Ugrás a tartalomhoz

História 2003-056

Kecskés Gusztáv , Glatz Ferenc , Gaál Ernõ , Stipich Béla , Farkas Ildikó , Pálfi Zoltán , Farkas Ildikó , Puskás Ildikó , Farkas Ildikó , Németh György , Farkas Ildikó , Kertész István , Farkas Ildikó , Szlávik Gábor , Glatz Ferenc , Dömötörfi Tibor , Farkas Ildikó , Szabó István Mihály , Szabó István Mihály , Szabó István Mihály , Vámos Péter , Sárdy Lóránt , Madievski, Samson , Klaniczay Gábor , Farkas Ildikó , Zágoni Miklós , Miltényi Miklós , Csorba László

História

17. fejezet -

A magyar címer és zászló útja

DÖMÖTÖRFI Tibor

A magyar címer és zászló útja

1867–1990

Az 1848–49. évi szabadságharc bukását követően a Habsburg-hatalom betiltotta a magyar nemzeti szimbólumok, így a címerek használatát, és visszatért az 1848 előtti birodalmi címerhasználathoz. A forradalmi emléknek számító nemzetiszín zászlók, lobogók vagy azok részei birtoklását, használatát üldözték és büntették. Haynau már 1849. július 19-én kihirdettette, hogy életét veszti az, aki „forradalmi jelek viselésével (háromszínű szalag, vörös toll stb.) a pártütést segíti”.

A megtorlás időszaka, a Bach-rendszer megszűntével e téren is enyhült a szigor, ennek jele, hogy az 1861. évi Szent István-napi ünnepségeken már hivatalosan is feltűnhetett a piros-fehér-zöld szalagos magyar zászló.

1867–1918

A kiegyezés által újonnan kialakított dualista rendszer közjogi sajátosságait ki kellett fejezniük az állami szimbólumoknak is, amely nemcsak osztrák– magyar, hanem magyar–horvát viszonylatban is folyamatos vitákra adott okot: Bécsben szerették volna a birodalmi összetartozást heraldikailag is egységesebben kifejezni, magyar részről a császári szimbólumok használatában az önálló államiság megsértését vélelmezték, és a horvátok is igényt tartottak nemzeti szimbólumaik feltüntetésére a közös intézmények jelvényei sorában.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös címerének megalkotása körüli viták csaknem ötven évig tartottak, melynek hátterében az a dilemma állt, hogy a birodalom két fő országa jogilag szuverén állam volt, így nem lehetett egységes címerük. A megoldást csak egymás mellett álló, egymás mellé rendelt címerek összekapcsolása jelenthette, amelyre végül 1915-ben került sor Ferenc József „királyi kézirata” által elrendelve.

A Monarchia közös intézményei használatára előírt közép- és kiscímert átfogóan rendező uralkodói döntés (az összes történeti igénycímert magában foglaló nagycímert sem ez alkalommal, sem később nem alkották meg) „paritásos alapon” rendezte az ügyet. Az 1916-ban elfogadott XV. törvény – az első világháború idején, Horvátország egyenrangú félként való bevonása jeleként – a magyar címerrészbe ékként még beillesztette „Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok” „ezüsttel és vörössel sakkolt mezőt” mutató jelképét is. Az 1915. évi „legfelsőbb jóváhagyás” meghatározta az osztrák–magyar közös intézmények használatára szolgáló zös középcímert is. A birodalom közjogi különlegességeit tükrözte, hogy Dalmácia és Bosznia-Hercegovina címere mindkét fél pajzsán szerepelt.

A kiegyezés az 1848. évi XXI. törvénycikk alapján állította vissza a jogfolytonosságot a külön magyar címer- és színhasználat területén.* A magyar hatóságok által hivatalosan használt magyar kiscímerleírása szerint (heraldikailag) jobbról vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező, balról vörös mezőben zöld hármashalom aranykoronás középső részéből kiemelkedő ezüst, talpas kettőskereszt. A pajzson a magyar királyi korona nyugszik. A címer pajzstartói jobbról és balról egy-egy lebegő fehérruhás angyal, vagy jobbról cserfaág és balról olajfaág.

