Ugrás a tartalomhoz

História 1979-01

Benda Kálmán , Nagy Zsuzsa, L. , Svéd László , Hajdu Tibor , Kosáry Domokos , Molnár György , Hahn István , Sipos Péter , Kovács András , Vörös Károly , Hegyi Dolores , Unger Mátyás , Bertényi Iván , Kertész István , Kállay István , Bánkúti Imre

História

3. fejezet -

A Ludovika ostroma

SVÉD László

A Ludovika ostroma

1919. június 24-én délután 4 órakor a Róbert Károly körúti Engels (volt Vilmos) laktanya udvarán 20 ágyúlövés dördült el. A volt Ludovika Akadémia parkjában felállított üteg 10 lövéssel továbbította a jelt. Erre az óbudai hajógyár térségében a dunai flotilla három hajója: a „Csuka” őrnaszád, a „Maros” monitor és a „Pozsony” őrnaszád legénysége, tisztjeinek ösztönzésére, árbocra húzta a magyar királyság címerével díszített piros, fehér, zöld lobogót és megindult dél felé. Kezdetét vette a nagyszabásúnak kitervelt budapesti ellenforradalmi puccs.

Az ellenforradalmárok

Az ellenforradalmi mozgalmak gyökerei 1918 késő őszére nyúlnak vissza. Jobbára a bukott rendszer hatalmasai: bárók, grófok, főszolgabírók és a velük szövetkezett szélsőségesen nacionalista katonatisztek, keresztényszocialista, királypárti, szakadár függetlenségi párti politikusok áskálódtak a polgári demokratikus köztársaság ellen. A pártütők egyik vezéralakja Friedrich István 31 éves gépgyáros, hadügyi államtitkár, részt vett a szervezkedésben Gömbös Gyula vezérkari százados, a soviniszta Magyar Országos Véderő Egyesület (a hírhedt MOVE) vezetője.

Az ellenforradalmárok vállalkozásai azonban rendre csődöt mondtak, s noha táboruk nőttön nőtt, a meddő munka, a remélt külső segítség elmaradása miatt egyre kevesebben vállalták a tényleges cselekvés kockázatát. Még a kimondottan nacionalista veretű bécsi emigráció, gróf Bethlen István vezetésével, sem mutatott sokkal többre készséget, mint hogy önként elhagyta „hőn szeretett hazáját”. Hefty Richard, Gömbös egyik ismert hadsegédje emlékiratában búsan panaszolta: „Egy húszmilliós ország ellenforradalmi Komitéjának kéthónapos munka után negyven olyan katonája volt csak, akik hajlandók voltak közkatonákként harcolni és engedelmeskedni.”1

A szocialista forradalom győzelme, a Tanácsköztársaság kikiáltása után magától értetődően felélénkültek az ellenforradalmi mozgalmak, A bukott rend hívei ügyesen meglovagolták a gazdasági blokád alá vett és önvédelmi háborút folytató ország ellátási bajait és a forradalom gyermekbetegségeit. Egyre nyíltabban ágáltak a proletárdiktatúra ellen, s antiszemita pogromhangulatot szítottak. Az ellenforradalmi agitáció – különösen a Dunántúlon – mind több helyütt torkollott fegyveres lázadásba. A magyar kommün elhárító erői azonban résen voltak, a vidéki fehér gárdisták véren szerzett hatalma itt is, ott is pünkösdi királysággá vált. A koncepciózusabb ellenforradalmi koponyák nem bízhattak s nem is bíztak a belső lázadások átütő erejében, legfőbb reményüket a külföldi segítségbe vetették. A restaurációhoz kézzelfogható segítséget elsősorban az antant hatalmak adhattak. Nem véletlenül keletkezett akkoriban a szójáték, miszerint a múltat visszasíró nagyságos asszonyok a következő altató dallammal ringatták el csecsemőiket: „tente baba, tente, jön már az entente!”

A puccs

Egyes türelmetlenkedő ellenforradalmi beállítottságú katonatisztek 1919 júniusában kirobbantották a vakmerő és eleve kilátástalan budapesti puccsot. A felkelők illúziókat tápláltak Stromfeld Aurél vezérkari főnök iránt és hittek a lázadó tisztek ama kétes ígéretében is, hogy Haubrich József jobboldali szociáldemokrata hadügyi népbiztos, a főváros katonai főparancsnoka melléjük áll. Jóllehet Friedrich István nyomatékosan figyelmeztette őket: egy megmozdulás sikere nemcsak Haubrichon múlik, „a munkásság annyira meg van fertőzve, hogy hosszú évekig kell tanítani, míg újra hasznát lehet venni ily életbevágó dolognál”.2

A munkáshatalom elleni lázadás szálai Lemberkovics Jenő százados, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztálya vezetőjének kezébe futottak össze. Közvetlen felettese, Schranz Ödön alezredes, a tiszti személyügyi osztály és Hőnig Vilmos tüzér őrnagy, a vasashadosztály parancsnoka támogatta az akciót. A felkelés bázisa a Mária Ludovika királynőről elnevezett egykori Magyar Királyi Ludovika Akadémia volt. A megszüntetett Akadémia falai között akkor az úgynevezett Katonai Főiskolai Tanfolyam működött. Az áruló tisztek a hallgatókat az elszéledt hadapródiskolásokból, ludovikás növendékekből gyűjtötték össze. Ezek a fiatalok zömmel katonatiszti, közhivatalnoki és más értelmiségi családokból származtak. Többségük megszállt területen – kivált Erdélyben – cseperedett fel, ezért a legalkalmasabbak voltak arra, hogy nemzeti elkeseredésüket az internacionalista proletárforradalom ellen kihasználják.

