Ugrás a tartalomhoz

História 2003-04

Glatz Ferenc , Szász Zoltán , Katus László , Farkas Ildikó , Deák Ágnes , Farkas Ildikó , Csorba László , Somogyi Éva , Ress Imre , Hargittai István , Hargittai Magdolna , Farkas Ildikó , Zseliczky Béla , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Sudár Balázs , Sudár Balázs , Sudár Balázs

História

3. fejezet -

Deák Ferenc és a kiegyezés

KATUS László

Deák Ferenc és a kiegyezés

Út a megegyezéshez, 1860–1867

Deák Ferenc politikai pályájának csúcspontja kétségtelenül a kiegyezés. Ebben a politikai alkotásában valósult meg legteljesebb mértékben személyes alkat és történeti szituáció találkozása, kölcsönhatása.

„Az ország integritása”, 1861

Az 1860. évi októberi diplomát Deák óvatos reménykedéssel fogadta, nem tartotta kielégítőnek, de elismerte, hogy kibontakozhat belőle egy egyezkedési folyamat. Az 1861. februári pátens után azonban elvesztette reményét és bizalmát: az 1848. évi törvények és az 1861. évi pátens közti ellentét nem volt áthidalható. Ezt fejezte ki az országgyűlés általa fogalmazott emlékezetes felirata: „Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni, s készek vagyunk azt, amit tennünk szabad, s mit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelezettség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetekből megtenni [...] De csak mint önálló, független szabad ország akarunk velük mint önálló, független szabad országgal érintkezni; [...] s határozottan visszautasítunk minden egybeolvadást akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk feláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen.” Egyértelműen megfogalmazta ugyanakkor az egyezkedés alapfeltételeit: „Alkotmányos önállásunk sértetlen fönntartása, az országnak területi s politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeink tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk s felelős minisztériumunk isméti életbeléptetése s az absolut rendszer minden, még fennlevő jogtalan következményeinek megszüntetése oly előleges feltételek, miknek teljesítése nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlenek.”

A magyar országgyűlést feloszlatták. Ezután Anton Schmerling államminiszter javaslatára Magyarországon ismét abszolutisztikus kormányzati rendszert vezettek be, ha csak ideiglenes, provizórikus jelleggel is, amíg a magyarok „megpuhulnak”. Deák ismét passzivitásba vonult.

Az első kiegyezés kudarca, 1863

A provizórium idején (1861–65) a magyar kormányszékek vezetői arra törekedtek, hogy előkészítsék a talajt az eredményes kiegyezési tárgyalások számára, s a magyar politikai közvéleményben kialakítsanak egy olyan többséget, amely kész a kompromisszumra. Erre reményt nyújtott az a körülmény, hogy a hangulatjelentések szerint Magyarországon terjedt a kiegyezés vágya, s az országot ért elemi csapások, a gazdasági nehézségek, valamint a nemzetiségek önkormányzati törekvései a magyar politikai vezető réteg egyre szélesebb csoportjaiban érlelték meg a meggyőződést a kompromisszum szükséges voltáról. 1862 nyarán – részben Forgách Antal kancellár felhívását követve – valóságos röpiratáradat indult meg. Többnyire névtelenül megjelent, konzervatív szellemű röpiratok egész sora kereste a kibontakozás lehetőségeit, s tett konkrét javaslatokat a ki-egyezés módozataira vonatkozóan. A mozgalomba a sajtó is bekapcsolódott, sőt a kiegyezés előmozdítása érdekében új lapok is indultak.

A kancellár és a konzervatívok erőfeszítései nem jártak a várt eredménnyel. Bécsben a minisztertanács 1863 tavaszán mind az Apponyi György által benyújtott konzervatív kibontakozási tervezetet, amely az „egyenjogú dualizmust” javasolta, mind Forgách Antal kancellár kiegyezési javaslatait elutasította. A kísérlet kudarcot vallott, s a kiegyezés csaknem két esztendőre lekerült a napirendről.

Közös birtoklás, de nem közös kormányzás, 1864

A kül- és belpolitikai körülmények 1864 őszén kezdtek Deák várakozásainak megfelelően alakulni. A bécsi Reichsrat felirata sürgette a magyar korona országaiban az alkotmányosság helyreállítását s a kiegyezési tárgyalások megindítását.

