõskora

URBÁN Aladár

A Vadnyugat hőskora

Kevés olyan fogalom van, amely szerte a világon a fiatalok és öregek számára olyan ismerős volna, mint a Vadnyugat. Az indián- és cowboy-történetek az ifjúság egymást váltó generációinak kedvenc olvasmányai. A mozi, majd a tv jóvoltából pedig felújított és új filmek sora – jók s rosszak, vegyesen – újból és újból felidézi a Vadnyugat történetének egy-egy, többnyire eszményített epizódját, ahol a gonosz banditák (vagy a kegyetlen indiánok) végül is elnyerik büntetésüket, a keményöklű cowboyok és keményen dolgozó, hős telepesek jutalmukat – a szerelmes fiatalok pedig egymás kezét. A sajátos természeti környezet és a feszültséggel teli történelmi háttér még közepes film esetében is növeli az érdeklődést, amelynek középpontjában természetesen a kaland áll. A Vadnyugat története pedig valóban bővelkedik igazi kalandokban.

Előre, Nyugat felé!

Az olvasó vagy a néző azonban ritkán gondol arra, hogy amit lát, az valójában az amerikai nép „nagy kaland”-jának része, a valóságos történelem egy-egy epizódja, amely újból és újból megismétlődött egy kontinens nagyságú területen. A telepesek kockázatos utazása, a letelepedés nehézségei és az indiánok meg-megújuló támadásai gyakorlatilag végigkísérik az Egyesült Államok lakosságának életét szinte a kezdetektől, vagyis attól a pillanattól, hogy a 17. század elején az első telepesek megvetették lábukat a keleti partvidéken, az Atlanti-óceán partján. Innen indult el a „Nyugat felé haladás”, amelynek során az Egyesült Államok történelmileg viszonylag rövid idő alatt nemcsak megszerezte, de be is népesítette az észak amerikai kontinens közel felét az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig.

A függetlenségi háborút követő 1783. évi béke eredményeként a keleti partvidék 13 volt gyarmata megduplázta eredeti területét, mivel az Egyesült Államok új nyugati határa ekkor a Mississippi folyamánál húzódott. 1803-ban Napóleon eladta az Államoknak a volt francia gyarmat, Louisiana, Mississippin túli területeit, ami újabb hatalmas terjeszkedési lehetőséget biztosított. 1845-ben csatlakozott az Unióhoz Texas, amely 1836-ban vált ki a Mexikói Államszövetségből. 1846-ban Anglia lemondott az addig az Államokkal közösen birtokolt Oregon-területről (a mai Oregon, Washington és Idaho államok), s az 1846–48-as amerikai–mexikói háború eredményeként az Egyesült Államok elfoglalta a mai Kalifornia, Nevada, Arizona és New Mexikó államok területét. Ezzel 1846-ban és 1848-ban az Egyesült Államok birtokába vette a Csendes-óceáni partokat és befejeződött a „tengertől terjeszkedés első szakasza. 1848-ban, a Mexikóval kötött béke időpontjában a hatalmas Mississippin túli területek nagy része vadon, az indiánok által gyéren lakott síkság volt. Úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok 20 milliót meghaladó népességének legmerészebbjei sem fogják egyelőre elhagyni a Nagy Folyam nyugati partján létrejött új államokat és a Nagy Síkság prérivárosainak körzeteit, ahol elegendő hely kínálkozott még sokmillió telepesnek. A véletlen azonban más irányt adott a fejlődésnek.

Arany Kaliforniában

A „nyugati földek” betelepítésének, vagyis mezőgazdasági művelés alá fogásának eddig határozott menete volt: „a vadonba” behatoló fehér emberek első hulláma a prémvadászok (trapperek) kis csoportja volt, akik magányosan – vagy indián asszonyaik társaságában – vadásztak és jól megfértek az őslakossággal. Őket követték az erdőt irtó és letelepülő farmerek, akik elől visszahúzódtak mind a prémvadászok, mind az indiánok. Mivel a telepesek meg voltak győződve arról, hogy ők isteni küldetést teljesítenek azzal, hogy a vadont termőre fordítják, gátlástalanul irtották az ellenálló „vadakat”. Az összeütközések elkerülése érdekében Jackson elnök az 1830-as években az Egyesült Államok eredeti területén még élő indián törzseket kíméletlen eszközökkel a Mississippin túlra kényszerítette, az ott számukra „örök időkre” biztosított vadászterületekre. A lassan előrenyomuló telepesek – többségük tutajjal ereszkedett le az Ohió folyón – leküzdötték a széles hátú Mississippi által létrehozott akadályt és 1848-ra a folyam nyugati partját is új államok népesítették be Iowától Louisianáig.