A belbiztonsági szervek észlelték a június 24-i puccs előkészületeit, Korvin Ottó, a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának vezetője már június 14-én minden illetékes fórumon jelentést tett róla. Nem hittek neki, vészmadárnak, fantasztának tartották. Az Akadémián szolgálatot teljesítő politikai megbízottak: Szita Lajos ás Szatmári Sándor szinten gyanút fogtak és jelentést tettek Schranz alezredesnek egyes tanárok ellenforradalmi mozgolódásáról. Mire Schranz, Bartha László őrnagy, tanfolyamparancsnok javaslatára a politikai biztosokat eltávolíttatta az Akadémiáról.

Lemberkovics előzetesen csupán néhány tisztet avatott be terveibe, a tanári kar egésze június 24-én délben tudta meg, hogy rövidesen élő célokon kell gyakoroltatni a lövészetet. A 147 akadémikust és 137 hadapródot másfél órával az akció kezdete előtt szólították harcba. A 17–20 éves fiúk kettő kivételével vállalkoztak a felkelésre. Bajor Ferenc százados a következő szavakkal tüzelte lázadásra a ludovikásokat: „Fiatal bajtársaim! Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozva elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat. Ma délután 3 órakor kitör az ellenforradalom, amelyet állítólag az angolok is támogatnak. Ennek a támpontját a Ludovika Akadémia képezi. A mi kezünkben van tehát minden becsületes magyar ember és így hőn szeretett Hazánk sorsa is.”3

Az ellenforradalom délután 4 órakor vette kezdetét. A lázadók feltehetően arra vártak: a kommün kulcsállásban lévő vezetői az 500-as Tanács 4 órára hirdetett ülése miatt elhagyják helyüket. Az első percekben úgy ment minden, mint a karikacsapás. A fehér zsávoly ruhába öltöztetett akadémisták elfoglalták kiszemelt őrhelyeiket, negyven főből álló fehér karszalagos különítményük pedig bevette a közelben levő József-telefonközpontot. De még fent járt a nap, amikor már látni lehetett: az ellenforradalmárok elszámították magukat. A Lemberkovics által beígért iparosokból és más polgárokból álló mintegy 1000 fős segédcsapatnak, úgyszintén az Engels laktanya felkelőitől várt lőszerutánpótlásnak híre-hamva sem volt.

Budapest vörös fegyveres erőit gyorsan mozgósították, sőt a Cinkotán állómásozó matrózokat is a fővarosba vezényelték. A József-telefonközpont hamarosan ismét a kormánycsapatok kezére került, s a Ludovika úgyszólván teljesen elszigetelődött. Az épületet ostromzár alá vették. Köztük voltak Haubrich vasashadosztályának kisebb egységei is. A reguláris erőkhöz civilek is csatlakoztak, így például a kommunista ifjúsági szövetség számos tagja.

A Ludovika bevétele súlyos áldozatokat követelt. A 24 éves Lőwy Béla hadnagy a ludovikások új politikai megbízottja a KMP egyik alapító tagja a 32. gyalogezred 30 újoncával behatolt az Akadémia épületébe, Bartha őrnagyot felelősségre vonta a fegyveres készenlét miatt és Haubrich nevében követelte a géppuskák azonnali átadását. A parancsnok színleg belement a követelés teljesítésébe. Amikor azonban Lőwy a géppuskaállás felé közeledett, az udvaron készenlétben álló akadémiás szakasz megtámadta a harmincketteseket. Ugyanakkor a több tanár és növendék az ablakok fedezetéből tűz alá vette a nyílt terepen felfejlődött vörösharcosokat. A politikai megbízottat meggyilkolták, halálos sebet kapott még tizenhét vöröskatona, illetőleg vörösőr. Életkoruk 16–24 év volt.