Deák életében is fordulat kezdődött, „kifejezetten jókedvű és bizakodó” (Lónyay). Újra elővette W. Lustkandl osztrák jogász könyvének 1862-ben megkezdett, de félbehagyott bírálatát, s Csengery segítségével átdolgozta és befejezte a kéziratot. Az Adalék a magyar közjoghoz a következő év elején megjelent a Budapesti Szemlében, majd önálló röpiratként is. Ebben kimutatja az 1848-as törvények jogszerűségét és érvényességét, de jogtörténeti fejtegetéseinek középpontjában a Pragmatica Sanctio, amelyet a magyar rendek nem Ausztriával, hanem a dinasztiával kötöttek, s csupán perszonális uniót létesített Magyarország és a Habsburg-ház többi tartománya között. Magyarország mindvégig megőrizte kormányzati önállóságát, a két ország között csak „esetenkénti érintkezés” volt. A Pragmatica Sanctio csak a közös birtoklást mondotta ki, s nem a közös kormányzást. Az esetleges egyezkedési hajlandóságot jelzi, amikor a magyar alkotmány jellegét fejtegetve hangsúlyozza: nincs „alkotmányunkban kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelemnek valamely jogát módosíthassa, megszoríthassa, vagy azon jog alkalmazását másképpen alakíthassa a törvényhozás”.

A „magyar korona egysége”

A fordulatot a korona kezdeményezte. Ferenc József bizalmasa, Augusz Antal báró 1864. december végén felkereste Deákot. Deák kifejtette, hogy az országgyűlésre meg kell hívni Erdélyt és Horvátországot, vagyis el kell ismerni a magyar korona egységét és integritását. A nemzetiségi kérdésben az volt a véleménye, hogy a megyék és községek hivatalos nyelvét a többség szabhatja meg, a nemzetiségi egyházak, iskolák és kulturális intézmények fenntartásáról pedig az országos költségvetésben kell gondoskodni. Szükségesnek tartotta részletes törvény alkotását a nemzetiségi egyenjogúságról. A jogfolytonosság alapjaként a Pragmatica Sanctiót jelölte meg, ebből vezette le a közös ügyeket, amelyeket tételesen felsorolt. Leszögezte: a közös ügyek tárgyalása nem történhet birodalmi parlamentben, hanem csak két független országgyűlésen, illetve az általuk kiküldött képviselőkből álló birodalmi testületben. Augusz a beszélgetést írásba foglalta, majd Deák javításai és jóváhagyása után jelentését beterjesztette az uralkodónak.

A kezdeményező lépést tehát Ferenc József tette meg, mégpedig Schmerling kancellár háta mögött, annak tudta nélkül. Kezdeményezte az alkudozást, de egyelőre még nem döntött a dualizmus mellett.

Augusz és Deák másodszor 1865. február 25-én, harmadszor április 7-én találkoztak. Deák egyértelműen leszögezte, hogy a Pragmatica Sanctio az a „politikai biblia”, amely megszabja a monarchia alkotmányos berendezését, biztosítja egységét és fennállását. Deák megfogalmazza a kiegyezés kulcskérdését: Magyarország kormányzati önállóságának és a birodalom biztonságos fennállásának összehangolását.

1865 tavaszán az Adalékok németül is megjelent, s a bécsi Neue Freie Presse bírálatával vitázva Deák már a nyilvánosság előtt is megpedzette azt, hogy Magyarország és Ausztria között a múltban „elkerülhetetlenek voltak oly viszonyos érintkezések, melyek a personal-unió határán túlmentek, s hogy a birodalom minden részeinek érdekében jövőre is szükséges a personal-uniónál szorosabb kapcsolat”.

A húsvéti cikk, 1865

Miután az uralkodóval megállapodott az alapelvekben, Deák április 11-én a Pesti Naplóban megjelent nevezetes „húsvéti cikkében” a nyilvánosság elé lépett, s közzétette a megbeszélések eredményeit. Schmerling lapjával, a Botschafterrel vitatkozva kijelenti, hogy a kiegyenlítés érdekében „arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék”.

