Ugrás a tartalomhoz

História 2003-07

Glatz Ferenc , Berend T. Iván , Farkas Ildikó , Sipos Péter , Kemenczei Tibor , Kristó Gyula , Borhi László , Del Medico Imre , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Csorba László , Pótó János , Pandula Attila

História

5. fejezet -

Szkíták az Alföldtõl Ázsiáig

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

KEMENCZEI Tibor

Szkíták az Alföldtől Ázsiáig

Az alföldi szkíta művészetről

Az utóbbi években Oroszország sztyeppei övezetében a korai nomádok két olyan fejedelmi temetkezését is a napvilágra hozták az ásatások, amelyek a magyar Alföld egykorú népessége művészetének, kultúrájának keleti jellegére a korábbinál élesebb fényt vetnek. Az előkerült pompás ötvösremekek egy részét alkotóik abban az állatstílusban formálták meg, amelynek emlékei a Kárpát-medencéből is ismertek.

Az állatstílus megszületése, léte a sztyeppei állattartó népek világnézetéhez, hitvilágához kapcsolódik, akik isteneiket, mítoszaikat különböző állatalakokban személyesítették meg. Ennek az ábrázolásmódnak megteremtői azok a nomád törzsek voltak, amelyek a Kr. e. I. évezred elején Belső-Ázsiától egészen a Kárpátokig húzódó sztyeppei térségben éltek.

Az újabb leletek

A Belső-Ázsiában, az Ujak folyó völgyében, a mongol határ közelében fekvő Arzsan falunál (Tuva Köztársaság) emelkedő kurgánok egyikének 2000– 2001-ben történt ásatása az ázsiai szkíta kultúra korai emlékeit hozta a napvilágra. A 75 méter átmérőjű, 2 méter magas földhalom alatt facölöpökből épített, kőtömbökkel fedett sírkamrában nyugvó férfi és női csontváz mellett 5700, összesen mintegy 20 kg súlyú aranytárgy feküdt. Közöttük vannak az eltemetettek ruházatát ékesítő szarvas-, párduc-, vadkanalakú aranylemezek, két, plasztikus párducfigurákkal borított nyakék, szarvasszobrocskában végződő hajtű, sasfej végű tegezcsatok. Az ötvösremekek a Kr. e. 7. századból származnak, s a belső-ázsiai állatstílusú művészet korai szakaszának jellemző jegyeit viselik magukon.

Arzsan falunál már korábban, 1971–74 között is feltártak egy kurgánt. A 110 méter átmérőjű, terméskövekkel fedett halom alatt lévő, cölöpökből összeácsolt sírépítmény központi kamrájában a 160 lóval együtt eltemetett férfi és nő csontváza mellett többek között állatalakos bronz rúdvégeket, bronz- és agancszablákat, kantárszíj díszeket és egy összegömbölyödő párducot ábrázoló nagy bronzkorongot találtak. A kurgán, a rádióizotópos vizsgálatok szerint, a Kr. e. 9. századból való.

