Ugrás a tartalomhoz

História 1979-01

Benda Kálmán , Nagy Zsuzsa, L. , Svéd László , Hajdu Tibor , Kosáry Domokos , Molnár György , Hahn István , Sipos Péter , Kovács András , Vörös Károly , Hegyi Dolores , Unger Mátyás , Bertényi Iván , Kertész István , Kállay István , Bánkúti Imre

História

2. fejezet -

A Párizs környéki békék, 1919–1920

L. NAGY Zsuzsa

A Párizs környéki békék, 1919–1920

Versailles, amelynek pompáját XIV. Lajos‚ a Napkirály teremtette meg, s ahol Marie Antoinette parasztidillt játszott egy műfalucskában, a porcelánjáról világhírű Sevres, valamint Neuilly és St. Germain, ahová metró visz Párizsból, ma turisták, kirándulók kedvelt célpontjai. Ezekben a bájos városokban írták alá a békeszerződéseket hatvan évvel ezelőtt, az első világháború végén, a vesztes fél, a volt központi hatalmak képviselői.

Győztesek és szövetségeseik igénye

A békekonferencia 1919. január 18-án Párizsban kezdődött, ünnepélyes külsőségek között. A hely adta „francia légkört” a visszavágás és a megtorlás szelleme uralta. Ezt fejezte ki a megnyitó dátuma is: csaknem ötven évvel korábban, 1871-ben e napon, francia földön kiáltották ki az akkor győztes poroszok az egységes Németország megszületésének jelképeként a császárságot. Nem üres szólam volt tehát, amikor Raymond Poincaré francia köztársasági elnök megnyitó beszédében azt mondta: „most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.” A volt központi hatalmaknak a vereségért területek, befolyási övezetek elvesztésével, jóvátétellel, a haderő csökkentésével stb. kellett fizetniök.

A győztes „szívélyes szövetség” (entente cordiale, innen a közismert antant elnevezés) „ötös fogatát” az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol, Clemenceau francia és Orlando olasz miniszterelnök – a Négy Nagy, ahogyan akkor mondták – döntött. Az öt nagyhatalom vezető államférfiai és külügyminiszterei alkották a Tízek Tanácsát. A területi kérdéseket, az új államhatárokat abban a bizottságban tárgyalták meg, amelyet André Tardieu francia külügyminiszter vezetett. A német gyarmatok és a török birodalom egyes területeinek sorsát szabályozó rendszer alapjait Jan Christian Smuts angol tábornok, a kabinet tagja, a Dél-afrikai Unió későbbi miniszterelnöke dolgozta ki. (Smuts „jó ismerősünk”: 1919. április elején a békekonferencia őt küldi Budapestre, hogy Kun Bélával tárgyaljon.)

A tanácskozásokon csak „a szövetséges és társult hatalmak” voltak jelen; Közép-Kelet-Európából, a Balkánról csupán Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam (1923-tól Jugoszlávia) és Görögország. A legyőzötteket már csak a kész békeszerződési okmányok átvételére, majd aláírására hívták meg.

Az antant még a háború idején, szövetségesek biztosítása érdekében egy sor kötelezvényt írt alá, amelyet 1919-ben nem akart teljes összegben beváltani.

Melyek voltak ezek a „váltók”? 1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország és Oroszország Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, a Bácskát, a Bánátot – vagyis a Monarchia és a történeti Magyarország részeit. 1916. augusztus 17-én az antant azért, hogy Románia ne csak semlegességi nyilatkozatot tegyen, hanem a központi hatalmak ellen lépjen be a háborúba, elismerte a román kormány igényét Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, a Tiszántúlra (fel Debrecenig, beleértve Szegedet, Orosházát) és a korábban már Szerbiának kínált Bánátra. Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Tirolt), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szlávlakta területeket és szigeteket. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, s igényeket támasztottak a Balkánon is.

Amikor a szövetségesek „társult hatalomnak” elfogadták az emigráns csehszlovák kormányt, egyben elismerték a csehszlovákok jogát a függetlenségükre „területeik történelmi határain belül”. 1919-ben a vita akörül folyt, hogyan kell értelmezni e „történelmi határokat”. Az antant tervei között szerepelt, hogy helyreállítja Németországban, az Osztrák–Magyar Monarchiában, valamint a cári birodalomban három részre darabolt Lengyelország egységét és függetlenségét.