A vöröskatonák 24-én este több rohamot intéztek a Ludovika ellen, de a rendkívül kedvező pozíciókban levő védőkkel szemben kézi fegyverekkel, géppuskákkal nem boldogultak. Aknavetők, ágyúk használatára pedig Haubrich mindaddig nem adott engedélyt, míg a ludovikások meg nem győződtek róla, hogy a játszmát elvesztették. Éjszaka a „hős” tisztek – kettő kivételével – parancsnokukkal egyetemben elhagyták az Akadémia épületét, a magukra hagyott növendékek pedig – az őrség kivételével – nyugovóra tértek. Haubrich József, Budapest városparancsnoka másnap reggeli ultimátuma nyomán kiugrottak ágyaikból, felkapkodták ruháikat és feltartott kezekkel adták meg magukat a vöröskatonáknak, és a Lenin-fiúk Cserny József által vezetett osztagának. Az akadémisták 3 tisztet és egy növendéket veszítettek. Utóbbit ők maguk lőtték le tévedésből. A letartóztatott Lemberkovics ellenállást kísérelt meg, ezért végeztek vele. A Martinovics (hajdani Mária-Terézia) laktanyába kísért ellenforradalmárokat fenyegető tömegek követték, a vöröskatonák mentették meg őket a lincseléstől.

A letartóztatott kadétok

Mindenki szigorú ítélkezést várt, illetőleg attól tartott. Annál nagyobb volt a meglepetés. Az ügy kapcsán egyetlen tisztet sem végeztek ki, a fellázított növendékeket pedig „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélték. Még Romanelli ezredes, a Budapesten működő olasz katonai misszió feje is aláhúzta memoárjában: „…lényegében a Tanácskormány jóval engedékenyebbnek bizonyult, mint ahogy reméltük…”4

E helyütt nincs módunk latolgatni a különleges törvénykezés indítékait. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kadétokkal kapcsolatos intézkedéseket – ellentétben a tisztekével – nem politikai megfontolások határozták meg, hanem az emberiesség erkölcsi normái. Az ifjú ellenforradalmárok helyzetére a vörösök „fogságában” jellemzőek a szélsőjobboldali dr. Somogyi Zoltán 1920-ban kiadott idevágó írásának alábbi sorai: „…Mindnyájan élénk jó kedvben voltak. Tréfálkozva úgy vonultak be a laktanya kapuján, mintha gyakorlótérről jöttek volna haza… Mikor már egy kicsit megszokták a helyzetet, kitört belőlük a fiatalság, a jókedv és humor... Július 10-én átkísérték őket a Horánszky utcai jezsuita rendházba. Parancsnokuk Sinkó Ervin, gondnok Huttkay Lipót (azelőtt pap – S. L.) volt. Itt jól bántak velük, nem volt ok panaszra. Délelőtt 9–11-ig és délután 3–5-ig Sinkó kommunista előadásokat tartott nekik. Azontúl az épületet elhagyhatták, mehettek sétálni. Szabadságot is kapott mindenki. Július 17-től azonban szigorúbb őrizet alá kerültek, mert körülbelül ötvenen nem jöttek vissza szabadságukról...”5

Sinkó Ervin július végén frontszolgálatot teljesített, amikor visszatért, megkérdezte Korvin Ottótól: „A ludovikásokról mi hír?” „Naiv ember – csóválta a fejét Korvin –‚ mi hír? Fehérterrort fognak csinálni.”6

A Horthy-korszakban

Érdemes lenne kifürkészni a titkot: mi is lett az 1919-es ludovikásokból. Ismerjük közülük azokat, akik emberségből és magyarságból mindenkor elégtelenre vizsgáztak. A buzdító beszédet tartó Bajor századosból alezredes, majd tábornok, Bácska megszállása után Újvidék véreskezű katonai parancsnoka, a József-telefonközpontot megrohamozó ludovikás egység parancsnoka, Grassy József főhadnagyból vitéz Grassy József vezérkari ezredes, szintén hírhedt újvidéki hóhér lett. Később Szálasi altábornaggyá nevezte ki és a Hunyadi SS Páncélgránátos Hadosztály élére állította. Mint háborús bűnösöket a jugoszláv népbíróság mindkettőjüket halálra ítélte. Az akadémiai üteg parancsnokából, Kovács Gyula főhadnagyból vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, Jány Gusztávnak, a Donnál feláldozott 2. hadsereg parancsnokának a vezérkari főnöke lett. Justy Emil százados, a kapuőrség parancsnoka vitéz nemes Justy Emil nyilas tábornokká „fejlődött”, Kunder Antal növendék életútja pedig a német megszállókkal együttműködő Sztójay-féle bábkormány miniszteri bársonyszékén át vezetett nyílegyenesen a Népbíróságig és a bitóig.

Jegyzetek

1 Hefty Richard: Adatok az ellenforradalom történetéhez. (Bp., 1920., 44. o.)

2 Forradalomtól az ellenforradalomig. Visszaemlékezések. Írta: Egy ellenforralmár (Bp., évszám nélküli. 42. o.)

3 A Magyar Kir. Honvéd Ludovika Akadémia története. (Bp., 1930., 719. o.)

4 Guido Romanelli: Nell’ Ungheria di Bela Kun e durante l’occupazione militare romena. La mia missione maggio novembre 1919. (Udine, 1964)

5 Dr. Somogyi Zoltán: A június 24-i ellenforradalom és a ludovikások. (Bp. 1920., 69., 77. o.)

6 Sinkó Ervin: Optimisták (Novi Sad, 1965., II. 473. o.)