A „határvidék” tehát állandóan mozgásban volt és a telepes farmerek csoportjai mint egymást váltó hullámok nyomultak előre, Nyugat felé. Ez a folyamat azonban 1848-ban hirtelen meg változott: az amerikaiak által ekkor már megszállva tartott távoli Kaliforniában a kisszámú amerikai telepesek egyike – kilenc nappal a békeszerződés alá írása előtt! – egy patak medrében aranyat talált. A hír gyorsan terjedt, de csak május–júniusra vált nyilvánvalóvá, hogy igen gazdagok a felszíni, ún. másodlagos előfordulások. Először Kalifornia, Oregon és a szomszédos Mexikó vállalkozó szellemű lakói indultak meg a lelet hírére. New York és az egész keleti partvidék csak augusztus végén értesült a szenzációról, s az államszövetség egésze csak Polk elnök 1848. decemberi üzenetét olvasva hitte el, hogy az arany bősége „rendkívüli jellegű”.

A leginkább vállalkozó szelleműek már nemcsak az atlanti partvidékről, de Európából is útban voltak az arany hazája, Kalifornia felé. Mesteremberek munkájukat, tisztviselők hivatalukat, s valamennyien családjukat otthagyva siettek hajójegyet biztosítani, vagy a Nagy Síkságot a Sziklás Hegységet is átszelő különböző – és egyáltalán nem biztonságos – ösvényeken átkelni a nyugati partokra, San Francisco körzetébe. (Akik hajóval indultak, azok többnyire a közép-amerikai földszoroson Nicaraguánál, vagy a Panama-szorosnál keltek át a szárazföldön, vagy végig hajón utazva, a Horn-foknál kerülték meg Dél-Amerikát.) Az igazi aranyroham azonban csak 1849-ben következett be, amikor kb. 80 ezer ember érte el Kaliforniát. Városok, bányásztelepülések nőttek ki pillanatok alatt a semmiből, ahol nem is annyira az aranyásók gazdagodtak meg, mint azok a szemfüles vállalkozók, akik borsos áron élelemmel és ruhával látták el őket, majd azok, akik mulatókat és játéktermeket nyitottak a könnyen szerzett aranyat könnyen elherdáló szerencséseknek. Ezek az új települések, zsúfolva mindenre elszánt férfiakkal, szerencselovagokkal, hamis kártyásokkal és egyéb bűnözőkkel, nyilvánvalóan nem voltak a polgári erény példaképei. Rendőrség, sőt közigazgatás sem volt, így a rendteremtést maguknak az aranyásóknak kellett kézbe venniük. Mivel a gyilkosságok és rablások napirenden voltak, a rend önkéntes őrei is könnyen kaptak fegyverükhöz. Az ököljognak ebben a sajátos légkörében így alakult ki az önbíráskodás rendszere. A kaliforniai aranyláz, pontosabban a szerencsevadászoknak ezek az igen vegyes közösségei teremtették meg tehát először a Vadnyugatot, ahol – egy ideig – a temetőkben ritka volt a fejfa, amely alatt természetes halállal halt személy nyugodott.

Kapcsolat Nyugat és Kelet között

A kaliforniai arany gazdagon fizetett, hatása már 1849 végén érezhető volt a világpiacon. (1849-ben 10 millió, 1852-ben 80 millió unciát termeltek ki.) A bányászok a folyók és patakok völgyében egyre feljebb haladva újabb és újabb másodlagos lelőhelyeket fedeztek fel, s 1850-ben kb. 100 ezer ember foglalkozott aranybányászattal. Amint azonban az előrenyomuló csoportok elérték a kemény kvarc-anyakőzetet, az ásós-csákányos egyedeknek és kisebb társulásoknak át kellett adniuk a helyet a modern technikával dolgozó nagyvállalatoknak. Azok, akik szerencsét csináltak, valamilyen üzleti vállalkozásba kezdtek. Akik szegények maradtak, azok vagy hazatértek, vagy Kaliforniában maradva, visszatértek eredeti foglalkozásukhoz. A megszállottak tovább kutattak és 1859–60-ban újabb arany- és ezüstlelőhelyeket találtak Nevadában, majd a 60-as években Idahóban és Montanában, Coloradóban és New Mexikóban. A nyugati országrész fontossága így nemcsak megmaradt, de növekedett. Hajózható folyók hiányában azonban a Mississippi völgyével és így a keleti ipari városokkal és pénzügyi központokkal nem volt korszerű közlekedési kapcsolata.