Ezekből az ígéretekből és célokból következett, hogy mire a békekonferencia megnyílt, a területi döntések körvonalai már határozottan kirajzolódtak. Ez nem zárta ki természetesen a további heves vitákat, hiszen etnikailag kevert területeken kellett megvonni az új határokat, ami önmagában véve is nehéz feladat volt. Ezt terhelte még a hatalmi érdekek ütközése és nem egy esetben a tájékozatlanság.

„A négy nagy”

A vezető politikusok, akik a szakértők javaslatai felett döntöttek, sok esetben azt sem tudták, merre keressék a térképen a szóban forgó területeket. Senki sem ütközött meg azon, hogy például Lloyd George összekeverte Salgótarjánt és Pécset, ami legalább egy országon belüli tévedés volt.

Anglia Németország gyarmati és tengeri meggyengítését kívánta, igényt tartott az egykori német kolóniákra. Az európai kontinensen az volt a britek fő gondja, hogy a német vetélytárs helyére ne lépjen más – a túlságosan hatalmas Franciaország sem. A franciák egy gazdaságilag, katonailag, politikailag veszélytelenné tett körülkerített Németországban, valamint az erős Lengyelország, Csehszlovákia, Románia megteremtésében látták biztonságuk zálogát. Olaszország ki akarta terjeszteni befolyását a Duna-medencére, az Adrián és a Balkánon vezető hatalommá kívánt előlépni. Az angolok és a franciák – a szovjet rendszer meg döntésére szőve terveket – szerették volna „védnökségük” alá vonni Baku olaját, az egykori cári birodalom déli országrészeit.

Az Egyesült Államok Európában nem volt érdekelt. Az amerikai kongresszusban többséget alkotó izolacionisták (az elzárkózás hívei) hevesen ellenezték, hogy az itteni – számukra áttekinthetetlen – ügyekbe belebonyolódjanak. Őket az amerikai befolyási övezet kiterjesztése érdekelte a Távol-Keleten, Kínában, Szibériában, valamint Dél-Amerikában. A német béke aláírása után az Egyesült Államok ki is vonult a békekonferenciáról, az egyes békéket már nem szövetséges társaival együtt, hanem külön írta alá és nem lett tagja a Nemzetek Szövetségének sem.

Oroszország a forradalom győzelme után kivált az antantból, harcot indított az imperialista béke, a hadisarc, a területi hódítás ellen. Példája nyomán az akkor bontakozó nemzetközi kommunista mozgalom tanácsköztársaságok megteremtésével s ezek szövetségével akart új rendet és békét teremteni. Így azután az antant számára megkeseredett a győzelem édes gyümölcse, döntéseiket nehezebben kényszerítették rá a legyőzöttekre. Egy szocialista állam – Szovjet-Oroszország – léte a nemzetközi kapcsolatokban minőségi változást hozott. Bár a szovjet kormányt nem hívták meg Párizsba, mivel Szovjet-Oroszország elszigetelése fontos célja volt a konferenciának, mégis számolni kellett vele.

Az új államhatárok

Németország 1919. június 28-án Versailles-ban (az asztal, melynél az aktus lezajlott, ma is ott áll a múzeummá alakított épületben), Ausztria 1919. szeptember 10-én St. Germainben, Bulgária 1919. november 29-én Neuillyben, Magyarország 1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy Trianonnak nevezett palotában, Törökország 1920. augusztus 10-én Sevres-ben írta alá a békét. A német császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia és a török birodalom ekkor tűntek el a térképről, hogy új és újjáalakult államoknak adják át helyüket.

A versailles-i béke visszaadta a franciáknak Elzász-Lotaringiát, amit 1871-ben vesztettek el; a Rajna-vidéket a nagyhatalmak ideiglenes megszállása alá helyezte, az övezetet demilitarizálta; kisebb területeket ítélt meg Belgiumnak.

Az antant Lengyelországot nemcsak Németországgal, de Szovjet-Oroszországgal szemben is meg akarta erősíteni; szovjetellenes politikájuk miatt pedig támogatta az önálló balti államokat. Lloyd George nyomására Danzigot ugyan nem ítélték Lengyelországnak – azzal csak vámuniót alkotott –‚ hanem szabad városként a Nemzetek Szövetségének védnöksége alá helyezték, akárcsak a Saar-vidéket. Lengyelországhoz csatolták az egykori német birodalom jelentős részeit.

A Duna-medence új arculatát az osztrák és a magyar béke rögzítette. Ezek révén formálódott ki elsősorban Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia s részben Lengyelország is. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a békekonferencia a semmiből teremtette az új államokat. Hiszen a nemzetté válás, az önálló államiság megteremtésének kelet-európai folyamata már évtizedek óta bomlasztotta az Osztrák–Magyar Monarchiát, s teremtett nyugtalanságot a Balkánon.