Az innen származó lószerszámzattal megegyező típusú agancs szíjelosztók, bronzzablák a Kárpát-medencében is előkerültek (Biharugra, Maroscsapó, Velem-Szentvid). Ezek nyilvánvalóan nem a több ezer kilométer távolságban fekvő Belső-Ázsiából kerültek lelőhelyükre. A lovasnomádok ebben a korban a Kárpátokig húzódó sztyeppei övezetben azonos típusú lószerszámzatot használtak. E stílus és a szerszámkészítés ismerete is eljuthatott nyugatabbra, a Fekete-tenger melléki sztyeppékre, majd onnan a Kárpát-medencébe. Itt ugyanis már kerültek elő a Kr. e. 9–8. századból származó olyan lószerszámzatok, mint amilyeneket a belső-ázsiai Arzsanban már korábban (1970– 74 között) találtak. És ugyanilyen stílusban készült tárgyegyüttest ástak ki az Észak-Kaukázus fölötti sztyeppevidéken is. A Maros völgyében, a Középső-Tisza vidéken, az északi hegyvidéken előkerült sírok és kincsleletek bronz- és aranytárgyai (pl. Maroscsapó, Füzesabony, Mezőcsát, Biharugra, Fügöd, Prügy, Besenyszög-Fokoru) között olyan zablakészletek, fegyverek, ékszerek vannak, mint amilyeneket a Kaukázus északi előterének és a Fekete-tengertől északra eső sztyeppéknek Kr. e. 9–8. századi emlékanyaga is tartalmaz. Igen jellegzetes részei ennek az emlékanyagnak a sztyeppei állatstílusú művészet alkotásai, így a lófej alakos végű bronzjogarok (Prügy, Sárvíz, Turóc megye), a köralakban szerkesztett, három, fejét hátrafordító állatot (szarvast?) ábrázoló bronz kantárszíj díszek (Biharugra), illetve a ragadozó állat alakú aranylemez (Dálya).

A sztyeppei és alföldi leletek hasonlóságának magyarázatára két elmélet született. Az egyik szerint a Kr. e. 9–8. század folyamán a Fekete-tenger mellékéről származó lovas népcsoport telepedett meg a Tisza vidéken, míg a másik vélemény szerint az alföldi keleti típusú tárgyak csak a két terület közti kereskedelmi kapcsolatok emlékei.

A szkítákról

Az állatstílusú művészetet megteremtő népek neveiről, életmódjáról a legfontosabb antik írott forrást Hérodotosz görög történetíró (Kr. e. 484–425) hagyta ránk. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) torkolatvidékétől a Tanaisz (Don) folyóig húzódó sztyeppei térséget nevezte Szkítiának, a szkíták földjének, míg a Don és a Volga közti vidéket szerinte a szauromaták lakták. Az attól délre húzódó közép-ázsiai sztyeppéket a szakák, azaz az „ázsiai szkíták” uralták. Szkítia területén Hérodotosz több népet sorolt fel. Az Isztroszon (a Dunán) túlról megnevezett népek közül a keleti eredetű szigünnák és agathürszoszok azok, amelyeket több kutató az erdélyi és alföldi szkíta kori lakossággal azonosított.

A szkíták az iráni nyelvcsaládhoz tartozhattak. Hérodotosz tudósítása szerint előttük a velük rokon kimmerek uralták Szkítia területét. Onnan őket a Belső-Ázsiából származó szkíták űzték el, akik a Kaukázustól délre vezetett hadjárataikból a Fekete-tenger melléki sztyeppékre vonultak vissza.

Ma már Hérodotosznál többet tudunk? Az iráni, belső- és közép-ázsiai elemek ötvöződéséből a klasszikus, jellegzetesen szkíta művészet Kr. e. 750 körül bontakozott ki. Ennek emlékei a Kubán folyó menti alföldön, az Azovi-tenger és a Dnyeper mellékén feltárt kurgánokból kerültek napvilágra. Az előkerült ötvösremekek egy részéről feltételezhető, hogy azokat a Kr. e. 6. században a Fekete-tenger északi partvidékén létesült görög gyarmatvárosok, mindenekelőtt Olbia műhelyei készítették a szkíta vezető réteg megrendelésére.

A szkíták a magyar történelmi hagyományban

A magyar régészeti kutatásnak a sztyeppei térség szkíta kultúrájú népei és a Kárpát-medence egykorú lakossága kapcsolatainak jellege, története a 19. század vége óta témája. Tanulmányok, könyvek egész sora született, amelyek elemezték Szkítia és az Alföld, Erdély emlékanyagának rokon vonásait.