Az 1868. évi horvát–magyar kiegyezés hozta magával a már 1848-ban is használt, Magyarország társországainak jelvényeivel bővített magyar középcímer felújítását is. Az 1915. évi egységes rendezés szerint a magyar állami középcímer felső kisebb, ún. szívpajzsát a kiscímer alkotta. Az alsó nagyobb, ún. nagypajzs négy részre osztott, alul betolt, hasított ékkel. Felső (heraldikai) jobb negyedében Dalmátország, bal negyedében Horvátország, alsó jobb negyedében Szlavónia, bal negyedében Erdély címerével. Az alsó ék jobb mezejében Bosznia és Hercegovina, bal mezejében Fiume címere. A nagypajzson a magyar királyi korona nyugszik. A pajzstartók itt is angyalok, illetve cser- és olajfaág.

A magyar nemzeti zászló azonos maradt az 1848-ban használt piros-fehér- zöld trikolórral, melyet a koronás kiscímer díszített. Hivatalosan ezt használták a magyar királyi minisztériumok és az alájuk rendelt hatóságok, intézmények. 1898 májusában belügyminiszteri utasítás határozta meg azon ünnepek sorát, amikor a zászlót ki kellett tűzni.

Az 1879. évi XL. törvénycikk két hónapig terjedő elzárással és háromszáz forintig terjedő pénzbüntetéssel fenyegette azt, aki „az ország, a társországok vagy az osztrák–magyar monarchiának nyilvánosan kitüzött czímerét vagy zászlóját [...] meggyalázó szándékból bemocskolja, megrongálja vagy leszakítja”.

A közös vám- és kereskedelmi ügyek megkövetelték a hajózásban használt ún. kereskedelmi lobogódualista viszonyoknak megfelelő átalakítását is. Ebben összekapcsolódtak az osztrák (Habsburg) és magyar szimbólumok: a lobogó két négyszögből összetett téglalap formájú volt, a rúd melletti részt vörös alapon fehér pólyával (sávval) vágott mező alkotta, amely a rá helyezett sárga keretű és nyílt koronával fedett címerpajzsban (az osztrák főhercegi címerben) ismétlődött; a lobogó másik felén pedig piros-fehér-zöld színben a magyar koronás kiscímert tüntették fel. (Sajátos módon az Osztrák–Magyar Monarchia konzulátusai is ezt a lobogótípust alkalmazták. A magyar nemzeti ünnepeken a piros-fehér-zöld trikolórt tűzték ki.)

A katonai zászlók és lobogók terén is alapvető változásokat hozott a dualista Monarchia létrejötte, illetve a közös magyar hadügy megszervezése. Magyar katonaság a szabadságharc leverése után – az 1848 előtti állapotoknak megfelelően – az osztrák hadseregben, császári hadi jelvények alatt szolgált. 1867 után a közös hadsereg szárazföldi alakulatainál továbbra is megmaradtak a kétfejű sasos hadizászlók, hivatalos magyarázat szerint azért, mert az uralkodóház fejének címerét tartalmazzák. 1868-ban kivonták a használatból e zászlók nagy részét, a gyalogságnál az ezredtörzsnél maradt egy fehér törzszászló (az előlapon a Madonna ábrázolásával, a hátlapon a sasos címerrel), illetve a tartalék ezrednél egy sárga zászló (mindkét oldalán a sasos címerrel). A többi zászló ekkor a lovasság zászlóival egyetemben a bécsi Heeresmuseumba került. A közös haditengerészet által használt hadilobogó sem változott az 1867 előttihez képest, ilyen formában megegyezett a közös kereskedelmi lobogó osztrák felével (vörös-fehér-vörös színek az osztrák címerrel).

Nem vezették már be azt az új közös hadizászlót, amelyet az első világháború alatt (1915 októberében) rendszeresítettek; ezt fehér alapon váltakozva fekete-sárga (osztrák) és vörös-zöld (magyar) lángnyelvek szegélyezték, egyik oldalán az 1915. évi közös címerrel, a másik oldalon az uralkodói névjellel. A zászlólap sarkaiba váltakozva a császári korona és a magyar Szent Korona ábrázolását helyezték. A Monarchia zászlói alatt küzdő magyar katonák lelkesedését fokozni kívánó elképzelésből azonban csupán néhány mintapéldány készült el.