A részleteket a magyar konzervatívok bécsi lapjában, a Debatte-ban tette közzé 1865 májusában közölt három cikkében. A Pragmatica Sanctióból következik – állítja –, hogy vannak közös ügyek, ilyen az uralkodó háztartása, a kölcsönös védelmi kötelesség, ez pedig kétféle: békés és hadi. Ennélfogva közös a külpolitika, a hadsereg. Ezen közös ügyekre tartozó kiadások szintén közös ügyeket képeznek, s meg kell állapítani a hozzájárulási hányadokat (quóta). Szükségesnek tartja Deák a közös vám- és kereskedelmi politikát, a közvetett adórendszer elveinek közös megállapítását. Ami a közös ügyek kezelési módját illeti, Deák leszögezi: a magyarok nem akarnak egy „központi nagy parlamentet”. A közös elintézés alapja a paritás: „két egyenlő rangú, hasonló jelentőségű és ugyanazon jogú tényező közti tárgyalás” alapelve.

A kiegyezésig még két év telt el. Az, hogy Ferenc József tárgyalási alapnak tekintette Deák nézeteit, még nem jelentette azt, hogy maradéktalanul el is fogadja őket. Azt mindenestre szükségesnek tartotta, hogy a megindult politikai folyamat folytatódjék. Ezért júliusban elfogadta Schmerling lemondását, és a konzervatív autonomista Richard Belcredit nevezte ki államminiszterré. Szeptember 20-án pedig felfüggesztette a februári alkotmányt.

Feltétel: felelős magyar kormány, 1865–66

Az 1865. december 14-én megnyíló országgyűlésen, amelyen hamarosan az erdélyi képviselők is megjelentek, Deák pártja nagy többséggel rendelkezett. A trónbeszéd az országgyűlés feladatául a közös ügyek és azok kezelési módjának megállapítását tűzte ki. Elismerte ugyan a 48-as törvények alaki törvényességét, de azt kívánta, hogy módosítsák azok azon részét, mely „a fejedelmi jogok hatályára és a kormányzat hatáskörére vonatkozik”. A felirati javaslatot ismét Deák fogalmazta. Nem zárkózott el attól, hogy alkotmányos úton a 48-as törvények némely pontját módosítsák. Előzetes feltételül kötötte ki viszont a felelős magyar minisztérium kinevezését és a köztörvényhatóságok (megyék) alkotmányos helyreállítását.

Vita a közös ügyekről

Az országgyűlés 67 tagú bizottságot választott a közösügyi javaslat kidolgozására, ez pedig egy 15 tagú albizottságra bízta az érdemleges munkát. Az albizottság 1866. május–júniusban ülésezett.

Deák, a kodifikátor ezekben a napokban elemében volt. Saját maga által is többször emlegetett restségét, nehézkességét meghazudtolva dolgozott. Minden pontra volt kész javaslata, s a viták eredményeképpen szinte azonnal diktálta az új, módosított szöveget. Nagyobb vita bontakozott ki a hadügyi kérdésekben. Tisza Kálmán úgy vélte, hogy a Pragmatica Sanctio szerint nem szükséges közös hadsereg, csak közös védelem. Deák is óhajtana „elkülönzött hadsereget”, de tudja, hogy ebbe az uralkodó nem menne bele. Az egyezség érdekében ő javasolja a hadügyekre vonatkozó pontok szövegét: „A mi a hadügyet illeti, elismerjük, hogy közösen intézendő mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar seregnek is egységes vezérletét, vezényletét és belszervezetét illeti. De a magyar hadseregnek időnkinti kiegészítését s az újonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek s a szolgálati időnek meghatározását, úgyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket eddigi törvényeink alapján mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fönn. Jelenti továbbá az ország, hogy a védelmi rendszernek szabályozása vagy átalakítása Magyarországra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik.”

A közös ügyek kezelését illetően Deák hangsúlyozta a paritás elvét, s javaslatot tett közös minisztériumok és delegációk felállítására, s részletesen leírta azok működését. Rámutatott arra, hogy az európai közvélemény szükségesnek tartja a Monarchia fennállását, s nekünk be kell bizonyítanunk, hogy Magyarország alkotmányos jogai és különállása ezt nem veszélyeztetik. Ő fogalmazta meg a kereskedelmi és vámszövetségre vonatkozó részletes javaslatot is. A 48-as törvények módosításának kérdését elhalasztották az „egyezkedés megoldása” utánra.