Kaliforniát, amely már 1850-ben állammá szerveződve csatlakozott az Unióhoz, sokáig csak a régi, a felfedezők és prémvadászok által használt ösvények kapcsolták össze a Mississippivel, ahonnan már vasút vezetett Chicagóba, New Yorkba, Baltimore-ba – minden fontos ipari és kereskedelmi központba. Kelet iparcikkei és Nyugat aranya biztonságosan csak a hosszú tengeri úton cserélődhettek. Magától értetődő volt, hogy minél előbb meg kell építeni a transzkontinentális vasutat, amely a dinamikusan fejlődő nyugati végeket bekapcsolja a gazdasági életbe. Észak és Dél ellentéte azonban egy időre megbénította a Kongresszus munkáját: nem tudták eldönteni, hogy Északon vagy Délen vezessen-e a szövetségi támogatással épülő vonal. Így egy időre maradt a postakocsi, amely a korabeli vasút végpontjától, Tipton-tól (Missouri) a kb. 2800 mérföldes (4500 km) ún. „déli út”-at huszonöt nap alatt tette meg az indiánoktól fenyegetett vidéken át San Franciscóig. Az 1858-ban megindult vállalkozás az út mentén 200 állomást tartott fenn. Ezek nemcsak a lovak cseréjéről és a szükséges javításokról, ha nem az utasok vízzel és élelemmel való ellátásáról is gondoskodtak, amire a sivatagos vidéken nagy szükség volt. Az értéket is szállító hatlovas postakocsik a lakatlan vidéken, főleg Arizona sivatagjaiban gyakran voltak kitéve banditák – néha indiánok – támadásainak. A vadnyugati életnek ez a tipikus lehetősége hálás témája a westerneknek. A postakocsi pedig sajátos szimbóluma a Vadnyugatnak.

A postakocsi lassú volt az üzletembereknek, akiknek Keleten már távíró állott rendelkezésükre. Így a Kaliforniából és Nebraskából már épülő távíróvonal két végpontjának ideiglenes összeköttetésére 1860–61-ben a „Pony Express”-t alkalmazták. A kb. 2000 mérföldes – majd egyre kisebb – útvonalon mindkét irányba 40–40 könnyű felszerelésű lovas volt úton télen-nyáron, hogy továbbítsa az üzeneteket. Vágtató pónin tették meg az utat. 10–10 mérföldenként váltva a lovat, 60–100 mérföldenként egymást. A lovasoknak 2– 2 perc volt az előírt „várakozási idő”, amíg a fáradt lóról átnyergeltek a frissre. Megesett, hogy nem volt pihent lovas a váltóhelyen, s a postát tovább kellett vinni fagyban, hóban, a veszélyes hegyi ösvényeken. Itt tűnt fel a fiatal William F. Cody, a későbbi Buffalo Bill, aki állítólag egyfolytában 320 mérföldet tett meg, hogy a rábízott postát rendeltetési helyére juttassa. A Pony Express 18 hónapos üzemelése idején a küldemény – és továbbítója – egyetlen egyszer veszett el.

Új szakaszt jelentett a Vadnyugat történetében a vasút megépítése a Csendes-óceán partvidéke és a Mississippi között. Az 1850-es években a folyam nyugati partján Iowa, Missouri és Kansas területén is épült már vasút. A polgárháború (1861–65) kitörése után már semmi sem akadályozta meg az északi tőkéseket, hogy a nekik megfelelő ún. „középső” transzkontinentális vonalat építsék ki Kalifornia és Missouri között. 1862-ben született meg a törvény, amely Nebraskától nyugatra Utahig az Union Pacific, míg Kaliforniától keletre Utahig a Central Pacific elnevezésű társaságra bízta a Sziklás Hegységen keresztül a vasút megépítését. A vállalkozók minden mérföldnyi megépített vonalért a vasút mindkét oldalán 5–5 négyzetmérföldnyi területet kaptak ingyen, amely nagy ösztönzője volt a sietős építésnek. Főleg kínai és ír munkásokat használtak, közülük sokan ott vesztették életüket, részben a gondatlanság és rossz, sietős munkaszervezés, részben az „örök időkre” biztosított legelőiket féltő indiánok meg-megújuló támadásai miatt. Az építkezés nagy számú munkaerejét a Nagy Síkságon dolgozó vállalkozók a helyszínen lőtt bölények húsával táplálták és vadászaik – merő virtusból – gyakran esztelen vérengzést folytattak az állatok között, otthagyva húsukat és többnyire bőrüket is. Mindez tovább ingerelte az indiánokat, akik ellen az Unió egyre gyakrabban vetette be a polgárháború veteránjaiból toborzott „kékkabátos” lovasságot. A vasútépítés így élezte ki a konfliktust az indiánokkal és fűzött új, szomorú lapokat a Vadnyugat színes képeskönyvéhez. Újabb színfoltot jelentett a vasútvonal megnyitása, 1869. május 10. után a látványos vonatrablások sorozata, amelyet rutinos bandák követtek el, főleg az 1870-es években. Vakmerő tetteik balladák formájában felszívódtak a Vadnyugat folklórjába és a western-filmeknek máig is hálás témája bemutatni – széles vásznon, színesben – a desperádók leleményes támadásait az elhagyott tájakon száguldó vonatszerelvény ellen.