Az 1868-ban, a kiegyezés értelmében felállított külön magyar honvédségnél – a közös hadsereg gyakorlatához igazodóan, viszont attól nemcsak színben és rajzban, hanem méretben is eltérően – csak a gyalogságnál rendszeresítettek csapatzászlót, melyet minden zászlóalj mint szervezési egység megkapott. E zászlók az 1848-as honvédzászlók adott uralmi viszonyoknak megfelelően módosított változatai voltak: fehér selyemlapjuk első oldalán Ferenc József koronával fedett díszes monogramját („legfelsőbb névjelét”), hátlapjukon a kétoldalt angyalok által tartott magyar középcímert mutatták. (A Patrona Hungariae korábbi tradicionális alakja már nem tűnt fel e zászlókon.) A hadizászló szélein vörös és zöld lángnyelvek futottak végig, melyek a fehér alappal együtt kiadták a magyar nemzeti színeket. (A horvát-szlavónországi 7. honvédkerülethez tartozó csapatoknál a nemzeti jelleget vörös-kék lángnyelvek szignalizálták.) Az uralkodó névjelét és a magyar középcímert rávésték a zászlórúd végéhez erősített levél formájú, sárgaréz zászlócsúcsra is. Az ezredrendszer 1890. évi bevezetése után csak az ezredek 1. zászlóaljainál maradt meg a csapatzászló, kivételképpen csak az ún. kikülönített zászlóaljaknál hagytak meg egy-egy zászlót.

1918–1919

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően kikiáltott köztársasági magyar állam a koronától – mint a királyság jelképétől – megfosztott kiscímert alkalmazta nemzeti jelképként. Károlyi Mihály 1918. november végén kelt miniszterelnöki rendeletében az 1849-es független Magyarország szellemében utasított a koronátlan, pajzstartók nélküli kiscímer használatára. Ez a címer került a nemzeti zászlóra is. Ugyanakkor tudomásunk van arról, hogy néhol egyszerűen kivágták a régi zászlókból a címer koronaábrázolását.

Az 1919 márciusában létrejött Tanácsköztársaságnak nem volt hivatalos címere, általános jelképként a nemzetközi proletariátus (és a szovjet-orosz Vörös Hadsereg) jelvényét, az ötágú vörös csillagot használták. Emellett volt példa arra is, hogy az előző hónapokban bevezetett koronátlan kiscímeres pecséteket alkalmazták változatlanul. Az újonnan megalakult Vörös Hadsereg számára a Hadügyi Népbiztosság 1919. április 23-i körrendeletében a vörös zászlót rendszeresítette, egységes szabályozás nélkül. Az ötágú csillag, illetve a proletár internacionalizmus jelszava („Világ proletárjai, egyesüljetek!”) azonban a Vörös Hadsereg legtöbb zászlajára felkerült. A Tanácsköztársaság bukása után e zászlók használatát rendeletileg betiltották, és elrendelték beszolgáltatásukat a Vörös Hadsereg leszerelését végrehajtó parancsnokságoknál.

A Tanácsköztársaság 133 napos fennállása idején a piros-fehér-zöld színek a proletárdiktatúrával szembeni nemzeti ellenállás jelképeivé váltak, ezért vonta fel 1919. június 24-én a budapesti antikommunista felkelési kísérletben részt vevő három lázadó dunai monitor a magyar trikolórt.

A sajátos átmeneti állapotot képviselő ún. szakszervezeti kormány ideológiai felemásságát reprezentálta az az idő hiányában a gyakorlatba már át nem ültetett főparancsnoki utasítás, amely 1919. augusztus 2-án elrendelte, hogy a fegyveres erők harci lobogója csak az egyik oldalon legyen vörös színű, a másik oldalnak nemzetiszínűnek kellett volna lennie.

1919–1945

Az 1919 utáni király nélküli Magyar Királyság visszaállította a koronás címer használatát. A címer felkerült a nemzeti trikolórra mint ismételten teljes jogú nemzeti zászlóra is.

1920 márciusában miniszterelnöki rendelet szögezte le, hogy a „törvényes rendelkezések értelmében” a magyar állam címerein a magyar állami főhatalom jelképéül a Szent Koronát kell alkalmazni. A „törvényes rendelkezések” értelmezése, sőt mibenléte azonban csakhamar viták forrásává vált. A közjogi vezérfonalként szolgáló jogérvényesség értelmében a nemzeti színekről csak az 1848:XXI. tc. rendelkezett, amely közelebbről nem határozta meg az ország címerét, melyet a nemzeti zászlón is használni kell. Az Osztrák– Magyar Monarchia időszakában egyaránt használatban volt kis-, illetve középcímer jogérvényességi viszonyait az új körülmények között tisztázni kellett, különös tekintettel a Trianon utáni feszült nemzetközi helyzetben.