Ausztriának nemcsak a monarchia egykori cseh, morva tartományairól kellett lemondania, hanem németlakta területekről is (Szudéta-vidék) Csehszlovákia javára, míg Jugoszláviához illetve Olaszországhoz kerültek a Habsburg birodalom egykori adriai területei, Dél-Tirol (Alto Adige). Az 1920. októberi népszavazás nyomán Karinthia déli zónája és Klagenfurt, a jugoszláv igények ellenére, osztrák fennhatóság alatt maradt. Viszont az osztrákok kérése ellenére Magyarországnak ítélte a békekonferencia Csornát és Szentgotthárdot, hogy ezzel a magyarok számára „enyhítse” a csehszlovák–magyar határon hozott döntéseit.

Burgenland birtoklása ügyében heves ellentétek robbantak ki Ausztria és Magyarország között. A magyar ellenforradalmi rendszer támogatta az idesereglő, jobbára volt különítményesekből álló bandákat, hogy megakadályozza a St. Germain-i béke végrehajtását. Ezzel egyidejűleg a jugoszlávok még megszállva tartották Pécset és Baranya szintén Magyarországnak ítélt részét. Így a Bethlen-kormány ezt a helyzetet kihasználva elérte, hogy a nyugat-magyarországi bandaharcokat felszámolva 1921. december 14-én Sopron sorsáról népszavazás döntsön, s a jugoszlávok is kiürítsék a jogtalanul megszállva tartott területeket.

Fiume (ma Rijeka) az 1920-as rapallói szerződés alapján szabad város lett, ami az olasz–jugoszláv vitát természetesen nem zárta le. Végül is 1924-ben, a római szerződés értelmében, a kikötő olasz fennhatóság alá került.

Az osztrák békeszerződés 88. pontja megtiltotta Németország és Ausztria egyesülését (hasonló pont szerepelt a német békeszerződésben is), és előírta azt is, hogy Német-Ausztria helyett az Ausztria nevet kell használni.

A magyar békeszerződés azért kapta a „trianoni” nevet már a kortársaktól, hogy így a némettől megkülönböztessék, hiszen mindkettőt Versailles-ban írták alá. A nagyhatalmak képviselői 1919 február első napjaiban meghallgatták a csehszlovák, a román és a jugoszláv békedelegáció szóbeli előterjesztését is. Vitáik elsősorban Brăţianuval voltak. Románia ugyanis ragaszkodott az 1916-os szerződéshez, noha ennek az előírásait megszegve különbékét kötött 1918-ban, és csak két nappal a német fegyverletétel előtt üzent ismét hadat a központi hatalmaknak. A román kormány ellenezte leghevesebben és legtovább, hogy a békeszerződésekbe beiktassák a nemzeti kisebbségek jogait biztosító paragrafusokat, ezt a román belügyekbe való beavatkozásnak ítélte. A román hadsereg a Tanácsköztársaság elleni intervenció során megszállta a Tiszántúlt, Budapestet és más területeket. 1920 nyarán végül is úgy vonult ki, hogy ennek fejében és Szovjet-Oroszország kárára megkapja Besszarábiát.

Lloyd George népszavazást erőltetett Erdélyben, az amerikai szakértők Szatmárnémetit, Nagyváradot, Aradot nem akarták Romániának ítélni. Különböző kompromisszumok bonyolult rendszerében, amelyek csak részben érintették a magyar problémákat, alakult ki az a magyar–román határ nagyjából a román követelések szerint. Románjához került Bukovina, Erdély, valamint attól északra eső területek, a Bánát egy része, s Bulgáriától Dél-Dobrudzsa. Mivel Pozsony térségében a csehszlovákok javára döntött a békekonferencia, amerikai javaslatra Szegedet Magyarországnak ítélte.

A csehszlovák határ vitájában sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki annak a német és lengyel vonatkozása, mint a magyar. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office erős csehszlovák lobbyja ugyan azt akarta, „hadd kapják meg csehszlovák barátaink, amit kívánnak”, mégis a csehszlovák követelésekkel szemben Vác, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, a salgótarjáni szénmedence és a város, Miskolc és környéke, valamint Csap – magyar kézen maradt. A Csalló-köz, az amerikaiak fenntartásai ellenére, Csehszlovákiához került.