Osztrák katonai vereség a poroszoktól

A bizottság tárgyalásai elhúzódtak, s június 20-án és 21-én, amikor már kitört a háború a poroszokkal, Deák igyekezett siettetni a munkálat befejezését. Az uralkodó ugyanis az országgyűlés elnapolására készült. A bizottság június 23-án be is fejezte tanácskozásait, majd Deák és Csengery véglegesítették a javaslatot, melyet a 15-ös albizottság és a 67-es bizottság változtatás nélkül elfogadott és kinyomtattatott.

A königgrätzi ütközet (1866. július 3.) után Deák úgy látta, hogy „a mostani események a magyar ügyet az európai viszonyokkal hozzák összeköttetésbe, [...] én a mai pillanatban nem vállalkozhatom a vezetésre”, s elment nyaralni Pusztaszentlászlóra. Itt érte Ferenc József meghívása a Burgba. Inkognitóban ment Bécsbe. Július 19-én sor került az audienciára. Deák közölte, hogy a magyar nemzet Königgrätz után is csak azt követeli, amit előtte, semmi többet. Ferenc József felszólítására, hogy hajlandó-e kormányt alakítani, határozott nemmel felelt, s Andrássy Gyulát ajánlotta, kijelentve, hogy ő maga miniszter sem kíván lenni. A poroszokkal való békekötés után, augusztus második felében Andrássy és Lónyay tárgyalt Bécsben a közös ügyekről, de eredménytelenül. Belcredinek nem volt sürgős a megegyezés, hiszen elveivel ellenkezett a dualizmus. Ferenc József pedig egyelőre nem tudta magát döntésre elszánni.

Tárgyalások, tárgyalások

Az események akkor gyorsultak fel, midőn október 30-án, a háború után Bécsbe áttelepült szász államférfi, Friedrich Ferdinand Beust lett a külügyminiszter. A november 15-i minisztertanácson végre Bécsben is elmozdultak a dolgok a holtpontról: tudomásul vették a dualizmus elvét, s elfogadták tárgyalási alapnak a 15-ös albizottság javaslatát. A kormány kinevezésére csak a közös ügyek rendezése után kerülhet sor, s a kormány feladata lesz a 48-as törvények revíziója. Deák ezzel nem értett egyet, ő a kiegyezési javaslat tárgyalásának előfeltételéül kötötte ki „tényleges jogaink életbe léptetését” és a felelős minisztérium kinevezését.

December 20-án Beust Pestre utazott, hogy személyesen bírja engedményekre Deákot. Deák azonban nem engedett, a további alkudozások előtt ragaszkodott a jogfolytonosság azonnali visszaállításához. Beust Bécsbe visszatérve azt tanácsolta az uralkodónak, hogy hívassa a miniszterjelölteket Bécsbe, velük könnyebben meg lehet állapodni a még vitás kérdésekben. Ez meg is történt, s ettől kezdve Deákot rendre kihagyták a közvetlen tárgyalásokból, s csak utólag kérték ki véleményét, beleegyezését.

1867. január 9-én és 10-én Andrássy, Lónyay és Eötvös Bécsben tárgyalt Belcredivel és Beusttal. A magyar miniszterjelöltek elfogadták a hadsereg kérdésében kívánt módosítást: elismerték az uralkodó legfőbb hadúri jogait. Ennek megfelelően a hadsereg vezérlete, vezénylete és belszervezete nem „közös intézkedés alá esik”, hanem „ő Felsége által intézendőnek ismertetik el”. A bécsi miniszterek viszont tudomásul vették, hogy az újoncok megajánlása, a szolgálati idő megállapítása, a katonaság elhelyezése, élelmezése, valamint a védelmi rendszer szabályozása és átalakítása a magyar törvényhozás, ill. kormány jogkörébe tartozik. Andrássyéknak sikerült elnyerniük az uralkodó beleegyzését a magyar honvédség felállításába is. A külügy megmaradt közös ügynek, de a külkereskedelmi szerződések megkötése is a közös külügyminiszter hatáskörébe került, ehhez pedig szükséges volt a két kormány hozzájárulása.

A megegyezés, 1867

Hazatérve Andrássyék közölték a módosításokat Deákkal. Bár a változtatások ellenkeztek meggyőződésével, a kiegyezés érdekében Deák nem ellenezte elfogadásukat.

Andrássy január 19-én sietett Bécsbe, Deák beleegyezésével. A február 15-én Ferenc József elnökletével tartott minisztertanácson véglegesítették a megállapodást. Ezekről a döntésekről szóló törvényjavaslatok megfogalmazásában már Deák is részt vett.