A Teleki-kormány 1921. márciusi elvi határozatában még az egyesített (közép-) címer használata mellett döntött. A Bethlen István vezetésével hivatalba lépő kormány ezt a problémát diplomatikusabban és szakszerűbben kezelte elődjénél; a szakminisztériumok véleményeztetése mellett kiküldtek egy miniszteriális bizottságot is – az országos levéltár szakembereivel kiegészítve – a címer- és zászlókérdés rendezése céljából. Az illetékes külügy- és igazságügy-miniszter egybehangzóan azt javasolták, hogy – a szóban forgó címerek közjogi státusát érintetlenül hagyva – a középcímer használatát nemzetközi vonatkozásokban szüntessék meg. A hivatalos formában való intézkedést viszont mellőzni javasolták, mert ez „széles körben a joglemondás látszatát keltené”. A szakértői bizottság ugyanezt az álláspontot képviselte. Ők a jobb láthatóság kedvéért a pajzstartók nélküli koronás kiscímert javasolták a nemzeti lobogó közepére. A miniszterelnök elfogadta az informális rendezés elvét, ugyanis nem terjesztett be indítványt címer- és zászlóügyben sem az országgyűlés, sem a kormányzó elé, ahogy azt korábban tervezték. Központi utasítás híján a minisztériumokban esetről esetre intézkedtek a beérkező vitás kérdésekben.

A gyakorlatban végül állami címerként a jobbról cserfaággal, balról olajággal övezett koronás kiscímert alkalmazták. A hivatalos nemzeti zászló azonos maradt az 1848-as piros-fehér-zöld trikolórral, hol cser- és olajággal övezett, hol pajzstartók nélküli koronás kiscímeres változatát használták.

A magyar hajókon használt kereskedelmi lobogó a kiscímeres nemzeti zászlónak felelt meg.

A fegyveres erők csapatzászlóként az 1920-as években és az 1930-as évek első felében jórészt az 1868-ban felállított magyar honvédség zászlóit használták, de sor került új, nem egységes zászlók bevezetésére is. (Egyedüli kivételként a huszárezredek kaptak 1920-ban egységes lovassági zászlót.) A békeszerződés határozatai miatt rejtett alakulatként működő folyamőrség számára rendszeresített lobogó formájában és színeiben megfelelt a nemzeti zászlónak.

A m. kir. honvédség számára csak 1938. december 1-jén rendszeresítettek új, egységes csapatzászlókat, amelyek fegyvernemenként méretükben különböztek egymástól (a gyalogezredek és önálló gyalogzászlóaljak 140 x 120 cm, a kerékpáros és gépkocsizó zászlóaljak 40 x 40 cm, a huszárezredek 80 x 80 cm nagyságúakat kaptak). E csapatzászlók fehér selyemből készült lapját piros-zöld lángnyelvek szegélyezték. (Az 1848-as honvédzászlókon alkalmazott farkasfogak helyett tehát ez a rendezés visszatért a 18. századtól használatos lángnyelvekhez.) Az 1938 M típusú zászlók bal oldalán a régi magyar katonai tradícióknak megfelelően a földgömbön álló Patrona Hungariae, jobb oldalán az 1915. évi magyar középcímer volt elhelyezve, amely a revíziós szándékokat a heraldika nyelvén immár nyíltan kifejezendő az időközben függetlenné vált egykori „társországok” jelvényeit is hordozta. A zászlólap szabad széleit nemzetiszín zsinórszegés, szabad sarkait pedig hasonló színű bojt díszítette. A zászlócsúcsra Horthy Miklós mint „legfelsőbb hadúr” családi címere került. A kormányzó egyébként főparancsnokként külön személyi lobogót is használt, amelyen az angyalok tartotta középcímer szerepelt. Ezt azokra a helyőrségi épületekre, illetve hajókon vonták fel, ahol látogatást tett.