Cowboyok hőskora

A vasút megjelenése nemcsak új vonással gyarapította a Vadnyugat sokszínű életét, de jelezte annak végét is. A vasutak egyre gyorsuló kiépítése ugyanis a telepesek tömegét hozta a Nagy Síkságra, ahová eddig – a gyakorlatilag ingyen földet biztosító Telepítési Törvény (1862) ellenére – kevés farmer jött, hiszen termékeiknek sem helyi piacot, sem szállítási lehetőséget nem tudtak biztosítani. Most a vasút emelte a föld értékét, természetesen elsősorban a közel fekvő földekét. A vasút és a farmer útjából azután nem csak a bölény, de az indián is eltűnt.

A vasút megjelenése a Nagy Síkság közepén időlegesen megnyitotta a lehetőséget a texasi marhatenyésztők (rancherok) előtt, hogy a vágóállatokat az új közlekedési eszköz segítségével juttassák el az ipari városok fogyasztóihoz. A polgárháború után megkezdődtek a „nagy hajtások”, amelyek során ezer meg ezer állatot tereltek – útközben legeltetve a gazdagfüvű prérin – délről északra. Az új foglalkozási ág hőse a marhahajtó, a cowboy lett. A szilajon nevelt marhák, vagy musztángok terelése ugyanis nemcsak szakmai tudást és rátermettséget (mind a lóval, mind a marhával való bánásmód ismeretét), hanem nagy kitartást, bátorságot és nem mindennapi fizikai erőnlétet igényelt. A hajtók száz meg száz mérföldet tettek meg a több száz, néha ezer darabot számláló csordával, amelyet éjjel és nappal, szép időben vagy hóviharban, erős sodrású folyón átúsztatva vagy a vihar által megvadítva is együtt kellett tartani. De ott voltak még a mindenre elszánt, bandákban tevékenykedő marhatolvajok, akik ellen fegyverrel kellett az állatokat megvédeni. Így vált az akkor már közkeletű hatlövetű forgó pisztoly a cowboy munkaeszközévé. Csak ha gyorsan és biztosan kezelte, akkor lehetett reménye arra, hogy bérét valamelyik északi „marhavárosban” kézhez is kapja és kalandjait elmesélheti. A cowboy élete olyan kemény volt, hogy a kutatók szerint az időjárás viszontagságait és a „hosszú hajtás” által megkövetelt kemény munkát általában csak 6–8 évig bírták.

A foglalkozásukra büszke, család nélküli „rideg legények” – akik többnyire egy hajtásra szerződtek – bérüket megkapva, azt rendszerint elmulatták és elkártyázták a vasutak végpontjain gomba módra kinőtt, többnyire egy utcából álló „városok” saloon-jaiban. Nehéz, de színes életük, kétségtelen egyéni bátorságuk és hősiességük rövidesen a férfiasság szimbólumává, a Vadnyugat igazi hőseivé emelte a cowboyokat.

A „nagy hajtások” ideje alig két évtizedig tartott. Az eddig ingyen használt „közlegelők” feltörése, a farmer gazdaságok és velük a szögesdrót-kerítések terjedése megnehezítette, majd lehetetlenné tette a régi útvonalak használatát. (Átmenetileg a farmerek és marhahajtók között emiatt valóságos kis háborúk dúltak.) A szaporodó vasútvonalak és az egyes államok szigorodó állategészségügyi előírásai is nehezítették a hajtást. A vasutak pedig közben behálózták Texast is. Így ért véget a cowboyok „pünkösdi királysága”. Az amerikai folklórból azonban már nem lehet kitörölni őket, melyet maguk teremtettek kalandjaikkal és dalaikkal, s amely még életükben legendává növesztette színes ruházatú alakjukat.

*

Prémvadászok és indiánok, aranyásók és cowboyok, nehéz szekereiken vándorló telepesek és postakocsisok, hamiskártyások és banditák, farmerek és vasútépítő munkások, mindezek hősei a Vadnyugatnak. Életük és tevékenységük együtt alkotja azt a folyamatot, amelynek során benépesültek és önálló államként az Unióhoz csatlakoztak a Mississippitől nyugatra eső hatalmas területek. A Vadnyugat így, akár a kalandvágyat, a veszélyt vállaló egyéni hősiességet, akár a látványos törvényen kívüliséget tekintjük is jellegzetességének, része az amerikai történelemnek, amelyhez sok legenda és nem kevés büszkeség fűzi az amerikai népet. Gyakori felidézése nosztalgia: „a korlátlan lehetőségek” hőskorára emlékeztet.