De nem csak a tudomány művelőit foglalkoztatta ez a téma. A korai középkor óta élt és hatott a hagyomány, amely a magyarok elődei között tartja számon a szkítákat. A magyar krónikaírók közül elsőként Anonymus az 1210 táján írt művében származtatta a magyarokat a szkítáktól. A magyarság szkítiai őshazájának leírását Kézai Simon 1282–85 között írt krónikájában a hun származás mondájával egészítette ki. Elbeszélésében a honfoglaló magyarság keletről magával hozott eredetmondája, a két testvért új hazába vezető csodaszarvas is szerepel. Ennek a regének a változatai több sztyeppei nép, így a magyarság mondakörében is jelen voltak.

Kézai Simon a csodaszarvas mondát a 6. századi ravennai püspök, Jordanes történeti munkájának elbeszélését és az akkori magyar néphagyományt egybeötvözve jegyezte le. A mondát, a hun eredet hagyományát több középkori krónika (Bécsi Képes Krónika, Budai Krónika, Turóczy János, Bonfini krónikája), valamint Werbőczy István 1517-ben megjelent Hármaskönyve is átvette, elevenen tartva a szkítiai őshaza, a hun eredet hagyományát a magyar nemesség származástudatában. A 19. század végétől, ugyan vitákkal kísérve, de ez a tan máig széles körben ismert, vallott maradt.

A szarvas

A Szkítia régészeti emlékei iránti érdeklődést az 1920-as években két nagyszerű lelet előkerülése csak fokozta. 1928-ban Mezőkeresztes–Zöldhalompusztán, 1923-ban Tápiószentmárton határában bukkantak egy-egy arany-, illetve elektronlemezből megformált szarvasdomborműre. Mindkét ötvösmunka a korai szkíta–görög művészet jellemző jegyeit tükrözi.

Később a bulgáriai Garcsinovon talált, oroszlángriff, sas és szarvas küzdelmét ábrázoló bronz préselőminta azt bizonyítja, hogy a zöldhalompusztai szarvast egy állatküzdelmi jelenet központi alakjának megfelelően mintázták meg. Az állatküzdelem a pusztai népek hitvilágában az állatalakot öltött ősök, sámánok harcát jelképezi.

A zöldhalompusztai aranyszarvashoz hasonló, a küzdelemben leroskadó, fejét hátra fordító állatalak ábrázolása a szkíta művészet elő-ázsiai, iráni eredetű motívumai közé tartozik. A Kubán folyó síkságán, Kelermesz helységnél kiásott 4. számú kurgánból származó, iráni stílusú ezüsttükör hátlapjának arany borításán a zöldhalompusztai szarvassal teljesen megegyező helyzetben ábrázoltak egy zergét. A kurgán kora Kr. e. 650–625. Ez arról vall, hogy ebben a korban már teljesen kibontakozott az a művészeti stílus, amelyben a zöldhalompusztai szarvas alakját megmintázták. Jellemző e stílusra a határozott vonalakkal határolt nagy felületek alkalmazása, az ábrázolt állatalak lényegi vonásainak kiemelése. Ezek a stílusjegyek összességükben azt mutatják, hogy az ötvösremekek mintaképeit eredetileg fából, csontból faragták.

A tápiószentmártoni, elektronlemezből domborított ábrázolás a talajtól elrugaszkodó, lábait maga alá húzó, vágtató, szinte repülő szarvast örökít meg. Hasonlóan megmintázott szarvasfigurák nagy számban ismertek a sztyeppei övezet szkíta emlékei között. A végső soron belső-ázsiai eredetű motívumot a legkülönfélébb tárgyakon, váltakozó méretekben, így többek között díszfegyvereket, ruhákat ékesítő lemezeken, mellpáncélokon, ékszereken, edényeken alkalmazták a szkíta, görög mesterek. Közülük kiemelhetjük a kubáni síkságon (Kosztromszkaja sztanyica 1. kurgán) talált vaspajzson elhelyezkedő nagy méretű arany szarvasfigurát. Ez utóbbi az alföldi, hasonló nagyságú darabok rendeltetését is meghatározza, ezek az állatábrázolások az eltemetett vezérek pajzsát díszítő méltóságjelvények lehettek.