Az 1938 októberétől nyílt katonai alakulatként működött m. kir. folyamerők is új lobogókat kaptak. A hajókon és csónakokon alkalmazott ún. hadilobogó nemzetiszín volt, melynek mindkét oldalára cser- és olajággal övezett állami középcímer színnyomata került. A folyamerők parancsnoka fehér színű lobogójának mindkét oldalán a kiscímer volt elhelyezve és mind a négy szélén piros-zöld lángnyelves pártázat futott végig. A hajók 300 cm hosszú nemzetiszín árbocszalagot is viseltek.

A Horthy-rendszer címer- és zászlóhasználatával kapcsolatban említést kell tenni a revíziós zászlókultusz félhivatalos megnyilvánulásáról, az országzászló-mozgalomról. A budapesti Szabadság téren 1921-ben emelt irredenta szoborcsoport központi elemeként 1928. augusztus 20-án szentelték fel az ún. Ereklyés Országzászlót. A 20 méter magas zászlórúd és díszes talapzata a Védőligák Szövetsége és számos más revizionista szervezet által nyíltan képviselt irredenta mozgalom legjelentősebb monumentuma volt. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan félárbocra engedett 8 méter hosszú nemzeti lobogó függött, melynek főeleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer volt, „Így volt – így lesz!” felirattal. A bajtársi és nemzeti szövetségek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával 1939-ig már 350 magyarországi helységben állítottak fel országzászlókat, melyek az „országgyarapító” propaganda részeként fontos szerepet játszottak a második világháború éveiben.

A Horthy-rendszer bukásával, 1944 októberében német segítséggel hatalomra került hungaristák államcímere a koronás kiscímer volt, mely alá „H” betűt és nyilaskeresztet helyeztek. A nyilas tervekben szerepelt a nemzeti trikolór mellé kiteendő árpádsávos „régi magyar nemzeti zászló” rendszeresítése, de erre már nem került sor. Általánossá vált viszont az 1930-as évektől ismert nyilaskeresztes zászlók és lobogók használata, melyeknek két típusa volt: vörös színű zászlólap közepén fehér rombuszban vagy körben lévő, illetve piros-fehér sávos zászló belső szélén elhelyezett pártjelvény.

1945–1949

A második világháború után, az 1945 januárjában megkötött fegyverszünetet követő időszakban az új magyar kormány egy ideig még a koronás kiscímert alkalmazta. Az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaság – 1848/49 és 1918/19 eszmei-politikai örökségéhez visszanyúlva – a korona nélküli kiscímert vette használatba. Az ekkor már egyre gyakrabban Kossuth-címerneknevezett szimbólumot helyezték a magyar zászlókra is. Oly magától értetődő volt a nemzeti köztársasági tradíció továbbvitele, hogy nem is született hivatalos rendelkezés a megváltozott címerhasználatról. Ez a szabályozatlanság lehetett az oka, hogy a hivatalos lap, a Magyar Közlöny átmenetileg még 1946 júniusáig a régi, angyalos-koronás címeres fejléccel jelent meg.

Az újjászervezett magyar honvédség – részben szintén visszatérve az 1848/49-es hagyományokhoz – fehér alapszínű, piros-zöld lángnyelvekkel ellátott, a Kossuth-címert hordozó csapatzászlókat kezdett használni, bár erre vonatkozó központi rendelkezés egy ideig még e téren sem született.

Először a flottilla lobogóit egységesítették. 1949 áprilisában jelent meg az a csupán néhány hónapig érvényben volt honvédelmi miniszteri körrendelet, amely a demokratikus honvédség részére egységes csapatzászlókat rendszeresített. A vörös-zöld lángnyelvekkel szegélyezett fehér selyemzászlók mindkét oldalára babér- és olajággal övezett Kossuth-címer került, a zászlólap szabad szélein nemzetiszín zsinórszegéssel, szabad sarkain nemzetiszín bojttal. A gyalog kivonuló és páncélos csapattestek 140 x 120 cm méretű, a lovasított fegyvernemek és a gépkocsizó alakulatok pedig 80 x 80 cm nagyságú csapatzászlókat kaptak.