Kárpátalja sorsáról hosszú vita folyt, mivel a nagyhatalmak semmiképpen sem akarták e területtel erősíteni Ukrajnát. Még az a lehetőség is felmerült, hogy ezt a gazdaságilag-politikailag elmaradott, társadalmilag fejletlen területet Magyarországhoz csatolják. Végül is Csehszlovákia része lett. Prága Duna-medencei vezető szerepét szerette volna megalapozni. Ezért erőltette ismét és ismét, bár hasztalanul, hogy az osztrák és magyar területek kihasításával kijáratot kapjon az Adriai-tengerhez (ez volt a korszakban ismert – Csehszlovákiát és Jugoszláviát összekötő – korridor-terve). A sziléziai illetőleg a salgótarjáni szénmedencék birtoklása pedig lehetővé tette volna, hogy a nélkülözhetetlen fűtőanyagot politikai fegyverként alkalmazzák.

A békekonferencia ugyan 1919. június 13-án tudatta az érintettekkel az államhatárokat, de a Forradalmi Kormányzótanácsot nem hívta meg Párizsba, mert ezzel elismerte volna a Tanácsköztársaságot. A magyar békeszerződést csak 1920. június 4-én az ellenforradalmi rendszer képviselői írták alá.

A Duna-medence nagy átalakulásából végül csak két állam került ki minimális nemzeti kisebbséggel: Ausztria és Magyarország. Viszont a kisebbségek helyzete az egész térség általános problémájává vált, mert a békeszerződések előírásai a nemzetiségek jogairól jórészt papíron maradtak.

A Balkán változásait a bulgár, valamint a török béke vonatkozó részei rögzítették. Bár a szultán aláírta a szerződést, amely szerint többek között Anatóliát, Kelet-Thrákiát és más területeket Görögországnak ítéltek. Az „ifjú törökök” mozgalma azonban Kemál Atatürk vezetésével megdöntötte a monarchiát, és a békeszerződés ellen diplomáciai és fegyveres harcot kezdett. Így azután 1923. augusztus 23-án a svájci Lausanne-ban új török békét kötöttek. Törökország megtarthatta a fentebb említett területeket, a Boszporusz tengerszorost pedig nemzetközi vízi úttá nyilvánították. A német és a török békéknek a kontinensen kívül is jelentékeny következményei voltak. Németországnak le kellett mondania egykori gyarmatairól, Törökországnak közel-keleti területeiről, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet térképe teljesen átalakult.

Németország közép-afrikai gyarmatai közül Tanganyika, valamint Kamerun és Togo egy része angol, míg e két utóbbi nagyobb része francia fennhatóság alá került, Ruanda fölött Belgium gyámkodott. Délnyugat-Afrikán, valamint Samoan, Új Guineán és a Csendes-óceán nyugati részében az Egyenlítőtől északra fekvő szigeteken a Dél-afrikai Unió, Új-Zéland, Ausztrália Japán és Anglia osztozott. Az egykori török vilajetek közül Irak, Mezopotámia, Palesztína angol, míg Szíria francia uralom alá került.

Még ülésezett a békekonferencia, amikor felmerültek már az első kételyek, aggályok: biztosítékot jelent-e a rendezés a tartós békére? Hogy a kérdés mennyire jogos volt, mutatja: Lloyd George 1919. március végén egy bizalmas memorandumban kifejtette, hogy döntéseikkel egy német–magyar–bolgár–török összefogást alapoznak meg.

Bizonyos, hogy az antant politikája és módszerei a Duna-medence és a Balkán politikai légkörét megrontották, ellenséges viszonyt teremtettek egy sor ország között. A nemzetté válás, az új államok születése olyan körülmények között ment végbe, hogy annak pozitív és negatív következményeit minden érintett megérezte, megszenvedte.

Forrásszemelvények

„A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le; mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét; mi a népek számára teremtünk békét.” (G. Clemenceau francia miniszterelnök megnyitó beszéde, 1919. január 18.)

„Annyiban, amennyiben a békeszerződés gazdasági vonatkozásai egy általános, meghatározott eszmekört képviseltek, úgy ez az eszmekör Franciaországé és Clemenceau-é volt.” (Keynes: The economic consequences of the pace, New York, 1920)

„Ausztria–Magyarország népei, akiknek helyét a népek között biztonságosnak és biztosítottnak kívánjuk látni, rendelkezzenek a legszabadabb lehetőséggel autonóm fejlődésük biztosítására.” (Wilson amerikai elnök 1918. január 8-i kongresszusi üzenete, a 14. pont 10. pontja)