A sztyeppevidék népeinek hitvilágában gyökerező szarvasábrázolások nagyszerű képviselői a Dél-Ural vidékén, Filippovka falunál feltárt kurgánból kiásott leletek. A filippovkai kurgán a szarmaták (szauromaták) emléke, s a Kr. e. 4. századból származik, de leletei ugyanúgy a sebezhetetlen, égi eredetű szarvas alakjának megőrzői, mint az idősebb korú szkíta alkotások. Ebben a korban szintén a Dél-Ural térségében volt az ősmagyarság szállásterülete, ahol a csodaszarvas rege ősi változata a magyarság mondavilágába kerülhetett. A sírkamrából 26 darab, 50-55 cm magas, fából faragott, aranylemezzel fedett pompás szarvasszobor, különböző állatokat ábrázoló aranylemezek, arany-, ezüstedények, aranyberakással díszített vaskardok kerültek elő. A szarvasszobrok különlegességei a hatalmas, többágú, spirálisokból alkotott agancsok, amelyek horgas csőrű madárfejekben végződnek. Ezek a sámánhit szerinti élet- és világfát jelképeznek, amelynek a tetején sas ül. (Madárfejet mintáztak meg az említett garcsinovoi szarvas agancsának két ágán és a zöldhalompusztai szarvas agancsánál is.)

Az ezután következő évszázadokban a szarvasmotívum új változatai születtek meg, amelyek megformálására az iráni, majd a görög művészet stílusa hatott. Változatlan maradhatott azonban az a szellemi tartalom, a misztikus szarvas totemősként való tisztelete, amely a sztyeppe népeinek hitvilágában azonos volt. A zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni aranyszarvasok annak tanúi, hogy ezt a mítoszt, a totemisztikus eredetmondát az Alföld szkíta népessége is ismerte.

Szkíta anyagi kultúra

A szkíta anyagi kultúra fő elemei: az állatstílusú művészet, a fegyverzet és a lószerszámzat. A Kárpát-medence emlékanyagában a szkíta kultúra mindegyik alkotórésze jelen van. A szkíta stílusú tárgyak túlnyomó többsége az alföldi és erdélyi temetőkből került napvilágra (pl.: Tápiószele: 455, Csanytelek: 218, Szabadszállás: 199, Orosháza: 153, Szentes-Vekerzug: 151 sír). Az alföldi szkíták temetkezési rítusának keleti vonásai így foglalhatók össze: sírhalmokat emelnek, faládákba, cölöpökből ácsolt sírkamrába temetik halottaikat, a harcosok felszerszámozott lovát is eltemetik a gazdájukkal, a kocsit is sírba helyezik.

Az elhunytakkal együtt eltemetett tárgyakból képet alkothatunk a szkíta harcosok fegyverzetéről, a nők viseletéről, a hitvilágról, művészetről, a kézművesség fejlettségéről. Ezekből itt néhány, az állatstílusban megfogalmazott leletet emelünk ki.

A nyílvesszőket tartó bőr- és fategezek kereszt alakú bronz zárócsatjainak többségét állatmotívumokkal ékesítették. Az egyik legszebb példányuk egy Mátraszelén talált sírból származik. Három ága lófej alakú, közepén összegömbölyödő állatalakot mintáztak meg. Ilyen helyzetben ábrázolták az említett, Kr. e. 9. századból származó Arzsan falubéli (Arzsan 1) kurgánban talált bronzkorong párducalakját. Azaz ez a Mátraszelén talált tegezen látható motívum Belső-Ázsiában született, majd vált a Fekete-tenger mellékén a szkíta–görög művészet mintakincsének részévé.