A Rákosi-korszak

Miután Magyarország besorolódott a sztálini népi demokráciák sorába, az új típusú hatalmi rendszer formai legitimálására – a környező „testvéri” államok példáját követve – új alkotmány kidolgozása látszott kézenfekvőnek, amelyet ebben a modern, tételesen kodifikált formájában egyébként még nem ismert a magyar jogrendszer. A követendő modell meghirdetetten az 1936. évi, „sztálini” szovjet alaptörvény volt, mely záró paragrafusaiban rendelkezett a szocialista jellegű államcímerről is.

A Magyar Népköztársaság 1949. augusztus 20-án törvénybe iktatott alkotmánya az ország új címerét a 67. § leírása szerint így határozta meg: a „Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag”. Az ezt következő paragrafus kimondja, hogy a „Magyar Népköztársaság zászlaja piros-fehér-zöld színű, középen a Magyar Népköztársaság címerével”.

Az ország hagyományos címere, „a nagybirtokos, tőkés osztály egészségtelen sovinizmusának jelképe”, helyet kellett adjon a „dolgozó nép állama” szimbólumának, amely „egyszerűen kifejezésre juttatja azt, ami az öntudatos, szocialista munkás és dolgozó paraszt jelképe: a kalapácsot, a vörös csillagot, a búzakoszorút és az aranyos búzakalászt, piros-fehér-zöld nemzeti színekkel” – magyarázta Rákosi Mátyás az alkotmánytörvény vitájában.

Az 1949. évi magyar címer a szovjet tagköztársaságok címerei alapján készült, különös hasonlóságot mutatva az 1940-ben bekebelezett balti államok sebtében összeszerkesztett, fantáziátlan, sablonos címereivel. (Helyesen nem is nevezhetők ezek a jelvények címereknek, hiszen a heraldikailag alapvető címerpajzsot nem tartalmazzák.) A „Rákosi-címer” kis különbsége az említettekéhez képest csupán az, hogy a szovjet sarló helyett a búzakalász jelképezi a parasztságot, felkelő nap helyett a vörös csillag szórja a fényt, s alul vörös helyett piros-fehér-zöld a szalagsáv. Ez a kis nemzetiszín csík azonban nem tükrözhette a címer magyar voltát, s még a szintén szovjet mintára készített, ekkor már létező albán, bolgár vagy román címerrel összehasonlítva sem fejezte ki nemzeti hagyományainkat.

1949 szeptemberében minisztertanácsi határozat, illetve rendelet látott napvilágot a Magyar Népköztársaság címerének használata tárgyában, amelyek részletesen szabályozták az új címer bevezetését, illetve az addigi Kossuth-címerek „legrövidebb időn belüli” lecserélését. Eszerint az állami hatóságok és intézmények 1950. április 30. után csak az új címert használhatták, eddig az időpontig a korábbi állami címert a középületekről el kellett távolítani, „feltéve, hogy az jelentékeny műszaki akadályba nem ütközik”. A bélyegzők, címtáblák, nyomtatványok kicserélését kizárólag központilag elrendelt állami intézményeken keresztül lehetett lebonyolítani. A Kossuth-címerrel ellátott zászlókon a címert a zászló színeire kellett átfesteni, illetve a Kossuth-címerre rá kellett varrni a népköztársasági címert. Alapvető változást jelentett a korábbi, 1883-ra visszamenő törvényi szabályozáshoz képest, hogy az államcímer használatát magánszemélyek és -cégek számára megtiltották, állami és más közületi vállalatok és üzemek pedig csak külön miniszterelnöki engedély alapján tüntethették fel. A címerhasználatra vonatkozó rendelkezések megszegői kihágást követtek el, és hat hónapig terjedő elzárással voltak büntethetők.

A népi demokrácia új alkotmányában meghatározottaknak megfelelően 1949 őszén a honvédelmi miniszter körrendeleteket adott ki, melyek szerint a hadsereg csapatzászlóin a Kossuth-címer helyett a népköztársaság címerét kell alkalmazni, ill. az új csapatzászlók átvételéig a jelenlegi zászlón a Kossuth-címert haladéktalanul le kell fedni az új címer ábrázolásával.

A Magyar Néphadsereg immáron teljes ideológiai elkötelezettségét volt hivatva demonstrálni az az 1950 szeptemberében kibocsátott honvédelmi miniszteri körrendelet, amely elrendelte, hogy a csapatzászlók alapszínét fehérről vörösre, a lángnyelvek színét fehér-zöldre, valamint a zsinórszegés és a bojtok színét szintén vörösre kell változtatni. A zászlócsúcsra is a népköztársaság új címere került.