A február 15-i bécsi minisztertanácson született megállapodás értelmében Ferenc József február 17-én Andrássy Gyulát kinevezte magyar miniszterelnökké. Lónyaytól tudjuk, hogy Andrássy kinevezésének hírére Deák „igen jókedvű, örömtől sugárzik”. Február 19-én Pest város küldöttségének üdvözlésére válaszolva ezeket mondotta: „Örültünk és örülünk, hogy alkotmányos szabadságunk évezredes fája, melyet annyi vihar ostromlott, de gyökerében meg nem rázott, ismét zöldelni kezd és virágzásnak indul. Ne feledjük azonban, hogy a virág még nem gyümölcs. [...] Sok, igen sok, mi még teendő, nagy a tevékenység tere, számosak az akadályok, melyeket el kell hárítanunk, hogy célt érjünk.”

Deák értékelése, 1867

Hogy értékelte Deák az elért eredményt, a kiegyezést? Erre nézve irányadó az a nagy beszéde, amelyet a kiegyezési törvényjavaslat vitája során, 1867. március 28-án mondott el a képviselőházban. Ebben mintegy előre válaszolt a Kossuth által két hónappal később a sajtóban közzétett nyílt levélben felvetett kifogásokra.

A beszédben kimutatja, hogy az 1848-as törvények az átalakulásnak csak az alapjait vetették meg, az átalakulás betetőzésére a kiegyezés nyújt lehetőséget. Öt olyan időpontot sorol fel 1848–49-ből, amikor a magyarok a mostani feltétekkel hajlandók lettek volna kiegyezni. Véleménye szerint tehát ’67 nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható ’48.

Kiemeli Deák, hogy figyelembe vették Európa közvéleményét, mely „az osztrák birodalom fönnállását politikai szükségnek tekinti”. Ezzel szemben nem láttak lehetőséget arra, hogy Magyarország teljes függetlenségét fegyverrel kivívják, ugyancsak károsnak tartották a véletlenre, az előre nem látható eseményekre való várakozást is. Nem maradt más, mint az az út, amelyet végigjártak. „Tudjuk, hogy annak [a kiegyezésnek – K. L. ] hiányai vannak; de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.”

Hangsúlyozza, hogy a kiegyezés nem hozta függésbe Magyarországot Ausztriától, mivel „két teljesen egyenjogú fél egyedül a közös kötelesség teljesítését, a paritás alapján, hasonló számú meghatalmazottjai által intézi el”. Vagyis a közös ügyek tekintetében Magyarország nem mondott le szuverenitásáról, hanem megosztotta azt egy másik országgal a teljes egyenjogúság alapján.

Rámutat Deák a Monarchia esetleges felbomlásának következményeire is: „Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat fölbomlás veszélye fenyegeti, és azért nem kívánják Magyarország sorsát hozzákötni. [...] Félek, nagyon félek, hogy a fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék. És, ha kiszámíthatatlan események ezen katastrophát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-e, hogy ezen katastropha Magyarországot államilag rendezett állapotban találja? vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provisoriumok zavarának közepette kelljen szembe állnunk a végzetszerű eseményekkel?” Abban az esetben, ha a Monarchia fölbomlanék, Deák Magyarországot nem tartja elég erősnek ahhoz, hogy teljesen független államként megállhasson, egyrészt a nemzetiségi kérdésben rejlő bomlasztó tendenciák, másrészt az orosz és német nagyhatalmi törekvések miatt. „Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal kellene intéznünk? Nem kellene-e azokat közösen kezelni? És nem volnánk-e kénytelenek a delegatiók eszméjével akkor is megbarátkozni.” (Deák már korábban is több ízben számításba vette – pl. 1861-ben – a Habsburg Birodalom esetleges felbomlását, s ebben az esetben ő is a szomszédos népekkel való föderációt, szövetségi államot tekintette a legkedvezőbb megoldásnak)

Befejezésül azzal ajánlja elfogadásra a t. Háznak a kiegyezési javaslatot, hogy „ne taszítsuk el magunktól a békés kiegyenlítés ezen módját. Félek, igen félek, hogy annak félrevetése által jövőre az ország alkotmányos függetlenségét nagyobb veszélynek tennők ki, mint elfogadása által.”

Deák fenti értékelésével, a lényeget tekintve, mai történetírásunk is egyetért.