A jellegzetesen szkíta fegyverformák közé tartoznak a rövid vastőrök, kardok. Közöttük olyan darabok is vannak, amelyek agancsból faragott, vagy bronzból öntött markolatának végét szkíta állatstílusban ragadozó madár-, illetve sasfejalakúra alakították (Ilyeneket találtak: Szentes-Vekerzug, Nyíregyháza–Manda-bokor, Penc).

A hitvilágba engednek bepillantást az állatalakos díszű bronztükrök és rúdvégek, csörgők. Olbiai görög mintákat követve készültek azok a párduc-, fekvő szarvas-, kosfejalakokkal díszített nyelű bronztükrök, amelyeket a Kaukázustól a Kárpát-medencéig terjedő szkíta kultúrkör népei helyeztek a sírokba mint az örök élet, a Nap jelképét. Az Alföldön a Muhin, Tápiószelén feltárt temetőkből kerültek elő ilyen tükrök.

A sámán szertartás kellékei voltak a csörgők, a csengők. 1964-ben a Kárpát-medencei szkítaság kiemelkedői emlékei közé tartozó áldozati leletegyüttesre bukkantak Nagytarcsán. Ebben három bronzcsörgő, nyolc bronzkolomp és négy vaszabla van. A bronzcsörgők tetején szarvasszobrocskák állnak, hangadásra a belsejükben lévő vasgolyócskák szolgálnak. Alsó részükön tok van, amelybe fa rudat húztak és így szólaltatták meg őket. A Kárpát-medencei csörgők előképei szintén Keleten találhatók: a Kubán folyó síkságán, Novozavodnoje falunál feltárt, a Kr. e. 8. századból származó 8. halomsírban, valamint a Szula folyó mentén fekvő, Kr. e. 7. századi Sztarsaja Mogila kurgánban talált darabok voltak.

A szkíták az Alföldön

A régészeti emlékek tanúsága szerint a Kr. e. 8–4. században az Alföldön élt lakosság a keleti, sztyeppevidéki kultúrkör része volt. Ennek az időszaknak az elején ez a nép a vasművesség, az akkor a legkorszerűbb lószerszámzat meghonosításával a Duna–Tisza vidékén új gazdasági, kereskedelmi fejlődést alapozott meg. Újabb keleti eredetű bevándorlókkal gyarapodva a Kr. e. 6–5. században az Alföld népe meghatározó politikai-gazdasági hatalommá vált a közép-európai térségben. A Kárpát-medence nyugati felében és az Észak-Balkánon előkerült nagyszámú, alföldi szkíta típusú lószerszám és fegyverlelet jelzi hatását a hallstatti, illír-venét kultúrkörre. Kézművessége, kultúrája nem tűnt el azután sem, hogy az Alföld kelta uralom alá (Kr. e. 4–Kr. u. 1. század) került. A szkíta kultúrájú nép hagyományai továbbélésének szép példája az a Lábatlanon előkerült, a Kr. e. 3. századból származó kelta urna, amelynek vállán állatküzdelmi jelenetet vésett az agyagműves mester, két ragadozó marcangolt egy fejét hátrafordító szarvast .

*

Szkítia és az Alföld népe elit rétegének rokonságát az állatstílusban megfogalmazott emlékek egyértelműen tanúsítják. Az ilyen alföldi emlékek nagy száma, változatossága arról vall, hogy nemcsak néhány szkíta importtárgy, kereskedelmi áru került erre a tájra, hanem az ott élt lakosság olyan világképpel rendelkezett, amelyből ez az ábrázolásmód eredt.

A Fekete-tenger északi partvidékén létrejött, virágzó szkíta birodalmat a Kr. e. 3. századtól a keletről előrenyomult szarmata törzsek fokozatosan felszámolták. Az Alföldet a szarmaták a Kr. u. 1. század második felében foglalták el. Hódításuk, a kelta uralom után, ismét a keleti kultúrkörhöz kapcsolta ezt a tájat.