1956 októberében a tömeg haragja kimetszette a gyűlölt Rákosi-rezsim szimbólumát a nemzeti trikolórból. A lyukas piros-fehér-zöld zászló mintegy az antikommunista nemzeti forradalom szimbólumává vált. A forradalmi és diákbizottságok pontjaiban megjelent a Kossuth-címer legitimálásának követelése. A felkelők fegyverein spontán módon a Kossuth-címer tűnt fel felségjelként, s egyre több fővárosi és vidéki lap jelent meg ilyen fejléccel. Október 28-i rádióbeszédében Nagy Imre miniszterelnök többek között bejelentette, hogy a közakaratnak megfelelően a kormány javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen. (Erre nem kerülhetett sor, így elvileg továbbra is az 1949. évi címer maradt érvényben.)

A november 4-i fordulat után a Kádár János vezette ún. forradalmi munkás-paraszt kormány kezdetben elkötelezte magát a Kossuth-címer mellett, s – amit korábban nem tett meg – a Népköztársaság Elnöki Tanácsa november 12-én megjelent határozatában a Kossuth-címert a legközelebbi országgyűlésig hivatalosan is a Magyar Népköztársaság címerének nyilvánította.

Erre az ülésszakra 1957 májusában került sor, de addigra – sokkal lényegesebb kérdések mellett – az államcímerről is éles politikai vita bontakozott ki, melynek éle egyre inkább a Kossuth-címer ellen fordult, aminek 1956. októberi újjászületése egyre súlyosabban esett latba. Az országgyűlési vita miniszterelnöki beszámolójában Kádár már ilyen értelemben nyilatkozott, s – az 1949-ből ismert érveléssel – kifejezte meggyőződését, hogy „a jobbágyságot jelképező kettőskereszt, az imperialista törekvéseket kifejező hármashalom és négy folyó” nem az új utakon járó magyar nép eszméit fejezi ki.

Az 1949. évi alkotmány módosításáról intézkedő 1957. évi II. törvény 3. §-a a következőképp határozta meg a Magyar Népköztársaság új címerét: „kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben álló, ívelt oldalú piros-fehér-zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról (sic!) piros-fehér-zöld, jobbról (sic!) vörös színű szalag fonja át. A pajzs fölött középen elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre.” A Légrády Sándor grafikus által tervezett címer kompromisszumos megoldást jelentett; felvette a nemzeti színeket önmagában hangsúlyozó pajzsot, a régi búzakoszorús, vörös csillagos keretet lényegében megtartva. (Ezzel a heraldika szabályai szerint – nyilván akaratlanul – a fő elemet jelentő nemzeti pajzs alá rendelve a kommunista rendszer szimbólumait.)

Az új rendelkezés szerint a népköztársaság zászlaja immáron nem hordozta az államcímert. A hivatalos indoklás – nehezen igazolható – magyarázata szerint azért, mivel „nincs [...] szükség arra, hogy a zászlón, amely önmagában is hivatalos jelvénye az államnak, a címert, vagyis az állam másik hivatalos jelvényét külön is feltüntessük”. A valós ok vélhetően az 1956. októberi lyukas zászlókra való emlékezés volt...

A magyar tengeri hajók kereskedelmi lobogójáról 1957 augusztusában kormányrendelet intézkedett, mely szintén a címer nélküli piros-fehér-zöld színű lobogót rendelte el a Magyar Népköztársasághoz való tartozás jelzéseként, egyben megtiltotta az árbocszalag használatát.

Az új államcímerrel ellátott, változatlan formájú és színű katonai csapatzászlók bevezetéséről, illetve a meglévő zászlókon a régi címerek újjal való lecseréléséről a honvédelmi miniszter saját hatáskörében 1957 októberében intézkedett. 1976-tól az Elnöki Tanács határozata alapján „vállalatok, szövetkezetek, intézmények dolgozói” is adományozhattak a fegyveres erők, a rendőrség és a munkásőrség alakulatai részére csapatzászlót, „a dolgozó nép és a fegyveres erők, fegyveres testületek együvé tartozásának” jelképeként.

1965 februárjában kormányrendelet jelent meg arról, hogy április 4-én („hazánk felszabadulásának ünnepén”), augusztus 20-án („a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepén”), május 1-jén („a Munka Ünnepén”), november 7-én („a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján”), valamint „a Kormány által megállapított egyéb alkalmakkor” az Országház előtt a Magyar Népköztársaság állami zászlaját ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadás mellett fel kell vonni. (Az állami zászló leírásáról a rendelet nem szól.) Első alkalommal 1965. április 4-én, az ország „felszabadulásának” 20. évfordulóján került sor erre az ünnepi aktusra.

Rendszerváltás, jelképváltás

Az 1980-as évtized végén, miközben egyre világosabbá vált, hogy a szovjet típusú uralmi rendszer Magyarországon sem tartható fenn, egyre többen kezdték követelni a kádárista államcímernek az ország tradicionális felségjelvényeivel való lecserélését. Kezdetben inkább szakmai érvek hangozhattak el; 1988 júliusában például az ELTE két neves, a nemzetközi heraldikai mozgalomban elismert oktatója beadványban fordult az Elnöki Tanácshoz a heraldikus szemmel nézve „fiatal”, 1957. évi államcímer helyett a „történelmi Kossuth-címerhez való visszatérés” érdekében. A változóban lévő politikai helyzet jeleként az 1989. március 15-i ünnepségek előtt két héttel minisztertanácsi rendelet jelent meg arról, hogy ezentúl rendelet nem korlátozza „a Kossuth-címernek és más, államiságunkkal, nemzeti történelmi múltunkkal kapcsolatos jelképnek a nemzeti ünnepek és az ezekhez kapcsolódó [...] más megemlékezések alkalmával történő használatát”.

Abban a kérdésben, hogy az ismét bevezetendő tradicionális állami szimbólum a kiscímer legyen, nem volt vita. Egyre élesebb polémia bontakozott ki a rendszerváltozás közeledtével azonban arról, hogy a koronás vagy a korona nélküli változat reprezentálja-e megfelelőbben a jövőbeli Magyarországot. (Inkább csak abszurditásával tűnt ki az a javaslat, amely a Kossuth-címert az ötágú vörös csillaggal kívánta volna egyesíteni.) A Kossuth-címer mellett érvelők főként az 1849-es és 1956-os időkre emlékeztető szimbólumként kardoskodtak e változat törvényesítéséért, valamint azt hangsúlyozták, hogy egy köztársasági címer pajzsa felett nem trónolhat egy korona. A koronás címer melletti tábor képviselői viszont kiemelték a sok évszázados történeti jogfolytonosság fontosságát, a Szent Korona-tanból levezetett tanítást a korona és az uralkodó személyének elválasztásáról, valamint azt a tényt, hogy Európa bizonyos régi köztársasági államcímereiben is szerepel korona, mely így nem tekinthető kizárólag a királyság szimbólumának.

A politikai színezetet is kapó vitában, melyet a demokratikusan megválasztott 1990. évi országgyűlés napirendjére vett, fokozatosan a koronás címer mellett állást foglalók kerültek többségbe. Az alkotmány módosításáról 1990. július 3-án elfogadott 1990:XLIV. törvény kimondta: „A Magyar Köztársaság címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szentkorona nyugszik.” Pajzstartókról nem történt intézkedés. E címer minden tekintetben megfelel az 1915. évi rendezésben meghatározott magyar állami kiscímernek, s ekként a történeti folytonosság jelképe.

Az 1990. június 19-én elfogadott 1990:XL. törvény az alkotmány módosításáról még ezt megelőzően arról rendelkezett, hogy a „Magyar Köztársaság zászlaja három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld színű vízszintes sávból áll”. A zászló tehát az 1957. évi változást fenntartva továbbra sem tartalmazza az államcímert.

*

Az 1990 óta eltelt évtized során az állami címer és zászló használatáról számos különböző szintű jogszabály intézkedett. Törvény született többek között a zászló és a címer megsértésének szankcionálásáról (1993) és a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeinek alkalmazásáról (1995); miniszteri, illetve kormányrendelet a Magyar Honvédség új jelképeiről és jelzéseiről (1996), valamint a középületek fellobogózásának kérdéseiről (2000).

*Vö. Fónagy Zoltán: A korona és a király 1848–49-ben. História, 2003/2. szám! (A szerk.)